Sopronvármegye, 1922. május (25. évfolyam, 98-121. szám)

1922-05-16 / 109. szám

2 SOPRONVÁR m­e­gye 1922. május 16. , amikor a királyság kérdését megoldjuk szabadon-­­ függetlenül, úgy, ahogy a nemzet érdekei azt meg,­követelik. A felekezeti béke megbontása ellen. Megindult egy propaganda, amely az ország­ban szétterjeszkedve a kormánynak mérsékelt és bölcs törekvéseit ellensúlyozni kívánja. (Le­vele!) A belügyminiszter utalt arra, hogy a felekezeti békének a megbontásától sem riadnak vissza. Már­pedig a felekezeti béke az utolsó kincs, amit meg­őriztünk a forradalmak után, tehát ezt nagyra kell becsülnünk. Van elég bajunk gazdasági, nemzeti politikai téren, könnyelműen nem szabad magunk­nak is szaporítani bajainkat. (Tomboló helyeslés.) A kormány nem lövetett a királyra. Azt mondják, lövettünk a királyra. Nem lö­vettünk a királyra, ellenkezően, azt a parancsot adtuk ki, hogy ha tudva van, hogy hol a király, arra a pontra lőni senkinek sem szabad. Csak rosszindulatú propaganda, amely meg akarja méte­­lyezni a magyar népet és a kormánnyal szemben ilyen ráfogásokra vetemedik. De nem is volt soha olyan helyzet, hogy valaki a királyra lőhetett volna, mert csak egy pillanat adódott, amikor a király tűzvonalban volt, ha akkor szünetelt a tűzharc. Épen fegyverszünet volt. Hazug rágalom tehát, azt állítani a magyar kormányról, hogy a királyra lövetett. (Éljenzés, taps.) Azt is mondják, hogy forradalmi térre lép­tünk. Bocsánatot kérek, ha mi forradalmi térre léptünk, akkor ebben Andrássy Gyula is részes. (Nagy zaj. Az ajtónál egypáran Andrássyt éljen­­zik. Zajos tiltakozás a másik oldalról. Dr. Meisz­­ner: Egypár éretlen fickó nem zavarhat bennünk! Közbekiáltás: Dobják ki őket!) Tihanyban An­drássy Gyula az országnak egy igen nagy méltó­sága előtt ejtett ki szavakat s ezt bizonyítani is tudom, amely szerint az 1921. évi 47. t.-c. ben foglalt detronizációt ő is elkerülhetetlennek tar­totta s azt mondta, hogy jobb és kívánatosabb, ha ezt Bethlen hajtja végre és nem más. (Derültség.) Aki ilyen kijelentéseket tesz azzal a céllal, hogy az tudomásomra jusson, annak nincs joga velem szemben ilyen vádat fölhozni. (Éljenzés, taps.) A királyi család nincs nyomorban. Áttérek a nyomorról szóló propagandára. Ál­lítom azt, hogy a királyi család nincs nyomorban. Állítom, hogy tudatos propaganda folyik azért, hogy politikai célokra ez a jelszó kihasználtas­sák. (Úgy van!) A magyar kormány a maga ré­széről mindent megtett, amit ebben a tekin­tetben megtehetett. Az országban levő Habs­­burg-vagyon összes jövedelmeit kiadta s azt ezentúl is ki fogja adni. A múlt évben ez a jövedelem 12 milliót tett ki, amelyből azonban a király megbízottja csak 5 milliót vett föl. Ha nyomorban lett volna a királyi család, miért nem vette föl az egész összeget? (Úgy van, helyeslés.) Ennek dacára a kormány a király bekövetkezett szomorú­ságot keltő halála után azonnal 3 millió koronát utalt ki a családnak saját felelősségére, amiért a nemzetgyűléstől még felhatalmazást kell kérnie. Kik költötték el a király pénzét? Még tovább megyek, tisztelt Hölgyeim és Uraim! A 12 millióból fölvett 5 millió sem jutott el mind a királynak, mert azok, akik ennek a va­gyonnak a kezelésével meg voltak bízva a királyi család részéről, több mint 1 millió koronát költöt­tek el propaganda célokra ebből az összegből. Nem fegyveres és romantikus politika kell. Nem fegyverrel és nem időszerűtlen kérdések erőszakolásával kell a rendet fentartani és a nem­zet életképességét növeli. Mi a magunk részéről nem romantikus politikát követelünk, hanem be­csületes magyar szívvel dolgozni akarunk. Csakis a munka mentheti meg a nemzetet s akkor, ami­kor a konszolidáció lehetősége megvan, kalandos politikával csak még mélyebb posványba vinnék bele egyesek a nemzetet-A középosztály nyomora balkáni színvonalra sülyeszt bennünket A középosztály pusztulása a magyar nemzet kultúrájának balkáni színvonalra való lefokozására alkalmas. Lássuk kissé, hogy mik a magyar közép­­osztály nyomorának az okai, mi ennek a követ­kezményei, mi a jelentősége és mik az orvos­szerei. Az ok az, hogy a magyar állam tönkre­ment és hogy a magyar állam túlnyomó többsége az utolsó 40 évben állam kenyerén élt s a liberá­lis pályáktól, a gazdasági pályáktól elfordulva, túl sokan keresték hivatalban, állami alkalmazás­ban boldogulásukat. A másik ok területünk meg­csonkítása. Mindnyájan tudjuk, hogy a magyar értelmiség túlnyomó többsége idegen fönhatóság alá került s a megszállott területekről menekültek Magyarországon keresve menedéket, konkurrenciát csináltak az itt lévő munkáskezeknek. Ennek szo­morú és sajnálatos következményei vannak. Az első az a nyomor, amely középosztályunk, a ma­gyar értelmiség számát tizedeli. A diáknyomor a magyar jövőt veszélyezteti. A másik következmény a tanuló ifjúság nyomora, a diáknyomor, a főiskolások nyomora, amely a jövő nemzedék tanulását veszélyezteti, már­pedig a nemzet reménysége ez a tanulóifjúság, amelyet meg kell tarta­nunk és meg fogunk tartani. (Taps.) De súlyos követ­kezményei vannak ennek a magyar közéletben is. A békeszerződésekben alig mentettünk egyebet, mint kul­turális felsőbbségünket, mert hiszen mindent elvesztet­tünk, amiből erőteljes gazdasági életet lehetne fentart­ani. Most ez a kulturális fölény is veszélybe került, középosztály nyomorúsága folytán. Félnünk kell, hogy Balkán színvonalára sülyedünk alá, mert hiszen az értelmiség számának, kvalitásának apadásával el­vesztjük a fölényt, amellyel szomszédaink felett bírunk s amely záloga annak, hogy ebből a nemzetből újra nagy és hatalmas nép legyen, mert lehet egy nemzetet szegénnyé, koldussá tenni, de ha a nemzetben lakozó szel­lemi és erkölcsi erőket megtartani és gyarapítani képesek vagyunk, akkor a nemzet nincs elveszve és mindent vissza lehet szerezni. Csak akkor pusztul egy nemzet, ha lel­kéből kihalnak a szellemi és erkölcsi kvalitások, ame­lyek alapján mint szorgalmas munkásnép a többi népek között boldogulhatott. (Éljenzés és taps.) A köztisztviselők fizetésrendezése. Tisztelt választó­közönség! A tisztviselői fizetés­­emelésről is említést tett a belügyminiszter. Én is azt vallom, hogy tisztviselői karunkat nyomorúságban hagyni nem szabad, mert lehetetlen állapotok állanának elő nemcsak a tisztviselői kar, hanem az ország és a közszellem, a közerkölcs szempontjából is, ha a mai állapotok megmaradnak. A kormány az erre vonatkozó rendeletet a saját felelősségére a közel napokban kiadja, mert nem várhatja meg azt az időpontot, amikor a nemzetgyűlés összeül, hogy esetleg hosszú vitákkal el lehessen odázni a kérdést. (Taps.) Egyedül fizetésemeléssel azonban a kérdést meg­oldani nem lehet. Kultúrpolitikára és közgazdasági po­litikára van szükség, mert hiszen nagy részét közép­­osztályunknak, az értelmiségnek a hasznos gazdasági pályák felé kell fordítani. Nagy tömege a tisztviselőknek feleslegessé fog válni. Ez elől el nem zárkózhatunk, bármily fájdalmat is okozzon ez. De ezek sorsát biztosí­tani kell, megfelelő előkészítéssel a gazdasági életben. Gondoskodni kell arról, hogy a jövő ge­neráció ne a hivatalokban keressen megélhetést. Ezt azonban csak demokratikus kultúrpolitika ré­vén érhetjük el, mert hiszen az eddigi oktatási rendszer inkább a tudományos oldalát szol­gálta oktatásnak, mint a praktikus oldal. A gim­náziumok számát apasztva, a polgári iskolákat s ennek folytatásaként a középfokú szakoktatást kell fejleszteni. Az egyetemi fokon pedig gondos­kodni kell arról, hogy megfelelő internátusok lé­tesítésével, a nyomor, melynek főiskolásaink oda vannak dobva, megszűnjék s itt áldozatoktól sem szabad visszariadni. Sopronra nagy jövő vár. Tisztelt Választó­közönség ! Ennek a város­nak a jelentősége kulturális és közgazdasági téren lényegesen emelkedett dacára annak, hogy a terü­let nagy része, amely hozzá tartozott, elveszett. Tudatában van a kormány annak, hogy Sopron városából nagy és erős határszopóriumot kell fej­leszteni. Ennek a városnak kell azon szárazföldi kikötőnek lenni, amelyen keresztül a magyar szor­galom gyümölcse a nyugat felé elhelyezést talál. Közjogi viták helyett reálpolitika. Gondoskodni kell arról, hogy az összeköttetést azokkal a vidékekkel, amelyek lelkileg, földrajzilag és gazdaságpolitikailag hozzátartoznak, fennmaradjanak. Reálpolitikát kell követni, nem pedig jelszavas poli­tikát, mert a jelszavas politika volt az a múltban és az ma a jelenben is, mely a nemzet erejét megosztja. Reálpolitikát kell követnünk és tudatára kell ébred­nünk annak, hogy nem a közjogi kérdések vitája fogja a nemzetet boldoggá tenni, hanem csakis az a politika, amely a valóságban meglevő nemzeti erőknek magatar­tásával és fejlesztésével foglalkozik. Kérem szívesked­jenek támogatni ezt a politikát. (Éljenzés és szűnni nem akaró taps, az orkánszerű helyeslés percekig tart.) Vasa József dr. kultuszminiszter az egyéni integritás és a felekezeti béke megsértése és a féligazságok ellen. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azok után ami­ket a belügyminiszter és a miniszterelnök urak a magyar politika irányáról és a magyar politika alapjairól mondtak, nekem valóban kevés mondani­valóm maradt, mert hisz még a tárcám körébe vágó programmot is ismertették. Meg is vallom őszintén, hogy más témáról gondoltam beszélni, általánosabb tárgyról. A demokráciáról kívánok szól­ni, amelyről széltében, hosszában beszélnek az országban, amely mögött tehát valóság rejtő­zik. A demokráciát a magam részéről csak abban a formában tudom elfogadni, amely a valóságot fedezi. Nem fogadom el sem a görög, sem a ró­mai, sem a régi zsidó demokráciát, mert a magyar demokráciának a nemzet lelkéből kell­­fakadnia, a nemzet fajiságából, mentalitásából. (Éljenzés és taps.) Kérdem, melyik az a demokrácia, amely egyed s­dül felel meg a magyar nép ezeréves lelkének? Ter­­­­mészetes, hogy nemzetinek kell lennie, de én még­­ mélyebbre akarok menni és meg akarom fogni a­z a fajiságot is ott, ahol egy szerencsés esemény­­ révén a magyar ezer évvel ezelőtt belépett az­­ európai kultúrtényezők közé. A demokrácia a­­ magyar lélek rugója és a magyar államnak meg­­­­jelenési formája csak a keresztény demokrácia­­ formája lesz. (Éljenzés) De nem fárasztom tovább ezzel a figyelmüket, mert a figyelem olyan madár, amely könnyen megfárad, ha komoly dolgokkal etetik és nem kendermaggal s ezért inkább arra­­ a korrektivumra fordítom a figyelmet a demokrácia­­ helyett t. i. a kereszténységre. Mert a demokráciát­­ tartalommal meg lehet tölteni, de csak akkor, ha­­ a nemzet a gránitsziklák erősségével biró értéke­­i­ben meg nem inog, torzsalkodva pártokra nem­­ szakad, mert különben az alapvető fundamentumo­kat repeszti ön­tudatosan vagy öntudatlanul széjjel. Szavakkal lehet zsonglőrködni, nem bánom, bármilyen jelszavakat hajigáljanak is föl színes golyókként egyesek, hogy maguk után csalják a hallgatók egy csoportját, de becsületes magyar lelkemben úgy érzem, hogy a kereszténységben egyet kell értenünk és nem szabad megengedni, hogy beleszegődhessék valamely társadalmi vagy kulturális irány olyan törekvésekbe, amelyek tud­ják, hogy a magyar nemzetet akkor lehet szívén találni, ha­ a keresztényeket tudják egymás ellen uszítani. (Éljenzés és taps.) Az országot járva a választási harc folyamán, nem kértem senkitől sem szavazatot s az egyéni integritását nem érintettem senkinek, még az ujjam hegyével sem. S mégis szomorúsággal telt el a szívem, mert azt láttam, hogy a poli­tikai ellentétek közé feszítő vasként bele­vitték a kereszténység megbontását. Katolikust katolikussal, protestánst protestánssal s e kettőt egymással állították szembe. Tisztelt hölgyeim és uraim, kérdem Önöket, mondják meg őszintén, vál­jon nem hazaárulást meghaladó merénylet ez, váljon nem az alapot bontogatják-e rémes csákányok és csákányozók, akik azonban a felelősséget az omlás­ért nem lesznek majd hajlandók vállalni ? Szabad-e ennek megtörténnie, Magyarország életének e szo­morú korszakában, amikor össze kell fognia vala­mennyiünknek, akik magyarok akarnak maradni, akik valamennyien hiszink egy Istenben, hiszünk egy hazában s hiszünk Magyarország feltámadá­sában ! (Éljenzés.) A kereszténységet látom veszedelemben fo­rogni, ha össze nem tartunk, elborít bennünket a gátat szakitó szennyes áradat. Azokhoz beszélek, akik nincsenek itt e falak között s kérdem, váljon Krisztus nevében meritek-e vállalni azért a fele­lősséget, amit csináltok a politikai küzdelemben-Vezérek, akik önmagatokat kentétek föl vezérekké és vezérek, akik tényleg azok vagytok, titeket kérdez­tek a soproni magyar és magyarszivü testvérek lelkén keresztül, szabad-e egymást marni, le egészen a bőrön, a húson keresztül, a lelkéig, a keresztény meggyőző­désig. (Taps.) Tacitus annalesseiből idézem egy mondás lényegét, amely szerint Rómában az volt az állapot, hogy azt mondta rá, hogy mindenki harcol egymással, az embe­rek nem adják meg egymásnak a tiszteletet és általá­nos a lelkek nyugtalansága. Kérdem Önöket, ez a mostani választás olyan-e, amely ilyen állapotokra adhatna okot. A választás kérdése nagyon egyszerű, különösen, ha nyugodt német mentalitáson át nézzük ezt az aktust. Csak arra kell vigyázni, hogy sötétbe ne ugorjunk s különösen mással együtt ne, mert akkor még az is ránk esik. Arra kell törekedni, hogy a római példa be ne teljesedjék rajtunk, verekedjenek egymással a fél­igazságok, de csak azért, hogy az egész igaz­ságok mozdonya keresztül haladhasson a féligazságo­kon. Az állam, a nemzet, a kereszténység és ke­resztény demokrácia egész igazsága, ez győzzön, esküdjön s ha így fogjuk fel a mi feladatunkat, soproni testvérek, akkor fél igazság, fél politika, bécsi pirosítóval kendőzött irányzat, félig őszinte poli­tika nem fog tudni megállni a keresztény magyar egy­séges irányzat mellett. (Hosszas helyeslés, Himnusz, a közönség Bethlen és Klebelsberg éltetése közben lassan szétoszlik.) Társasvacsora a Pannóniában. Este százterítékes társasvacsora volt a Pannó­­niában. Az első felköszöntőt Ferzsák főispán mon­dotta a kormányzóra, majd Thurner polgármester Bethlen miniszterelnököt köszöntötte fel lelkes be­széddel. Sopron — úgymond — kiérdemelte a hűség városa elnevezést, érdemelje ki a hála városa nevét is azzal, hogy támogatni fogja megmentőjé­­nek, Bethlen gróf miniszterelnöknek politikáját. (Szűnni nem akaró taps és éljenzés.) Bethlen pohárköszöntője. Utána Bethlen miniszterelnök emelkedett szó­lásra: — Szomorú időkre emlékszem vissza. Egy különvonat indult útnak az ország szivéből Páris felé, vezetője Apponyi Albert gróf volt. Egy ha­társzéli kis­városban egy küldöttség üdvözölt ben­nünket, Thurner polgármester vezette. Csak annyit mondott ott Thurner, hogy akármit határoznak Pá­­risban, Sopron magyar fog maradni. A proletárdik­tatúra után mikor hazajöttem, el voltam keseredve, vissza akartam vonulni a politikától, de mikor ott­ a vonatban hallottam Thurner szavait, erőm meg­­acélozódott. Mikor a kormányzást elvállaltam, is Thurner volt az, aki felhívta figyelmemet a nyugat­magyarországi kérdésre. Egy után indultunk tovább Thurnerrel. Nem vitatom, kinek van érdeme Nyugatmagyarország e részének megmentésében, csak azt tudom, hogy Thurnernak van. (Éljenzés.) Sopron megmentése volt az első lék, melyet Trianonon ütöttünk. Ezt a léket fejlesztenünk, szélesítenünk kell. Okos po­litikát kell folytatnunk. Mi nem a meghunyász­­kodás vagy a gyávaság politikáját folytatjuk, hanem a megfontoltság politikáját, olyan politikát, mely belehelyezkedik az európai lehetőségek közé. Akik bennünket a gyávaság politikájának vád­jával illetnek, azok veszélyeztették az eredményt. Én tudom hogy csehek és szerbek törtek volna reánk s ha egy szerencsés véletlen Párisban meg nem aka­dályozza, megvalósult volna a korridor. Én hiszem, hogy Sopron mint pionír fog előljárni a mi politi­kánkban. Bízom politikánk sikerében. Poharát Sopron polgármesterére és polgárságára üríti. Klebelsberg nem tűr rendbontást. Az éljenzés csillapultával Klebelsberg gróf belügy­miniszter szólalt fel. Forradalmakon mentünk keresztül — úgymond — megtanulhattuk, hova jutunk s milyen végzetes, ha a kormányrúd gyenge kezekbe kerül. Mikor Bethlen miniszterelnök Genovába ment, engem bízott meg a

Next