Szabad Föld, 1968. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-07 / 27. szám

2 Szabadföld „Él­ettel" fizet egy életért KÜLÖNÖS TÖRTÉNET SZENTISTVÁNON Jakab György, ősz hajú em­ber, most hetvenhat éves. A „Lepke” tűzhelyen levest főz: „Tudja, valamikor a zsíros éte­leket, a jó borokat kedveltem. Ha nem, most már csak pislákol bennem az élet, jó a gyenge le­ves is”. Bár 1920-ban még éles termetű, nagy erejű fiatalember volt. Abban az évben zajlott le a tragédia. „Karácsony előtt nagy bál volt Szentistvánon. A mulatság közben, a kocsmaudvaron akaszkodtam össze Lukács Pis­tával. Erős, heves vérű ember volt, akkor már ő is megjárta a frontot. Valami semmiség miatt fogtunk tüzet, és a nehéz sétabottal, amivel akkoriban a vásárokat jártam, megcsaptam. De csak egyszer... Szegény, ottmaradt a földön.” Három évig húzódott a per Aztán másfél évig hűvösön Volt a tehetősségére jócskán hetyke, sétabotos gazdalegény: „A bíróság úgy döntött, ha az özvegy nem megy férjhez, ak­kor élete végéig mérni kell részére minden évben hat má­zsa búzát. A fiának is hatot, ti­zenhat éves koráig. Az özvegy nem talált férjet, és így aztán 1920 óta minden évben hordom a házába a búzát. A negyven­­nyolc év alatt összesen 372 má­zsát.” Miért búzát? „Miért? Hát, mert a búza az mindig búza marad. A búzára és a földre mindig, mindenkinek szüksége van. A búza az élet”. Negyvennyolc éve fizet „élettel” egy életért. Most már ki­csit nehezen, mert özvegy. Esz­tendeje hunyt el a felesége: „Szegényke, sose vetette a sze­memre a bűnt”. Jakab bácsi fürgén mozog a konyhában, né­ha kiszalad valamiért az ud­varra. Szép a háza, egyedül él benne, még gyermeke sincs. „Tudja, jó tíz éve hátat vetet­tem az özvegynek, hogy nem mérek tovább. Perre mentem vele. Kiderült, hogy makkegész­séges vagyok, az özvegy meg szívbeteg. Azzal maradtam alul a perben, hogy mérjem csak tovább a búzát, amíg va­lamelyikünknek meg nem szólal a lélekharang ...” Csutkát vet a tűzre: „Jó, mondom én, és ha meghalt vol­­na az ura azóta? Hiszen világ­háború is volt. Jött a kontra. Ez lehetséges, de hátha akkor is nyugdíjat kapna a felesége! Így a háromévi tartozást egyszerre mértem ki. Felraktam a kocsira, és az özvegyasszonnyal együtt hordtam be a kamrába”. A faluban pletykálnak. Olyan hír is elterjedt, hogy a két öz­vegy egybekel. A néni 72 éves, és most bosszús: „Hogy mit ki nem találnak!” A hetvenhat éves ember elmélázva szívja a selmeci pipáját: ,,A nősülés csakugyan megfordult a fejem­ben, de őrá­m nem gondoltam. Hogyan is élhetnénk mi egy fedél alatt? Ellenben egy jó em­beremmel megüzentem, hogy szálljon velem egyezségre, vég­­kielégítést adok. Eladnám a tehenet és a süldőt. De igen sok pénzt kér.” A néni riadt és ideges „Semmit se kértem, mert nem is üzent. De mi az a hat mázsa búza? Egy hónapra csak ötven kiló jut. A méréstől nem állok el, ezzel minket összekö­tött a törvény. Az isten hosszú életet adott neki is, meg ne­kem is, ez már az életünk vé­géig tart. A cséplés után most is várom a búzát. Hozza csak!” Az iménti sírós hang gyorsan határozottá szigorodott. A fia, s a menye szépen keres, szor­galmas emberek, nagy, szép, új házuk van, és ebben él velük a néni is. Jakab bácsi nem nyugtalan. Nem is mérges. A levest a­ tűz­hely szélére húzza. Hatalmas te­nyerében villan a réz öngyúj­tó, és a selmeciből békésen kí­gyózik felfele a füst. A keze még nem remeg borotválkozás­kor, s szerinte az emberek azért kaptak rá a sörivásra, mert a mai borok lőrék. Szövetkezeti nyugdíjas, havi 300 forintot kap. „A nyugdíjból veszem a búzát. Tavaly Keresz­tesről hozattam, de drága volt. Majd szólok az elnökünknek az idén, hogy nem lehetne-e hiva­talos áron hozzájutni, így a fuvarral együtt kétezerbe jön­ne. A cipelést már nem bírom. Istenem, mit csináljak? Nem tu­dom behordani az özvegy kam­rájába, mint a régi napokon. A kezdetén még ő is tsz-tag volt, mint én, de kimaradt. Látja, már nyugdíjas lehetne, függet­lenül attól, hogy a neki járó búzaméréstől nem áll el. De hát, ilyen az élet.” A hat mázsa búza rövidesen útnak indul, s megint, a már fél évszázados tragédiára fi­gyelmezteti a két idős embert. A búzának, az „életnek” ilyen furcsa és szomorú szerep jutott. A „élet” egy életre emlé­keztet. Griff Sándor Csáky szalmája írta: Bába Mihály kikaparta a pelyvát a gép alól. — Kati, Kati, gyere már — kiáltotta Bözsi hangosan és a gereblyét rádobta a gép alatt maradt pelyvahalomra. Anti, a szalmahordó, nevetve felkiáltott: — Miért nem engem hívsz? Én itt vagyok, nem látod? — Vigyen el az ördög — le­gyintett Bözsi. — A fene bánja, ha veled együtt visz el — nevetett a le­gény. — Kati, gyere már — kiáltott még egyszer Bözsi. — De Kati nem bukkant elő se­honnan. Hol az ördögben kószál megint? — gondolta. — Hiszen Sanyinak az asztagon kell­ len­nie. Felnézett. Sanyi nem volt az asztagon. Bözsi körbeszaladt. A második asztagnál botlott Ka­tiba. Sanyi hátrább lépett. Ke­zét a nadrágzsebbe süllyesztette. — Békén hagyhatnád, amíg dolgozunk. — Én? — nézett Bözsire a le­gény ártatlan arccal. — Te, te — mondta mérgesen Bözsi, mert arra gondolt, hogy megint­­’­sszegyűl a pelyva, meg a török, és szaladhatnak a hor­dással. — Na, gyere már — rán­totta meg, a meglepetten álló Kati karját. Szaladtak a gépig. Aztán a pelyvahordóval a törökkazalig meg vissza. Kati most már nem tudott elmenni, mert­ Bözsi szemmel tartotta. Pedig Sanyi még várta. — Rajtad a sor — nyomta ke­zébe a gereblyét Bözsi. — Már? — csodálkozott Kati. Sóhajtva nézett fel, aztán a gép alá hajolva húzta ki a pelyvát. Sanyi akkor mászott fel az asz­­tagra. Kezébe vette a villát, be­leszúrta az egyik kévébe, de még egy pillanatig rátámasz­kodva állt, majd meglendítette és a kévét a cséplőgép tetejére dobta, Csongorné, a kévevágó dühösen felkiáltott: — Megbolondultál? Ebédig már nem tudtak talál­kozni. Katit Bözsi nem enged­te messzire, őt pedig egyik kévés sem tudta helyettesíteni, mert már lentről kellett a kévéket feladogatni. Délben az árnyékba húzódva ettek, szótlanul, némán. Az öre­gek lehevertek, a fiatalabbak pedig cigarettára gyújtva bá­multak maguk elé. Sanyi komo­ran fújta maga elé a füstöt, Ka­tit kereste tekintetével. Nem lát­ta sehol. Mintha eltűnt volna. Kati az apja mellett ült, szin­te befészkelte magát a kazalba. „Vajon most idejön-e — gon­dolta Sanyi felé lesve —, hogy itt van az apám.” Az öreg szótlanul evett. Más­kor is keveset beszélt, de most olyan volt, mint egy néma. Néha lányára pillantott, arcát für­készte, mert látott mindent, de nem szólt. Ebéd után új kazalba kezdtek, Sanyinak így megint sok sza­bad ideje volt váltás után és ott káborgott a pelyvahordók körül. Várta, hogy Kati letegye a gereblyét. Kissé távolabb leült, az asztagból kihúzott egy ma­réknyi kalászt és harangot kez­dett fonni. Míg a megtiszított szalmaszálakat hajtogatta, fel­fellesett, hogy jön-e már. A lány kipirult arccal dolgo­zott, gyorsan, fürgén mozgott, csípőjét ide-oda mozgatta, ami­kor előre-hátra lépett. Amikor Bözsivel vitte a pelyvát, mindig hátul ment. Ringott rajta a szoknya. — Mi lesz? — állt meg Sa­nyi mellett Kati, homlokát tö­­rölgetve. Sanyi nem mozdult. — Ülj le. — Nem. Sanyi vállat vont, felállt. — Nem látod, harang. — Kinek csinálod? — Csak úgy. — Csak úgy? — Igen. — Nekem adod? — Hát, ha akarod. De be kell fejeznem. — Akkor fejezd be. — Estére kész lesz. — Miért estére? — Mert most menni leéll, az aszta­lra. — Addig hová teszed? — Eldugom. — Megtalálják. — Attól ne félj. Ha én egy­szer eldugom, azt senki nem ta­lálja meg. — Este ideadod? — Oda — mondta Sanyi és hirtelen elhallgatott. Kati megfordult. Megrebbent. Az apja állt melettük. Eddig nem vették észre. Biztosan hal­lott minden szót. Az öreg nyugodtan állt, szót­lanul nézte őket, aztán közelebb lépett. Kezében egy szalmaszá­lat gyűrögetett. — Bözsi hí... vinni kell a pelyvát — fordult a lánya felé. Kati szeme felcsillant. — Megyek már — rebegte és fürge léptekkel elszökkent. Sanyi nem mozdult. Kati apja még közelebb lépett. Sanyi a ke­zét figyelte. Ha ütni akar elka­pom, kicsavarom — gondolta. — Engem nem üt meg... — Harang? — kérdezte az öreg. — Az lesz. — Hm. Szép, de itt már befe­lé kell szegni, hogy aranyos le­gyen ... — Lehetséges — hagyta rá Sanyi, de még mindig nem la­zította meg izmait. — Neki csinálod? — intett ar­ra felé, amerre Kati elrebbent. Sanyi az öreg arcába nézett. — Neki. — Hm. Én is csináltam, le­génykoromban. Hm... — for­gatta kezében a félig kész ha­rangot az öreg, aztán keze, mint­ha megdermedt volna a levegő­ben, mozdulatlan maradt és Sa­nyi szemébe nézett. — Hanem idehallgass, öcsém, ez a lány nem Csáky szalmája, érted? — Csáky szalmája? — lepő­dött meg Sanyi és egy pillana­tig nem értette, hogy miért mondta ezt az öreg. Aztán fel­vonta szemöldökét, szemét ösz­­szehunyorította s kissé oldalra biccentette fejét. — Hát, Ant bátyám, annyit mondhatok el magának, hogy ha annak hin­ném, akkor, akkor ... csinálni neki az isten, de nem én, ezt a harangot, érti? Marokra fogta a szalmaszála­kat és egészen közel tartotta az öreg arcához. — Jól van, öcsém, akkor úgy is bánj vele... Oszt én egy ta­podtat se megyek utánatok .. ettül kezdve . .. Én nem vigyá­zok rátok. Vigyázzatok maga­tokra. Megfordult, elment, fel a gép­re, mert etető volt. Sanyi még ott állt egy pilla­natig, elgondolkozva nézett a öreg után, aztán lassú, nehé léptekkel elindult ő is, fel a osztalra. Fejér megye és Lappföld kapcsolata Kilenc napot töltött Székesfe­hérvárott a finn Kem­i város háromtagú küldöttsége, amely Fejér megye életével, intézmé­nyeivel ismerkedett. Kemi és Székesfehérvár test­vérvárosi kapcsolata már eszten­dőkre nyúlik vissza, s a kapcso­lat jegyében alakult meg pél­dául elsőként Finnország vidé­ki városai közül Remiben a ma­gyar—finn barátság köre. A kö­zeljövőben rendszeres tapaszta­latcsere-kapcsolat épül ki a Fe­jér megyei MESZÖV és a finn város szövetkezetei között. A kemi napilap rendszeresen kö­zöl székesfehérvári híreket, tu­dósításokat, képeket. A városok kapcsolatán túl, mostantól a megye is testvéri kapcsolatot létesít a Lappföld egészével. 1988. JÚLIUS 7. PILLANATFELVÉTEL Juhász-vacsora Pattog a rőzsetűz a bogrács alatt, és a szalonnazsírban pirított hagyma égett­ kesernyés illata jó étvágyat gerjesztve árad a levegőben. A hevenyészett tűzhely mellett fűre terí­tett viharkabát, néhány lépéssel távolabb faágra akasztott pásztortarisznya, ilyen-olyan cók-mók, de embert nem látok sehol. Megyek a tűz irányába, és egyszerre csak előkerül a szomszédos füzesből Kun Sándor vándorjuhász két pulijával. — Készül a vacsora? — kérdem, de nem kíváncsiság­ból, hanem inkább azért, hogy elindítsam a beszélgetést.­ — Itt az ideje a bográcsozásnak. Mire lenyugszik a nap legalább az éhségét csillapítsa az ember — válaszol a ju­hász, és egy nyesőre faragott bottal belekavar a bográcsba. — Hát a birkák? — Kérődzenek, pihennek. A jószág nem olyan, mint az ember. Az nem szereti a fáradságot újabbal tetőzni, még a legszilajabb kos sem mozdul ki a füzes hűvöséből. Ván­dorolok, arra legeltetek, amerre széles az árokpart. Az a fontos, hogy legelője és vize legyen a jószágnak, akkor nem bitangol a tilosba. — Mi a legeltetés iránya? — Olyan nincs. Általában egy hétig tart egy-egy ki­ruccanás. Hét végére hazaterelem a nyájat, s otthon meg­töltöm a tarisznyámat, hogy a bográcsozáshoz legyen mit a szalonnazsírba vetni. Ma ugyan kaptam fél kiló dagadót a kunszentmiklósi hentesnél, de az ilyen eset ritka, mint a fehér holló. — Míg a hentesnél jár, ki vigyáz a birkákra? — Kisbojtárt állítok. A tanyai gyerekek közül mindig akad, aki mellém szegődik... No, de ne csak beszéljünk, hanem együnk is. Jöjjön és kanalazzon bele a főztömbe. Belekanalaztam. A juhász-módra készült pásztorhús ízét, zamatát most is a számban érzem. Dancs József Kulcs és felelősség Ha bárkit megkérdeznénk, hogy szereti-e, becsüli-e saját holmiját, a felelet minden eset­ben igenlő lenne. Ez természe­tes is, hiszen nehéz, fáradságos munkával szerzett értékeink mindennapi életünkben nélkü­lözhetetlenek számunkra. Amikor azonban így nyár de­rekán, a nagy munkaidőben a falusi lakások ajtaján kopogta­tunk, számos esetben azt ta­pasztaljuk, hogy az emberek természetes óhaja nem áll össz­hangban annak gyakorlati biz­tosításával. A lakások ajtaját sokhelyütt vagy be sem zárják, vagy bezárják, de a kulcsot va­lahol az ajtó közelében rejtik el. E „rejtekhelyek” sokak számá­ra nagyon is kiismerhetők: vagy a lábtörlő alá, vagy az ablakba helyezett cserép alá, esetleg a gerendára kerül a kulcs. A na­pokban az egyik Ipoly-menti községben azonban a könnyelmű tulajdonos egyszerűen a kilincs mellé, az ablakpárkányra fek­tette bezárt lakásának kulcsát. Az emberek túlnyomó többsé­ge természetesen lelkiismeretes, jószándékú és nem él vissza az efféle gondatlansággal. A min­den faluban fellelhető, „köny­­nyű megélhetést” kedvelők azonban előbb-utóbb kiismerik az emberek könnyelműségét és ki is használ­ják azt. Ilyenkor a munkából, bevásárlásból, vagy rokoni látogatásból hazatérőket már a kifosztott lakás fogadja. Nem jobb lenne külön kulcs, a család, minden tagjának?

Next