Sürgöny, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1862-01-15 / 11. szám

á­sodik évi folyam. Szerkesztő hivatal: Bará­tók­ tere 7. sz. a. földszint. Kiadó hivatal: Barátok tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­hivatalban, barátok­ tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmente­s levelekben , minden posta­hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Vidékre, naponkint postán ft kr , ft kr Egészévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — Budapesten házhoz hordva. ft kr , ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 60 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — HIVATALOS KÉSZ. 0 cs. k. Apostoli Felsége Velenczéböl f. évi jan. 1-töl kelt legfelsőbb határozatával, F­á­r­a­d­y, helye­sebben Halasy Ferenczet, Székesfehérvár sz. kir. városa lakosát, egy tűzvész alkalmával kincstári va­gyon megmentése végett életveszéllyel tanúsított bá­tor és sikerdús közreműködésének elismeréséül, ezüst érdem­kereszttel legkegyelmesebben földisziini méltóz­tatott. Ő cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 14-töl kelt legfelsőbb határozatával, Kummer Rudolf fő pénz­ügyi tanácsost s pénzügy-kerületi igazgatót Pesten, saját kérelmére érdemlett nyugalomba helyezni s leg­kegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy sokévi hit s hasznos szolgálataiért neki a legmagasb megelé­gedés tudtára adassék. A cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 27-ről kelt legfelsőbb határozatával, a budai József-műegyetem­­nél a magyar nyelv s irálytan rendes tanszékének föl­állítását helybenhagyni, s ezen tanszékre a pesti egye­temnél a magyar nyelv tanszakának eddigi helyettes­­tanárát, M­a­c­h­i­k Józsefet legkegyelmesebben kine­vezni méltóztatott. Ő cs. kir. Apóst. Felsége m. é. dec. 24-től Hoch Károly zsombolyi lakos és orvostudor vezeték­nevének „Magos“ra változtatását legkegyelmesebben megen­gedni méltóztatott. NEMH HIVATALOS RÉSZ. Lapszemle. A magyar conservativek és a Clam-Marti­­nitz-párt közt egyrészről,­­ a magyar liberális párt és a lajthán túli sós disnot liberálisok közt másrészről folyó alkudozások, egyezkedések, conspiratiok felőli hírek sehogy sem akarnak elhallgatni. Most már a „Lipcsei Alig. Zrg“ bécsi leve­lezője is tud új ré­zleteket; meghallgatja spa­nyolfal mögött azon értekezletet, melyet Ürmé­­nyi J. Ólammal tartott, dec. 20 körül,­­midőn pedig tisztelt, hazánkfia ágyban feküdt Pesten) sőt szavakat is idéz, miket Clamm­er mondott volna. — Más bécsi liberálisok formaszerű poli­zei-aufsicht alatt tartják a magyar mágnásokat; előre tudják, hol gyűlnek össze ebédre, vacsorára, vagy más reserváltabb mulatságra; sőt követik őket lépten nyomon oly félre­eső helyekre is, hova egyedül szokott menni az ember, é­s így reggeltől estig merő értekezleteket s cselszövé­seket, s terveket koholnak rovásukra. Journalista létünkre mi is képesek vagyunk méltányolni egy-egy koronkinti kacsának idő­szerű becsét. De azt már a métter túlhajtásának tartjuk, mi most Bécsben rendszeresen történik, miszerint a kacsák egész serege röpittetik ki bel- s külföldi lapokba, — mindeniknek minden tollát a legminutiósusabban kifestik, egészen Fallstaff módjára, ki sötétben is látta a zöld kemény-vá­­szon-ruhát ellenem­! . . . Mindezeknél fogva az olvasóról joggal föl­tehetvén, hogy mendemondákra nem kiváncsi, meg sem említjük az ebbeli hírek variatióit, ha csak valami nagyon különöz alakjuk nem lenne, mely mulatságukra szolgálhatna. A „Pozor“ a déli szlávság nagy föladatáról to­vább elmélkedve, úgy látja, miszerint: Hogy ezen álmodott szláv hatalmasság kora, mi­dőn az ellenkező akadályok elhárultával a többi nem­zetek eltörpülve nem merendik szemük világát a szláv nap fényében egy/ölvetett merész tekintettel sem kocz­­káztatni, hogy ezen kor elkövetkezhessék, szükséges, hogy az idő szelleme határozott diadalt vívjon ki a feudalizmus fölött, melyet százfejű hydrának ismer a Pozor. Frankfurtban, Bécsben, Pesten és Zágrábban , a kormánynál, az országgyűlésen, a gyülekezetekben, de sőt magában a szláv népben is látja azokat önma­gára meredezni. Ez utóbbi esik neki legfájdalmasabban, mert ekként nem lehet a barát,az ellenségtől megkü­lönböztetnie. E mellett a szláv népre sem lehet támasz­kodnia, mert ez sötétben botorkál, s érzi ugyan baját, de nem ismeri okát és szerzőjét; a feudalismus pedig ravasz, s látszat szerint előmozdítja az oly nemzeti törekvéseket, melyek őt közvetlenül nem érintik. A feudalismus gyö­kere az önérdek; Bécsben és Pesten a magyar és né­met suprematia azon alapul, s a szláv feudalisták is sa­ját javukért pártolják azt. Ez utóbbiak most mindin­kább Pesthez közelednek, mert onnan nagyobb előnyt remélnek , de a Pozor szerint csalatkoznak. Ily bizar fogalmai vannak e szláv lapnak a feu­­dalismusról, melynek ellenében szerinte a szlávoknak egyetlen előnyül szolgál az, hogy­­a feudalismus ön­magában emésztetik és marakodik. A bécsi feudalismus czivakodik a pesti és a mienkkel, — úgymond a „Pozor“. A bureaucratiai az aristocratiai feudalismussal, stb. Minthogy a feudalismus tételünkről határoz, azért ha magunkat attól megvédeni akarjuk, szükséges annak czélja és taktikájával megismerkednünk. A bécsi feudalismus minden áron akarja Austriát fentartani. — Azért az a „divide e­t i­m­p­e­r­a“ elvhez ragaszkodik. — Azért van Austria annyi orszá­gokra felosztva, azért gátolja a bécsi kormány a ro­kon fajú nemzeti ágak egyesülését. Azért van Dal­matia elszakasztva Horvát és Slavoniától, azért válasz­­tatik el a katonai őrvidék az ő anyaföldétől, azért maradtak a szlávok és végül dél­szlávok Austriában szétdarabolva. Innen a nemzetek separatismusa melletti bécsi bürokratiai centralisatió; azért a ger­­manismus, — Reichsrat, — azért a magyar feudalis­ms elleni ellenszegülés, mert egyik a másik tétele ellen törekszik. A magyar feudalismus minden áron akarja a maga Magyarországát a Kárpátoktól Adriáig megalakí­tani, s innen a bécsi feudalismus elleni ellenszegülés, innen a nem magyar nemzetek magyarosítása Magyar­­országban, innen a ránk való ravasz kacsintgatás. — Azért a Muraköz, a Fiume. Azért Vojvodina. Azért az ősi alkotmány. Azért a 48-ki törvények. A corpus juris. Azért az ál-törvények és eskü szentsége. Azért a szt.­István koronájának épsége, a magyar centralisa­tió. Azért társországok , a horvát- és szlavóniai ré­szek, mert máskép nem megy , mig minket a hálóba be nem vonnak. Innét vannak most Bécs, majd Pestről­ valamen­nyi ígéretek, hízelgések, csábítások, ámítgatások és a kiszámított ál-concessiók. Végre a mi honi feudalismusunk minden áron akarja saját feudális jogait fentartani.“ Itt a „Pozor“ a honi (szláv-horvát) feudalismust jellemzi, oly színekkel, melyek valaha némi hűséggel bírhattak; de most csak úgy illenek reá, mint az ár­tatlan fiúra az apa egykori bűnei. Ezen rettentő ellenség ellen eszközül a „Pozor“ csupán az idő szellemét látja és a középkor rész szel­lemétől meg nem roncsolt igazságot, melyet a nemzeti, állami és társadalmi téren keres, de ekkorig nem talál. Elismeri, hogy ilyen amolyan autonómiát kapott ugyan Horvátország, de a m. é. sept. 8-ki leirat csak egy részét adja vissza azon jogoknak, mik a szlávokat (horvátokat) megilletik; a nyomatékos­ rész hátra van. Az ország épsége nincs elismerve, az adó- és pénzügy fölötti jog sem. Ezeket az összes monarchia érdekében kívánja a ké­lek­at feláldoztatni. Ámde azok nélkül nincs alkotmányos biztosíték. A „Pozor“ mindamellett elfogadandónak tartja azt, a­mi adatott, mert a rész­fi­zetőtől minden pénzecske jókor jó, de a teljes nyugtát csak a teljes fizetés után tartja kiadandónak. Lássuk, mikor hiszi a „Pozor“ a teljes nyugtát Austriának kia­dandónak ? A jogok csorbításának oka, u. m., a monarchiai egység érdeke. Ez ellen kell tehát küzdeni, de úgy, hogy Austria fönállása azért ne koc­káztassék, mert ezt a szláv érdek kívánja. Szerinte a szlávoknak nem szabad szláv politikájukat ugyan elárulni, de annyit még­is kimond a „Pozor,“ hogy mi az, a­mi miatt Austria fön­­állását minden szlávnak kívánnia kell. Ez az, hogy a szlávságnak semmi ága fel ne áldoztassék. Vár pedig Austria szétbomlásával az osztrák szláv nemzetek ré­szint a telhetetlen német Bund által, részint a most Európában népszerű Magyarország által nyeletnének el. Austriának tehát fen kell állnia, hanem csak foe­­derativ alakban, s természetesen úgy, a mint ő magá­nak azt képzeli, és másodszor mint alkotmányosnak. És miért? hogy, mint a „Pozor“ a cyclus végén mond­ja, se német se magyar se bárminemű suprematia ne létezhessék ; vagy igazabban, mint már a cyclus elején mondá, azért, hogy a többi szláv hajóknak idejök le­gyen a hármas királyság hajójához csatlakozni, misze­rint az ezekkel egyetemben a foederativ Austria mellett szláv utón evezhessen, míg az óhajtott jólét kikötőjébe el nem jutnak.)­­Világosabban talán nem lehet az el nem árulandó szláv politikát, a „Pozor“ universális szláv politikáját elárulni ?) TARCZA: A consulság a császárság története Th­ierstól. A „Journé des Débats“ ban Cuvillier-Fleury Jeen érdekesen ismerteti Thiers világhírű művének legközelebb megjelent 19 ik kötetét. — Mártius 20 ka s a „száz nap“ történelmében, — úgymond, — különb­séget kell tenni a közt, mi Napoleon csillagának saját­ja, s a közt, mi a gondviselés ténye , — az ember s Isten szerepe, — egy végső dicskör vakító fénye s a szerencsétlenség szigorú leczkéje közt. Miután „a császári sast röptében toronyról to­ronyra kísértük, egészen a Notre-Dame tornyáig“, — a császárságot működése közben kell szemlélnünk, — egy nyugtalan nemzettel, az ellenséges indulatu Euró­pával, egy elgyöngült sereggel, kimerült kincstárral, s gyanakvó parliamenttel szemben ... Ha márt. 20-nál állapodunk meg, — minden örvendetes a császárra nézve, ezen bámulatos visszatérésben; — de mihelyt Párisba megérkezel, — meghiúsulás s szomorúság válta föl az örömet. „Még alig ért el pályája végéhez“, — úgymond Villemain, — „midőn világosan átlátható győzelmének múlandóságát.“­­ S valóban ma már méltán kérdhetnék magunkban, ha vájjon nem egye­dül az volt-e czélja, midőn a Bourbonok daczára Fran­­cziaországba visszatért, hogy a diadalmas visszatérés­nek ezen mulékony örömeiben saját kevélységének végső élvezetét ízlelje. — Mart. 20 kának védői ama korszakban állhatatosan azt állíták, hogy Napóleon honszeretetből hagyta el Elba szigetét. „A valódi hon­szeretet abban állott volna, hogy Elba szigetében haljon meg,“ válaszol erre Thiers élénken. Thiers nem áll a császár elleni részrehajlás gya­nújában. Ha ő nem lenne komoly történetíró, m­ely számos másokhoz hasonlóan, nagyítva tüntethette vol­na föl ezen nagyszerű kaland csodálatosságát, mely­ben hőse játsza az első szerepet. Thiers óvakodott ezt tenni. Ő sokkal több józan értelemmel bír, semhogy a szerencse hizelgéséhez , — midőn az kedvez a császárnak, — még saját független s igazmondó tol­láét is hozzáadja. Úgy hiszem , ő nála senki­­sem adá elő hivebben az Elba szigetébőli vissza­térést ; nem mintha szive hideg, vagy szemei érzéket­lenek maradtak volna. — Thiers igen jó ! fölfogta az 1815. mártiusi események drámai oldalát, sőt többiz­­ben maga is engedett ama megindulásnak, melyet előadása szükségkép gerjeszt. Azonban annak se az okok megértését, se az eredmények méltányos meg­ítélését nem áldozá föl. Ha egyszer talán némi túlzás­sal azt mondja, hogy az Elba szigetébőli visszatérés „a legnagyobb politikai diadal, melyet valaha egy fejedelem vagy párt­főnök nyert“,­­ máskor vi­lágosan kimutatja, hogy ez egészen katonai diadal, hogy Francziaország annak inkább szemtanúja, mint részese volt. „A Bourbonok által képviselt ellenforra­dalom s a Napoleon által képviselt háború közt“ — úgy­mond — „Francziaország nem tudta többé, hogy me­lyikre bízza sorsát, s kábultságát közönye által ta­­nusstá. . . .“ — Thiers itt az „Acte additionnels“ elfo­gadása végett, egy hónappal később összehívott vá­lasztó­ testületek szavazatát érti. Márciusban, Napóleon Párisba visszatérése után néhány nap múlva a polgári s politikai Francziaország még nagyobb közönyt ta­núsított szembeötlő hidegsége által, mint májusban, a választó­kerületekben. Ezen pont iránt maga Napoleon .... .. 1 - 1­1,1 ......„„.­. illaiwm HMM vallomására hivatkozhatunk. Száműzetése alatti sziv­­ömlengéseinek egyikében igy szólt Las Cases grófhoz : „1815-ben általános üdvkiáltások közepette mentem át Francziaországon. De alig valók Párisban, midőn mintegy varázsütésre s minden alapos ok nélkül rög­tön közülem mindenki visszalépett s meghidegült irá­nyomban.“ — A franczia nemesség természetesen hal­lani sem akart Napóleonról. A polgárság mély nyug­talanságot érzett, „jobban szeretvén* — úgymond Thiers — „a Bourbonokat megtartani — egyszersmind ellentállván nekik, — mint a császárral együtt újabb háború veszélyeinek tenni ki magát, igen kevés kilá­tással a szabadságra.“ A­mi a nép tömegét illeti, mely némi ellenállhatlan ösztönnél fogva egy perczig ama csodaszerü férfiú körül gyűlt össze, ki oly hatal­masan fölizgatá a képzelmet, az több kandisággal, mint lelkesüléssel csatlakozott hozzá, inkább látványt keresve, semhogy komolyan le akarta volna magát irányában kötelezni. A nemzet azt várta, hogy műkö­déséhez fogjon s első győzelmét megnyerje ama férfiú, ki 15 éven át őt ezen hősies s költséges élvezetben ré­­szesité. Igen — a nép várakozott — készen lévén tá­mogatni hajdani urát, — ha az győztes lenne, —­ a nélkül, hogy önfeláldozásra határozta volna el magát, ha az szerencsétlen lenne ; valósággal oly semleges­ségre lévén eltökélve, mely előre megnyugszik a sors csapásai fölött, s ha nem is érzéketlen, de legalább tét­len szemtanúi állást foglalván el ama halálos párbajjal szemben, mely egy coalitió s egy sereg közt készült elő. Ugyan ki hozá vissza tehát Napóleont 1815-ben, miután a társadalmi osztályok egyike, még maga a nép sem kelt elszántan pártjára ? Ki hozá vissza Na­póleont ? Mindenki tudja s Thiers is világosan kimond­ja : a hadsereg. Hogyan­­ a hadsereg, ezen nagy tes­tület, melynek csak az ellenség előtt van lelke, de a mely békeidőben, őrségi helyein szétszórva, a kormány bizalmát biró főnökök parancsnoksága s felügyelete alatt lévén, az összebeszélésnek nyilván se eszközei­vel, se alkalmával nem bir, ezen hadsereg kohott ösz­­szeeskűvést Napóleon visszatérése végett ? Ennek nincs értelme. Thiers érdeme szerint méltányló azon előíté­letet, mely az 1815-ki eseményeket rejtélyesen­ koholt s elszántan létesített összeesküvésekkel hozza össze­köttetésbe. A néhány félzsoldra szorított tiszt által koholt párisi összeesküvést Thiers „a gyönge s köny­­nyelmű párisi összeesküvés“nek nevezi. Másféle össze­esküvések nem léteztek. Kétségkívül midőn Napo­leon Antibes közelében kiszállott, midőn a veszély szembeötlővé lett s mindenki előtt föltünteté a fran­­czia kormány hibáit, s a buzgók s a rajongók a helyett, hogy magukba szállnának, összeesküvés­ről kiabáltak s kijelölék az összeesküdteket. Mindenütt találhatni hittek összeesküdteket — a hadseregben, a nemzetőrségben, Bassano herczegnél, Cambacéres-nél, a posta-igazgatóságnál s Hortensia királynő palotájá­ban , kit Sándor császár s maga XVIII. Lajos is lovagiasan oltalmazott. Még a ministeri tanácsban is kerestek összeesküdteket, hol Blacas egykor két pisz­tollyal fölfegyverkezve jelent meg, a legszélsőbb vég­letekre menni is készen lévén — mint mondá — ha Soult tábornagyot rajta kaphatná az áruláson. Nem szükség hozzátennünk, hogy Blacas nem véve hasznát pisztolyainak. Ez már 1. 20-ka előtt történt. Az árulás néhány nap múlva mindenütt tényekben nyilvánult, de még akkor— meg kell vallani, —az sehol sem léte­zett a szívekben. Ney tábornagy őszinte volt, midőn a császár ellen szolgálatot vállalt, s ha később egy ne­héz helyzet bonyodalmai közepette, megcsalatván Na­poleon emissariusai által, kik elhiteték vele, hogy az El­­bábeli visszatérés a bécsi udvarral egyetértőleg történt, ám a hős oly nagy hiszékenységet tanúsított, hogy értel­­mességének bátorsága színvonalán állását is kétségbe le­­hetett vonni, ha gyöngévé lett hajdani főnökének dics­ő­köre előtt, mely dicskör fájdalom­­ nagyon kevés hatást gyakorolt reá 1814-ben, a Fontainebleau-ban töltött végnapok alatt, — talán inkább szerencsétlen volt, mint vétkes. Ő szintúgy nem forralt összeesküvést, mint ama loyális s­eszélyes Lavalette, ki azóta az általa hátra­hagyott érdekes emlékjegyzetekben tiszteletreméltó őszinteség hangján tiltakozott minden ilynemű vád ellen. (Folyt. köv.) 11. szám. — 1862. Szerda, január 15 Válasz Szilágyi Sándor urnak, az állítólagos falsificatiók ügyében. A „Sürgöny“ 1862. jan. 8-ai 5. számában 1862. jan. 1-ei kelettel N.-Kőrösről ennek aláírásával ellátott czikk jelent meg, melyben én törökkori okiratok hami­sításával, ál-okmányok gyártásával gyanusittatom, s mely czikknek még egy része kissé tulszigoru bírálatát képezi egy értekezésemnek, mely 1859. évben a „Ka­lauz“ czimű szépirodalmi és tudományos tartalmú lap 38. 39. számába, majd 1861-ben a győri Történelmi és Régészeti füzetek IV. számába újólag fölvétetett; addig annak másik iránya, a mennyiben csekély sze­mélyem ellen intézett műveletlen megtámadásokból, s a legdurvábban sértő parlagias kifejezésekből áll, olyanokból, melyekre az igazság szava nem szorult, s melyek alig tesznek tanúságot egy író képzettsége, tudománya mellett, s nem egyébbnek tekinthető egy elhirtelenkedett heveskedésnél. Tévedni emberi dolog. Tudtomra nagyobb téve­dések is történtek már a tudományos világban mint az enyém, s nem kezdővel történtek, de hírneves tudósok­kal, így Schmiedt tévedéseit, kinek pedig több jeles munkát köszönhet a nyelvészet és történelem, Klaproth Gyula (Asia Polyglotta, Paris 1823.)­­kimutatta, meg­javította, valamint Schmiedt már előbb e mezét másutt; így Sionita Gábor valóban egy ily nagyhírű férfiúhoz egyáltalában nem illő botlásait, mely szerint több for­dítást a leghanyagabban, a leghűtlenebben eszközölt. Michaelis (Eine Abhandlung über die Lyrische Spra­che. Vorrede) megrójja, felhozza, fordítmányát tudo­mányosan megc­áfolja, de a személyeskedést mellőzi. S valóban tanártól, ki az ifjúság nevelésével fog­lalkozik, nem azt vártam volna, hogy nagy tekintélyé­nek egész súlyával egy gyönge kezdő ellen síkra száll­jon, kinek egész vétke gyarló eszközök, tapasztalat­lanság, elhamarkodás. S kit a­helyett, hogy megjaví­tani, tévedéseit, botlásait helyreigazítani igyekeznek, nagy garral úgy mutat be a közönségnek, mint egy már egyátalában javíthatlan veszett embert; s míg az emberi gyarlóságról megfeledkezik, addig ezt oly szín­ben tü­nteti föl, oly világításba helyezi, melynek helyes elnevezésére a magyar nyelvben szó nem létezik, s melyet a franczia roué-val fejez ki. Fentnevezett értekezésnek czíme a „Kalauz“­­ban ez : „Adatok a török-magyar korhoz,“ a Rég. fü­zetekben pedig: „Adatok a török korhoz“ ; azon czím, melyet ön említ, a­­„Kalauz“nak szerkesztői mondani­valójából került. A bevezetés, mely az említett okmány­­fordításokat megelőzi, a mohácsi vész előtti néhány évet, magát a mohácsi vészt s a honnak újjáalakítását, azon viszonyokat tárgyazza, melyek közé az ország ezen gyászos csapás által jutott. Mennyire állhat meg korrajzom,mi belőle az elvetendő: nem én bíráltam meg; tudom csak azt, hogy önnek ítélete erre nézve kissé elfo­gult, a­mennyiben ön azt állítja, hogy e korrajz egészen férezmü s nem egyéb mint egynéhány otromba meg­jegyzés, — ennek, bocsánat, azon források, melyekből dolgoztam, a könyvek, melyekből merítettem (Istvánfi, Hist. Lib. IX. — Budai E. Magy. Hist. I. k. — Révai Pét. de Monarch. et S. Cor. Regn. Hung. — Schwandt. Script. Rev. Hung. Tom. II. — Mokry. Biogr. Lex. Hr. k. — stb.) maguk is ellentmondanak. A mennyiben pedig Kemal pasazadeh, Mohács Námehjából, mely török-franczia szöveggel P. de Courteille által Párisban 1859-ben kiadatott, egy uj tényt hoztam fel, melyet, mint t. Ráth Károly ur megjegyzé , csak Szerémi emlit még meg; a­meny­nyiben, mondom, én ezen új tényt említett munká­nak 93. lapjáról említem, annyiban még értekezésem némely csekély figyelmet is érdemel, s ha ezenkívül a többi mind merő féretelmény lenne is, ezen egy tény végett sem egészen elvetendő. Nehogy pedig ön ezen könyvet is a mystificationak találja venni, kijelentem, hogy könyvtáramban szolgálatára áll. Ön említi továbbá, hogy „a Kalauzban mint zug­lapban megjelent czikket szóra sem méltatta volna, ha én azt újólag közzé nem teszem“ stb. pedig mint oly egyénnek, kit történelmi tárgyakban ítésznek tudunk, fel kellett volna már akkor szólalnia, nehogy azon mys­­tificatio tovább harapódzék, mely miatt ön jelenleg oly éktelen zajt üt. Ennek ellenében megjegyzem , hogy minden oly irat, mely több száz példányban nyomtat­­tatik, nem nevezhető zugirat vagy zuglapnak ; s hogy nem zuglap volt a Kalauz, mutatja, miszerint ön is ol­vasta olykor. De más volt oka annak, hogy ön két egész éven át jónak látta hallgatni, s ez az, hogy még akkor Sziládi Áron nem volt N.­Kőrösön, s igy nem volt önnek embere, ki a török okmányok egész szö­vegét önnek megmagyarázhatta volna. Semmi szándékom nem volt oly irányban működ­ni, hogy az akadémiai gyűjtemény iránt a közön­ség bizalmát csökkentsem, sőt ha világosan tudtam volna, hogy ilynemű gyűjtemény mostanában látand napvilágot, bizonyára nem adtam volna újra ki talán hiányos, téveteg, gyarlán értelmezett okmányfordít­­mányaimat. S nem is vala szükség, hogy ön engemet leálarczozzon, mivel álarczban soha nem jártam ! Meny­nyiben vagyok én polyglott nyegle, nem ön határozza meg s ha jelentek meg némely apróbb dalocskák, any­­nyit mindenesetre tudok, hogy ilyeneket közölhettem, s átalában úgy­­ hiszem, ahhoz senkinek, legyen bár még oly nagy tudós, köze nincsen, mit írok vagy for­dítok én a szépirodalmi téren. A történelem terén már ez más. A történet a nemzet közkincse, hozzá nyúlni avatatlan kézzel két­ségkívül kényelműség, de a­mennyiben az n­em rosz­­akaratból történik, menthető. De ön nálam nem a járatlanságot hozza fel, nem azt veszi tekintetbe, hanem egyenesen roszlelkűséggel vádol, mint ki a történelmi adatok szentségét nem tekintve, szán­dékosan , öntudatosan, bűnösen a történetet meg­hamisítottam. Lehet, hogy roszul fogtam fel értelmét az okmányoknak, mint ez az I. számúból kitűnik, mit nem épen nagyon lehet csodálni egy kezdőnél, mikor még gyakran már hírkoszorúzta bajnokok is tévednek , de én azt mondom, szándékosan, öntudatosan, bűnösen valamint ezt nem, úgy a II. III. stb. számunkat sem ha­misítottam, sőt inkább, miután sem a helyi viszonyok Hazai törvénykezésünkről, is. Az országbírói értekezlet munkálatának lé­nyege a polgári peres ügyekre vonatkozólag abban öszpontosul, hogy az a régi magyar polgári pert meg­szüntette, s annak helyébe rendszerint az 1840. XV. tezikk II. részében szabályozott váltópert állította, megbővitve mindkettőt azon legnélkülözhetlenebb toldalékokkal, melyeket a polgári per természete igényel. Hogy a törvénykezés ezen új szabályok szerint a régi szerkezetű bíróságok által, é­s ezeknek régi kezelési modoruk szerint nem folytatható, ez minden szakértő előtt napnál világosabb ; azért mondja már az országbírói értekezlet is, hogy a megyei törvényszékek­nek állandósítását a megváltozott viszonyok­­hoz idomított törvénykezési rendszer múlhatlan szük­séggé teszi, mi a fenálló közjogi rendszer szerint természetesen nem azon valódilag állandó tör­vényszékeket jelenti, melyek után sóvárog, és a­melyeknek létrehozását a törvényhozástól eredve várja minden ahhoz értő, han­em csak azt jelenti, hogy a megyék törvényszékeiket a választás idejére kizárólag

Next