Sürgöny, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1862-01-15 / 11. szám
ásodik évi folyam. Szerkesztő hivatal: Barátók tere 7. sz. a. földszint. Kiadó hivatal: Barátok tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadóhivatalban, barátok tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben , minden postahivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Vidékre, naponkint postán ft kr , ft kr Egészévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — Budapesten házhoz hordva. ft kr , ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 60 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — HIVATALOS KÉSZ. 0 cs. k. Apostoli Felsége Velenczéböl f. évi jan. 1-töl kelt legfelsőbb határozatával, Fárady, helyesebben Halasy Ferenczet, Székesfehérvár sz. kir. városa lakosát, egy tűzvész alkalmával kincstári vagyon megmentése végett életveszéllyel tanúsított bátor és sikerdús közreműködésének elismeréséül, ezüst érdemkereszttel legkegyelmesebben földisziini méltóztatott. Ő cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 14-töl kelt legfelsőbb határozatával, Kummer Rudolf fő pénzügyi tanácsost s pénzügy-kerületi igazgatót Pesten, saját kérelmére érdemlett nyugalomba helyezni s legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy sokévi hit s hasznos szolgálataiért neki a legmagasb megelégedés tudtára adassék. A cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 27-ről kelt legfelsőbb határozatával, a budai József-műegyetemnél a magyar nyelv s irálytan rendes tanszékének fölállítását helybenhagyni, s ezen tanszékre a pesti egyetemnél a magyar nyelv tanszakának eddigi helyettestanárát, Machik Józsefet legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. Ő cs. kir. Apóst. Felsége m. é. dec. 24-től Hoch Károly zsombolyi lakos és orvostudor vezetéknevének „Magos“ra változtatását legkegyelmesebben megengedni méltóztatott. NEMH HIVATALOS RÉSZ. Lapszemle. A magyar conservativek és a Clam-Martinitz-párt közt egyrészről, a magyar liberális párt és a lajthán túli sós disnot liberálisok közt másrészről folyó alkudozások, egyezkedések, conspiratiok felőli hírek sehogy sem akarnak elhallgatni. Most már a „Lipcsei Alig. Zrg“ bécsi levelezője is tud új rézleteket; meghallgatja spanyolfal mögött azon értekezletet, melyet Ürményi J. Ólammal tartott, dec. 20 körül,midőn pedig tisztelt, hazánkfia ágyban feküdt Pesten) sőt szavakat is idéz, miket Clammer mondott volna. — Más bécsi liberálisok formaszerű polizei-aufsicht alatt tartják a magyar mágnásokat; előre tudják, hol gyűlnek össze ebédre, vacsorára, vagy más reserváltabb mulatságra; sőt követik őket lépten nyomon oly félreeső helyekre is, hova egyedül szokott menni az ember, és így reggeltől estig merő értekezleteket s cselszövéseket, s terveket koholnak rovásukra. Journalista létünkre mi is képesek vagyunk méltányolni egy-egy koronkinti kacsának időszerű becsét. De azt már a métter túlhajtásának tartjuk, mi most Bécsben rendszeresen történik, miszerint a kacsák egész serege röpittetik ki bel- s külföldi lapokba, — mindeniknek minden tollát a legminutiósusabban kifestik, egészen Fallstaff módjára, ki sötétben is látta a zöld kemény-vászon-ruhát ellenem! . . . Mindezeknél fogva az olvasóról joggal föltehetvén, hogy mendemondákra nem kiváncsi, meg sem említjük az ebbeli hírek variatióit, ha csak valami nagyon különöz alakjuk nem lenne, mely mulatságukra szolgálhatna. A „Pozor“ a déli szlávság nagy föladatáról tovább elmélkedve, úgy látja, miszerint: Hogy ezen álmodott szláv hatalmasság kora, midőn az ellenkező akadályok elhárultával a többi nemzetek eltörpülve nem merendik szemük világát a szláv nap fényében egy/ölvetett merész tekintettel sem koczkáztatni, hogy ezen kor elkövetkezhessék, szükséges, hogy az idő szelleme határozott diadalt vívjon ki a feudalizmus fölött, melyet százfejű hydrának ismer a Pozor. Frankfurtban, Bécsben, Pesten és Zágrábban , a kormánynál, az országgyűlésen, a gyülekezetekben, de sőt magában a szláv népben is látja azokat önmagára meredezni. Ez utóbbi esik neki legfájdalmasabban, mert ekként nem lehet a barát,az ellenségtől megkülönböztetnie. E mellett a szláv népre sem lehet támaszkodnia, mert ez sötétben botorkál, s érzi ugyan baját, de nem ismeri okát és szerzőjét; a feudalismus pedig ravasz, s látszat szerint előmozdítja az oly nemzeti törekvéseket, melyek őt közvetlenül nem érintik. A feudalismus gyökere az önérdek; Bécsben és Pesten a magyar és német suprematia azon alapul, s a szláv feudalisták is saját javukért pártolják azt. Ez utóbbiak most mindinkább Pesthez közelednek, mert onnan nagyobb előnyt remélnek , de a Pozor szerint csalatkoznak. Ily bizar fogalmai vannak e szláv lapnak a feudalismusról, melynek ellenében szerinte a szlávoknak egyetlen előnyül szolgál az, hogya feudalismus önmagában emésztetik és marakodik. A bécsi feudalismus czivakodik a pesti és a mienkkel, — úgymond a „Pozor“. A bureaucratiai az aristocratiai feudalismussal, stb. Minthogy a feudalismus tételünkről határoz, azért ha magunkat attól megvédeni akarjuk, szükséges annak czélja és taktikájával megismerkednünk. A bécsi feudalismus minden áron akarja Austriát fentartani. — Azért az a „divide et impera“ elvhez ragaszkodik. — Azért van Austria annyi országokra felosztva, azért gátolja a bécsi kormány a rokon fajú nemzeti ágak egyesülését. Azért van Dalmatia elszakasztva Horvát és Slavoniától, azért választatik el a katonai őrvidék az ő anyaföldétől, azért maradtak a szlávok és végül délszlávok Austriában szétdarabolva. Innen a nemzetek separatismusa melletti bécsi bürokratiai centralisatió; azért a germanismus, — Reichsrat, — azért a magyar feudalisms elleni ellenszegülés, mert egyik a másik tétele ellen törekszik. A magyar feudalismus minden áron akarja a maga Magyarországát a Kárpátoktól Adriáig megalakítani, s innen a bécsi feudalismus elleni ellenszegülés, innen a nem magyar nemzetek magyarosítása Magyarországban, innen a ránk való ravasz kacsintgatás. — Azért a Muraköz, a Fiume. Azért Vojvodina. Azért az ősi alkotmány. Azért a 48-ki törvények. A corpus juris. Azért az ál-törvények és eskü szentsége. Azért a szt.István koronájának épsége, a magyar centralisatió. Azért társországok , a horvát- és szlavóniai részek, mert máskép nem megy , mig minket a hálóba be nem vonnak. Innét vannak most Bécs, majd Pestről valamennyi ígéretek, hízelgések, csábítások, ámítgatások és a kiszámított ál-concessiók. Végre a mi honi feudalismusunk minden áron akarja saját feudális jogait fentartani.“ Itt a „Pozor“ a honi (szláv-horvát) feudalismust jellemzi, oly színekkel, melyek valaha némi hűséggel bírhattak; de most csak úgy illenek reá, mint az ártatlan fiúra az apa egykori bűnei. Ezen rettentő ellenség ellen eszközül a „Pozor“ csupán az idő szellemét látja és a középkor rész szellemétől meg nem roncsolt igazságot, melyet a nemzeti, állami és társadalmi téren keres, de ekkorig nem talál. Elismeri, hogy ilyen amolyan autonómiát kapott ugyan Horvátország, de a m. é. sept. 8-ki leirat csak egy részét adja vissza azon jogoknak, mik a szlávokat (horvátokat) megilletik; a nyomatékos rész hátra van. Az ország épsége nincs elismerve, az adó- és pénzügy fölötti jog sem. Ezeket az összes monarchia érdekében kívánja a kélekat feláldoztatni. Ámde azok nélkül nincs alkotmányos biztosíték. A „Pozor“ mindamellett elfogadandónak tartja azt, ami adatott, mert a részfizetőtől minden pénzecske jókor jó, de a teljes nyugtát csak a teljes fizetés után tartja kiadandónak. Lássuk, mikor hiszi a „Pozor“ a teljes nyugtát Austriának kiadandónak ? A jogok csorbításának oka, u. m., a monarchiai egység érdeke. Ez ellen kell tehát küzdeni, de úgy, hogy Austria fönállása azért ne kockáztassék, mert ezt a szláv érdek kívánja. Szerinte a szlávoknak nem szabad szláv politikájukat ugyan elárulni, de annyit mégis kimond a „Pozor,“ hogy mi az, ami miatt Austria fönállását minden szlávnak kívánnia kell. Ez az, hogy a szlávságnak semmi ága fel ne áldoztassék. Vár pedig Austria szétbomlásával az osztrák szláv nemzetek részint a telhetetlen német Bund által, részint a most Európában népszerű Magyarország által nyeletnének el. Austriának tehát fen kell állnia, hanem csak foederativ alakban, s természetesen úgy, a mint ő magának azt képzeli, és másodszor mint alkotmányosnak. És miért? hogy, mint a „Pozor“ a cyclus végén mondja, se német se magyar se bárminemű suprematia ne létezhessék ; vagy igazabban, mint már a cyclus elején mondá, azért, hogy a többi szláv hajóknak idejök legyen a hármas királyság hajójához csatlakozni, miszerint az ezekkel egyetemben a foederativ Austria mellett szláv utón evezhessen, míg az óhajtott jólét kikötőjébe el nem jutnak.)Világosabban talán nem lehet az el nem árulandó szláv politikát, a „Pozor“ universális szláv politikáját elárulni ?) TARCZA: A consulság a császárság története Thierstól. A „Journé des Débats“ ban Cuvillier-Fleury Jeen érdekesen ismerteti Thiers világhírű művének legközelebb megjelent 19 ik kötetét. — Mártius 20 ka s a „száz nap“ történelmében, — úgymond, — különbséget kell tenni a közt, mi Napoleon csillagának sajátja, s a közt, mi a gondviselés ténye , — az ember s Isten szerepe, — egy végső dicskör vakító fénye s a szerencsétlenség szigorú leczkéje közt. Miután „a császári sast röptében toronyról toronyra kísértük, egészen a Notre-Dame tornyáig“, — a császárságot működése közben kell szemlélnünk, — egy nyugtalan nemzettel, az ellenséges indulatu Európával, egy elgyöngült sereggel, kimerült kincstárral, s gyanakvó parliamenttel szemben ... Ha márt. 20-nál állapodunk meg, — minden örvendetes a császárra nézve, ezen bámulatos visszatérésben; — de mihelyt Párisba megérkezel, — meghiúsulás s szomorúság válta föl az örömet. „Még alig ért el pályája végéhez“, — úgymond Villemain, — „midőn világosan átlátható győzelmének múlandóságát.“ S valóban ma már méltán kérdhetnék magunkban, ha vájjon nem egyedül az volt-e czélja, midőn a Bourbonok daczára Francziaországba visszatért, hogy a diadalmas visszatérésnek ezen mulékony örömeiben saját kevélységének végső élvezetét ízlelje. — Mart. 20 kának védői ama korszakban állhatatosan azt állíták, hogy Napóleon honszeretetből hagyta el Elba szigetét. „A valódi honszeretet abban állott volna, hogy Elba szigetében haljon meg,“ válaszol erre Thiers élénken. Thiers nem áll a császár elleni részrehajlás gyanújában. Ha ő nem lenne komoly történetíró, mely számos másokhoz hasonlóan, nagyítva tüntethette volna föl ezen nagyszerű kaland csodálatosságát, melyben hőse játsza az első szerepet. Thiers óvakodott ezt tenni. Ő sokkal több józan értelemmel bír, semhogy a szerencse hizelgéséhez , — midőn az kedvez a császárnak, — még saját független s igazmondó tolláét is hozzáadja. Úgy hiszem , ő nála senkisem adá elő hivebben az Elba szigetébőli visszatérést ; nem mintha szive hideg, vagy szemei érzéketlenek maradtak volna. — Thiers igen jó ! fölfogta az 1815. mártiusi események drámai oldalát, sőt többizben maga is engedett ama megindulásnak, melyet előadása szükségkép gerjeszt. Azonban annak se az okok megértését, se az eredmények méltányos megítélését nem áldozá föl. Ha egyszer talán némi túlzással azt mondja, hogy az Elba szigetébőli visszatérés „a legnagyobb politikai diadal, melyet valaha egy fejedelem vagy pártfőnök nyert“, máskor világosan kimutatja, hogy ez egészen katonai diadal, hogy Francziaország annak inkább szemtanúja, mint részese volt. „A Bourbonok által képviselt ellenforradalom s a Napoleon által képviselt háború közt“ — úgymond — „Francziaország nem tudta többé, hogy melyikre bízza sorsát, s kábultságát közönye által tanusstá. . . .“ — Thiers itt az „Acte additionnels“ elfogadása végett, egy hónappal később összehívott választó testületek szavazatát érti. Márciusban, Napóleon Párisba visszatérése után néhány nap múlva a polgári s politikai Francziaország még nagyobb közönyt tanúsított szembeötlő hidegsége által, mint májusban, a választókerületekben. Ezen pont iránt maga Napoleon .... .. 1 - 11,1 ......„„.. illaiwm HMM vallomására hivatkozhatunk. Száműzetése alatti szivömlengéseinek egyikében igy szólt Las Cases grófhoz : „1815-ben általános üdvkiáltások közepette mentem át Francziaországon. De alig valók Párisban, midőn mintegy varázsütésre s minden alapos ok nélkül rögtön közülem mindenki visszalépett s meghidegült irányomban.“ — A franczia nemesség természetesen hallani sem akart Napóleonról. A polgárság mély nyugtalanságot érzett, „jobban szeretvén* — úgymond Thiers — „a Bourbonokat megtartani — egyszersmind ellentállván nekik, — mint a császárral együtt újabb háború veszélyeinek tenni ki magát, igen kevés kilátással a szabadságra.“ Ami a nép tömegét illeti, mely némi ellenállhatlan ösztönnél fogva egy perczig ama csodaszerü férfiú körül gyűlt össze, ki oly hatalmasan fölizgatá a képzelmet, az több kandisággal, mint lelkesüléssel csatlakozott hozzá, inkább látványt keresve, semhogy komolyan le akarta volna magát irányában kötelezni. A nemzet azt várta, hogy működéséhez fogjon s első győzelmét megnyerje ama férfiú, ki 15 éven át őt ezen hősies s költséges élvezetben részesité. Igen — a nép várakozott — készen lévén támogatni hajdani urát, — ha az győztes lenne, — a nélkül, hogy önfeláldozásra határozta volna el magát, ha az szerencsétlen lenne ; valósággal oly semlegességre lévén eltökélve, mely előre megnyugszik a sors csapásai fölött, s ha nem is érzéketlen, de legalább tétlen szemtanúi állást foglalván el ama halálos párbajjal szemben, mely egy coalitió s egy sereg közt készült elő. Ugyan ki hozá vissza tehát Napóleont 1815-ben, miután a társadalmi osztályok egyike, még maga a nép sem kelt elszántan pártjára ? Ki hozá vissza Napóleont ? Mindenki tudja s Thiers is világosan kimondja : a hadsereg. Hogyan a hadsereg, ezen nagy testület, melynek csak az ellenség előtt van lelke, de a mely békeidőben, őrségi helyein szétszórva, a kormány bizalmát biró főnökök parancsnoksága s felügyelete alatt lévén, az összebeszélésnek nyilván se eszközeivel, se alkalmával nem bir, ezen hadsereg kohott öszszeeskűvést Napóleon visszatérése végett ? Ennek nincs értelme. Thiers érdeme szerint méltányló azon előítéletet, mely az 1815-ki eseményeket rejtélyesen koholt s elszántan létesített összeesküvésekkel hozza összeköttetésbe. A néhány félzsoldra szorított tiszt által koholt párisi összeesküvést Thiers „a gyönge s könynyelmű párisi összeesküvés“nek nevezi. Másféle összeesküvések nem léteztek. Kétségkívül midőn Napoleon Antibes közelében kiszállott, midőn a veszély szembeötlővé lett s mindenki előtt föltünteté a franczia kormány hibáit, s a buzgók s a rajongók a helyett, hogy magukba szállnának, összeesküvésről kiabáltak s kijelölék az összeesküdteket. Mindenütt találhatni hittek összeesküdteket — a hadseregben, a nemzetőrségben, Bassano herczegnél, Cambacéres-nél, a posta-igazgatóságnál s Hortensia királynő palotájában , kit Sándor császár s maga XVIII. Lajos is lovagiasan oltalmazott. Még a ministeri tanácsban is kerestek összeesküdteket, hol Blacas egykor két pisztollyal fölfegyverkezve jelent meg, a legszélsőbb végletekre menni is készen lévén — mint mondá — ha Soult tábornagyot rajta kaphatná az áruláson. Nem szükség hozzátennünk, hogy Blacas nem véve hasznát pisztolyainak. Ez már 1. 20-ka előtt történt. Az árulás néhány nap múlva mindenütt tényekben nyilvánult, de még akkor— meg kell vallani, —az sehol sem létezett a szívekben. Ney tábornagy őszinte volt, midőn a császár ellen szolgálatot vállalt, s ha később egy nehéz helyzet bonyodalmai közepette, megcsalatván Napoleon emissariusai által, kik elhiteték vele, hogy az Elbábeli visszatérés a bécsi udvarral egyetértőleg történt, ám a hős oly nagy hiszékenységet tanúsított, hogy értelmességének bátorsága színvonalán állását is kétségbe lehetett vonni, ha gyöngévé lett hajdani főnökének dicsőköre előtt, mely dicskör fájdalom nagyon kevés hatást gyakorolt reá 1814-ben, a Fontainebleau-ban töltött végnapok alatt, — talán inkább szerencsétlen volt, mint vétkes. Ő szintúgy nem forralt összeesküvést, mint ama loyális seszélyes Lavalette, ki azóta az általa hátrahagyott érdekes emlékjegyzetekben tiszteletreméltó őszinteség hangján tiltakozott minden ilynemű vád ellen. (Folyt. köv.) 11. szám. — 1862. Szerda, január 15 Válasz Szilágyi Sándor urnak, az állítólagos falsificatiók ügyében. A „Sürgöny“ 1862. jan. 8-ai 5. számában 1862. jan. 1-ei kelettel N.-Kőrösről ennek aláírásával ellátott czikk jelent meg, melyben én törökkori okiratok hamisításával, ál-okmányok gyártásával gyanusittatom, s mely czikknek még egy része kissé tulszigoru bírálatát képezi egy értekezésemnek, mely 1859. évben a „Kalauz“ czimű szépirodalmi és tudományos tartalmú lap 38. 39. számába, majd 1861-ben a győri Történelmi és Régészeti füzetek IV. számába újólag fölvétetett; addig annak másik iránya, a mennyiben csekély személyem ellen intézett műveletlen megtámadásokból, s a legdurvábban sértő parlagias kifejezésekből áll, olyanokból, melyekre az igazság szava nem szorult, s melyek alig tesznek tanúságot egy író képzettsége, tudománya mellett, s nem egyébbnek tekinthető egy elhirtelenkedett heveskedésnél. Tévedni emberi dolog. Tudtomra nagyobb tévedések is történtek már a tudományos világban mint az enyém, s nem kezdővel történtek, de hírneves tudósokkal, így Schmiedt tévedéseit, kinek pedig több jeles munkát köszönhet a nyelvészet és történelem, Klaproth Gyula (Asia Polyglotta, Paris 1823.)kimutatta, megjavította, valamint Schmiedt már előbb e mezét másutt; így Sionita Gábor valóban egy ily nagyhírű férfiúhoz egyáltalában nem illő botlásait, mely szerint több fordítást a leghanyagabban, a leghűtlenebben eszközölt. Michaelis (Eine Abhandlung über die Lyrische Sprache. Vorrede) megrójja, felhozza, fordítmányát tudományosan megcáfolja, de a személyeskedést mellőzi. S valóban tanártól, ki az ifjúság nevelésével foglalkozik, nem azt vártam volna, hogy nagy tekintélyének egész súlyával egy gyönge kezdő ellen síkra szálljon, kinek egész vétke gyarló eszközök, tapasztalatlanság, elhamarkodás. S kit ahelyett, hogy megjavítani, tévedéseit, botlásait helyreigazítani igyekeznek, nagy garral úgy mutat be a közönségnek, mint egy már egyátalában javíthatlan veszett embert; s míg az emberi gyarlóságról megfeledkezik, addig ezt oly színben tünteti föl, oly világításba helyezi, melynek helyes elnevezésére a magyar nyelvben szó nem létezik, s melyet a franczia roué-val fejez ki. Fentnevezett értekezésnek czíme a „Kalauz“ban ez : „Adatok a török-magyar korhoz,“ a Rég. füzetekben pedig: „Adatok a török korhoz“ ; azon czím, melyet ön említ, a„Kalauz“nak szerkesztői mondanivalójából került. A bevezetés, mely az említett okmányfordításokat megelőzi, a mohácsi vész előtti néhány évet, magát a mohácsi vészt s a honnak újjáalakítását, azon viszonyokat tárgyazza, melyek közé az ország ezen gyászos csapás által jutott. Mennyire állhat meg korrajzom,mi belőle az elvetendő: nem én bíráltam meg; tudom csak azt, hogy önnek ítélete erre nézve kissé elfogult, amennyiben ön azt állítja, hogy e korrajz egészen férezmü s nem egyéb mint egynéhány otromba megjegyzés, — ennek, bocsánat, azon források, melyekből dolgoztam, a könyvek, melyekből merítettem (Istvánfi, Hist. Lib. IX. — Budai E. Magy. Hist. I. k. — Révai Pét. de Monarch. et S. Cor. Regn. Hung. — Schwandt. Script. Rev. Hung. Tom. II. — Mokry. Biogr. Lex. Hr. k. — stb.) maguk is ellentmondanak. A mennyiben pedig Kemal pasazadeh, Mohács Námehjából, mely török-franczia szöveggel P. de Courteille által Párisban 1859-ben kiadatott, egy uj tényt hoztam fel, melyet, mint t. Ráth Károly ur megjegyzé , csak Szerémi emlit még meg; amenynyiben, mondom, én ezen új tényt említett munkának 93. lapjáról említem, annyiban még értekezésem némely csekély figyelmet is érdemel, s ha ezenkívül a többi mind merő féretelmény lenne is, ezen egy tény végett sem egészen elvetendő. Nehogy pedig ön ezen könyvet is a mystificationak találja venni, kijelentem, hogy könyvtáramban szolgálatára áll. Ön említi továbbá, hogy „a Kalauzban mint zuglapban megjelent czikket szóra sem méltatta volna, ha én azt újólag közzé nem teszem“ stb. pedig mint oly egyénnek, kit történelmi tárgyakban ítésznek tudunk, fel kellett volna már akkor szólalnia, nehogy azon mystificatio tovább harapódzék, mely miatt ön jelenleg oly éktelen zajt üt. Ennek ellenében megjegyzem , hogy minden oly irat, mely több száz példányban nyomtattatik, nem nevezhető zugirat vagy zuglapnak ; s hogy nem zuglap volt a Kalauz, mutatja, miszerint ön is olvasta olykor. De más volt oka annak, hogy ön két egész éven át jónak látta hallgatni, s ez az, hogy még akkor Sziládi Áron nem volt N.Kőrösön, s igy nem volt önnek embere, ki a török okmányok egész szövegét önnek megmagyarázhatta volna. Semmi szándékom nem volt oly irányban működni, hogy az akadémiai gyűjtemény iránt a közönség bizalmát csökkentsem, sőt ha világosan tudtam volna, hogy ilynemű gyűjtemény mostanában látand napvilágot, bizonyára nem adtam volna újra ki talán hiányos, téveteg, gyarlán értelmezett okmányfordítmányaimat. S nem is vala szükség, hogy ön engemet leálarczozzon, mivel álarczban soha nem jártam ! Menynyiben vagyok én polyglott nyegle, nem ön határozza meg s ha jelentek meg némely apróbb dalocskák, anynyit mindenesetre tudok, hogy ilyeneket közölhettem, s átalában úgy hiszem, ahhoz senkinek, legyen bár még oly nagy tudós, köze nincsen, mit írok vagy fordítok én a szépirodalmi téren. A történelem terén már ez más. A történet a nemzet közkincse, hozzá nyúlni avatatlan kézzel kétségkívül kényelműség, de amennyiben az nem roszakaratból történik, menthető. De ön nálam nem a járatlanságot hozza fel, nem azt veszi tekintetbe, hanem egyenesen roszlelkűséggel vádol, mint ki a történelmi adatok szentségét nem tekintve, szándékosan , öntudatosan, bűnösen a történetet meghamisítottam. Lehet, hogy roszul fogtam fel értelmét az okmányoknak, mint ez az I. számúból kitűnik, mit nem épen nagyon lehet csodálni egy kezdőnél, mikor még gyakran már hírkoszorúzta bajnokok is tévednek , de én azt mondom, szándékosan, öntudatosan, bűnösen valamint ezt nem, úgy a II. III. stb. számunkat sem hamisítottam, sőt inkább, miután sem a helyi viszonyok Hazai törvénykezésünkről, is. Az országbírói értekezlet munkálatának lényege a polgári peres ügyekre vonatkozólag abban öszpontosul, hogy az a régi magyar polgári pert megszüntette, s annak helyébe rendszerint az 1840. XV. tezikk II. részében szabályozott váltópert állította, megbővitve mindkettőt azon legnélkülözhetlenebb toldalékokkal, melyeket a polgári per természete igényel. Hogy a törvénykezés ezen új szabályok szerint a régi szerkezetű bíróságok által, és ezeknek régi kezelési modoruk szerint nem folytatható, ez minden szakértő előtt napnál világosabb ; azért mondja már az országbírói értekezlet is, hogy a megyei törvényszékeknek állandósítását a megváltozott viszonyokhoz idomított törvénykezési rendszer múlhatlan szükséggé teszi, mi a fenálló közjogi rendszer szerint természetesen nem azon valódilag állandó törvényszékeket jelenti, melyek után sóvárog, és amelyeknek létrehozását a törvényhozástól eredve várja minden ahhoz értő, hanem csak azt jelenti, hogy a megyék törvényszékeiket a választás idejére kizárólag