Szabad Föld, 1968. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-07 / 27. szám
2 Szabadföld „Élettel" fizet egy életért KÜLÖNÖS TÖRTÉNET SZENTISTVÁNON Jakab György, ősz hajú ember, most hetvenhat éves. A „Lepke” tűzhelyen levest főz: „Tudja, valamikor a zsíros ételeket, a jó borokat kedveltem. Ha nem, most már csak pislákol bennem az élet, jó a gyenge leves is”. Bár 1920-ban még éles termetű, nagy erejű fiatalember volt. Abban az évben zajlott le a tragédia. „Karácsony előtt nagy bál volt Szentistvánon. A mulatság közben, a kocsmaudvaron akaszkodtam össze Lukács Pistával. Erős, heves vérű ember volt, akkor már ő is megjárta a frontot. Valami semmiség miatt fogtunk tüzet, és a nehéz sétabottal, amivel akkoriban a vásárokat jártam, megcsaptam. De csak egyszer... Szegény, ottmaradt a földön.” Három évig húzódott a per Aztán másfél évig hűvösön Volt a tehetősségére jócskán hetyke, sétabotos gazdalegény: „A bíróság úgy döntött, ha az özvegy nem megy férjhez, akkor élete végéig mérni kell részére minden évben hat mázsa búzát. A fiának is hatot, tizenhat éves koráig. Az özvegy nem talált férjet, és így aztán 1920 óta minden évben hordom a házába a búzát. A negyvennyolc év alatt összesen 372 mázsát.” Miért búzát? „Miért? Hát, mert a búza az mindig búza marad. A búzára és a földre mindig, mindenkinek szüksége van. A búza az élet”. Negyvennyolc éve fizet „élettel” egy életért. Most már kicsit nehezen, mert özvegy. Esztendeje hunyt el a felesége: „Szegényke, sose vetette a szememre a bűnt”. Jakab bácsi fürgén mozog a konyhában, néha kiszalad valamiért az udvarra. Szép a háza, egyedül él benne, még gyermeke sincs. „Tudja, jó tíz éve hátat vetettem az özvegynek, hogy nem mérek tovább. Perre mentem vele. Kiderült, hogy makkegészséges vagyok, az özvegy meg szívbeteg. Azzal maradtam alul a perben, hogy mérjem csak tovább a búzát, amíg valamelyikünknek meg nem szólal a lélekharang ...” Csutkát vet a tűzre: „Jó, mondom én, és ha meghalt volna az ura azóta? Hiszen világháború is volt. Jött a kontra. Ez lehetséges, de hátha akkor is nyugdíjat kapna a felesége! Így a háromévi tartozást egyszerre mértem ki. Felraktam a kocsira, és az özvegyasszonnyal együtt hordtam be a kamrába”. A faluban pletykálnak. Olyan hír is elterjedt, hogy a két özvegy egybekel. A néni 72 éves, és most bosszús: „Hogy mit ki nem találnak!” A hetvenhat éves ember elmélázva szívja a selmeci pipáját: ,,A nősülés csakugyan megfordult a fejemben, de őrám nem gondoltam. Hogyan is élhetnénk mi egy fedél alatt? Ellenben egy jó emberemmel megüzentem, hogy szálljon velem egyezségre, végkielégítést adok. Eladnám a tehenet és a süldőt. De igen sok pénzt kér.” A néni riadt és ideges „Semmit se kértem, mert nem is üzent. De mi az a hat mázsa búza? Egy hónapra csak ötven kiló jut. A méréstől nem állok el, ezzel minket összekötött a törvény. Az isten hosszú életet adott neki is, meg nekem is, ez már az életünk végéig tart. A cséplés után most is várom a búzát. Hozza csak!” Az iménti sírós hang gyorsan határozottá szigorodott. A fia, s a menye szépen keres, szorgalmas emberek, nagy, szép, új házuk van, és ebben él velük a néni is. Jakab bácsi nem nyugtalan. Nem is mérges. A levest a tűzhely szélére húzza. Hatalmas tenyerében villan a réz öngyújtó, és a selmeciből békésen kígyózik felfele a füst. A keze még nem remeg borotválkozáskor, s szerinte az emberek azért kaptak rá a sörivásra, mert a mai borok lőrék. Szövetkezeti nyugdíjas, havi 300 forintot kap. „A nyugdíjból veszem a búzát. Tavaly Keresztesről hozattam, de drága volt. Majd szólok az elnökünknek az idén, hogy nem lehetne-e hivatalos áron hozzájutni, így a fuvarral együtt kétezerbe jönne. A cipelést már nem bírom. Istenem, mit csináljak? Nem tudom behordani az özvegy kamrájába, mint a régi napokon. A kezdetén még ő is tsz-tag volt, mint én, de kimaradt. Látja, már nyugdíjas lehetne, függetlenül attól, hogy a neki járó búzaméréstől nem áll el. De hát, ilyen az élet.” A hat mázsa búza rövidesen útnak indul, s megint, a már fél évszázados tragédiára figyelmezteti a két idős embert. A búzának, az „életnek” ilyen furcsa és szomorú szerep jutott. A „élet” egy életre emlékeztet. Griff Sándor Csáky szalmája írta: Bába Mihály kikaparta a pelyvát a gép alól. — Kati, Kati, gyere már — kiáltotta Bözsi hangosan és a gereblyét rádobta a gép alatt maradt pelyvahalomra. Anti, a szalmahordó, nevetve felkiáltott: — Miért nem engem hívsz? Én itt vagyok, nem látod? — Vigyen el az ördög — legyintett Bözsi. — A fene bánja, ha veled együtt visz el — nevetett a legény. — Kati, gyere már — kiáltott még egyszer Bözsi. — De Kati nem bukkant elő sehonnan. Hol az ördögben kószál megint? — gondolta. — Hiszen Sanyinak az asztagon kell lennie. Felnézett. Sanyi nem volt az asztagon. Bözsi körbeszaladt. A második asztagnál botlott Katiba. Sanyi hátrább lépett. Kezét a nadrágzsebbe süllyesztette. — Békén hagyhatnád, amíg dolgozunk. — Én? — nézett Bözsire a legény ártatlan arccal. — Te, te — mondta mérgesen Bözsi, mert arra gondolt, hogy megint’sszegyűl a pelyva, meg a török, és szaladhatnak a hordással. — Na, gyere már — rántotta meg, a meglepetten álló Kati karját. Szaladtak a gépig. Aztán a pelyvahordóval a törökkazalig meg vissza. Kati most már nem tudott elmenni, mert Bözsi szemmel tartotta. Pedig Sanyi még várta. — Rajtad a sor — nyomta kezébe a gereblyét Bözsi. — Már? — csodálkozott Kati. Sóhajtva nézett fel, aztán a gép alá hajolva húzta ki a pelyvát. Sanyi akkor mászott fel az asztagra. Kezébe vette a villát, beleszúrta az egyik kévébe, de még egy pillanatig rátámaszkodva állt, majd meglendítette és a kévét a cséplőgép tetejére dobta, Csongorné, a kévevágó dühösen felkiáltott: — Megbolondultál? Ebédig már nem tudtak találkozni. Katit Bözsi nem engedte messzire, őt pedig egyik kévés sem tudta helyettesíteni, mert már lentről kellett a kévéket feladogatni. Délben az árnyékba húzódva ettek, szótlanul, némán. Az öregek lehevertek, a fiatalabbak pedig cigarettára gyújtva bámultak maguk elé. Sanyi komoran fújta maga elé a füstöt, Katit kereste tekintetével. Nem látta sehol. Mintha eltűnt volna. Kati az apja mellett ült, szinte befészkelte magát a kazalba. „Vajon most idejön-e — gondolta Sanyi felé lesve —, hogy itt van az apám.” Az öreg szótlanul evett. Máskor is keveset beszélt, de most olyan volt, mint egy néma. Néha lányára pillantott, arcát fürkészte, mert látott mindent, de nem szólt. Ebéd után új kazalba kezdtek, Sanyinak így megint sok szabad ideje volt váltás után és ott káborgott a pelyvahordók körül. Várta, hogy Kati letegye a gereblyét. Kissé távolabb leült, az asztagból kihúzott egy maréknyi kalászt és harangot kezdett fonni. Míg a megtiszított szalmaszálakat hajtogatta, felfellesett, hogy jön-e már. A lány kipirult arccal dolgozott, gyorsan, fürgén mozgott, csípőjét ide-oda mozgatta, amikor előre-hátra lépett. Amikor Bözsivel vitte a pelyvát, mindig hátul ment. Ringott rajta a szoknya. — Mi lesz? — állt meg Sanyi mellett Kati, homlokát törölgetve. Sanyi nem mozdult. — Ülj le. — Nem. Sanyi vállat vont, felállt. — Nem látod, harang. — Kinek csinálod? — Csak úgy. — Csak úgy? — Igen. — Nekem adod? — Hát, ha akarod. De be kell fejeznem. — Akkor fejezd be. — Estére kész lesz. — Miért estére? — Mert most menni leéll, az asztalra. — Addig hová teszed? — Eldugom. — Megtalálják. — Attól ne félj. Ha én egyszer eldugom, azt senki nem találja meg. — Este ideadod? — Oda — mondta Sanyi és hirtelen elhallgatott. Kati megfordult. Megrebbent. Az apja állt melettük. Eddig nem vették észre. Biztosan hallott minden szót. Az öreg nyugodtan állt, szótlanul nézte őket, aztán közelebb lépett. Kezében egy szalmaszálat gyűrögetett. — Bözsi hí... vinni kell a pelyvát — fordult a lánya felé. Kati szeme felcsillant. — Megyek már — rebegte és fürge léptekkel elszökkent. Sanyi nem mozdult. Kati apja még közelebb lépett. Sanyi a kezét figyelte. Ha ütni akar elkapom, kicsavarom — gondolta. — Engem nem üt meg... — Harang? — kérdezte az öreg. — Az lesz. — Hm. Szép, de itt már befelé kell szegni, hogy aranyos legyen ... — Lehetséges — hagyta rá Sanyi, de még mindig nem lazította meg izmait. — Neki csinálod? — intett arra felé, amerre Kati elrebbent. Sanyi az öreg arcába nézett. — Neki. — Hm. Én is csináltam, legénykoromban. Hm... — forgatta kezében a félig kész harangot az öreg, aztán keze, mintha megdermedt volna a levegőben, mozdulatlan maradt és Sanyi szemébe nézett. — Hanem idehallgass, öcsém, ez a lány nem Csáky szalmája, érted? — Csáky szalmája? — lepődött meg Sanyi és egy pillanatig nem értette, hogy miért mondta ezt az öreg. Aztán felvonta szemöldökét, szemét öszszehunyorította s kissé oldalra biccentette fejét. — Hát, Ant bátyám, annyit mondhatok el magának, hogy ha annak hinném, akkor, akkor ... csinálni neki az isten, de nem én, ezt a harangot, érti? Marokra fogta a szalmaszálakat és egészen közel tartotta az öreg arcához. — Jól van, öcsém, akkor úgy is bánj vele... Oszt én egy tapodtat se megyek utánatok .. ettül kezdve . .. Én nem vigyázok rátok. Vigyázzatok magatokra. Megfordult, elment, fel a gépre, mert etető volt. Sanyi még ott állt egy pillanatig, elgondolkozva nézett a öreg után, aztán lassú, nehé léptekkel elindult ő is, fel a osztalra. Fejér megye és Lappföld kapcsolata Kilenc napot töltött Székesfehérvárott a finn Kemi város háromtagú küldöttsége, amely Fejér megye életével, intézményeivel ismerkedett. Kemi és Székesfehérvár testvérvárosi kapcsolata már esztendőkre nyúlik vissza, s a kapcsolat jegyében alakult meg például elsőként Finnország vidéki városai közül Remiben a magyar—finn barátság köre. A közeljövőben rendszeres tapasztalatcsere-kapcsolat épül ki a Fejér megyei MESZÖV és a finn város szövetkezetei között. A kemi napilap rendszeresen közöl székesfehérvári híreket, tudósításokat, képeket. A városok kapcsolatán túl, mostantól a megye is testvéri kapcsolatot létesít a Lappföld egészével. 1988. JÚLIUS 7. PILLANATFELVÉTEL Juhász-vacsora Pattog a rőzsetűz a bogrács alatt, és a szalonnazsírban pirított hagyma égett kesernyés illata jó étvágyat gerjesztve árad a levegőben. A hevenyészett tűzhely mellett fűre terített viharkabát, néhány lépéssel távolabb faágra akasztott pásztortarisznya, ilyen-olyan cók-mók, de embert nem látok sehol. Megyek a tűz irányába, és egyszerre csak előkerül a szomszédos füzesből Kun Sándor vándorjuhász két pulijával. — Készül a vacsora? — kérdem, de nem kíváncsiságból, hanem inkább azért, hogy elindítsam a beszélgetést. — Itt az ideje a bográcsozásnak. Mire lenyugszik a nap legalább az éhségét csillapítsa az ember — válaszol a juhász, és egy nyesőre faragott bottal belekavar a bográcsba. — Hát a birkák? — Kérődzenek, pihennek. A jószág nem olyan, mint az ember. Az nem szereti a fáradságot újabbal tetőzni, még a legszilajabb kos sem mozdul ki a füzes hűvöséből. Vándorolok, arra legeltetek, amerre széles az árokpart. Az a fontos, hogy legelője és vize legyen a jószágnak, akkor nem bitangol a tilosba. — Mi a legeltetés iránya? — Olyan nincs. Általában egy hétig tart egy-egy kiruccanás. Hét végére hazaterelem a nyájat, s otthon megtöltöm a tarisznyámat, hogy a bográcsozáshoz legyen mit a szalonnazsírba vetni. Ma ugyan kaptam fél kiló dagadót a kunszentmiklósi hentesnél, de az ilyen eset ritka, mint a fehér holló. — Míg a hentesnél jár, ki vigyáz a birkákra? — Kisbojtárt állítok. A tanyai gyerekek közül mindig akad, aki mellém szegődik... No, de ne csak beszéljünk, hanem együnk is. Jöjjön és kanalazzon bele a főztömbe. Belekanalaztam. A juhász-módra készült pásztorhús ízét, zamatát most is a számban érzem. Dancs József Kulcs és felelősség Ha bárkit megkérdeznénk, hogy szereti-e, becsüli-e saját holmiját, a felelet minden esetben igenlő lenne. Ez természetes is, hiszen nehéz, fáradságos munkával szerzett értékeink mindennapi életünkben nélkülözhetetlenek számunkra. Amikor azonban így nyár derekán, a nagy munkaidőben a falusi lakások ajtaján kopogtatunk, számos esetben azt tapasztaljuk, hogy az emberek természetes óhaja nem áll összhangban annak gyakorlati biztosításával. A lakások ajtaját sokhelyütt vagy be sem zárják, vagy bezárják, de a kulcsot valahol az ajtó közelében rejtik el. E „rejtekhelyek” sokak számára nagyon is kiismerhetők: vagy a lábtörlő alá, vagy az ablakba helyezett cserép alá, esetleg a gerendára kerül a kulcs. A napokban az egyik Ipoly-menti községben azonban a könnyelmű tulajdonos egyszerűen a kilincs mellé, az ablakpárkányra fektette bezárt lakásának kulcsát. Az emberek túlnyomó többsége természetesen lelkiismeretes, jószándékú és nem él vissza az efféle gondatlansággal. A minden faluban fellelhető, „könynyű megélhetést” kedvelők azonban előbb-utóbb kiismerik az emberek könnyelműségét és ki is használják azt. Ilyenkor a munkából, bevásárlásból, vagy rokoni látogatásból hazatérőket már a kifosztott lakás fogadja. Nem jobb lenne külön kulcs, a család, minden tagjának?