Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-10 / 10. szám

24 SZABAD FÖLD Harminchárom gyereket nevelt föl Anyától tanultam anyának lenni (Elmondta: Szűcs Imré­né Du­nakömlődön, 1974. február 8-án.) Édesanyám, isten nyugosztal­ja, néhány hónapos koromban a kútba rejtett. Nem akarom még az emlékét se bántani, de ma már tudom: azzal a céllal tet­te, hogy ott pusztuljak. Zakla­tott élete volt szegénynek, so­kan voltunk testvérek, féltest­vérek, én már felesleges vol­tam. (Egy korábbi riportom foly­tatását írom, s remélem, még majd tovább is folytathatom — egy idős gyomai parasztasszony harminchárom nevelt gyerme­kének vallomásaival.) Az esetet én csak nemrég tudtam meg, túl a negyvenedik évemen és itt, Dunakömlődön. Leszázalékolt vagyok, de időn­ként dolgozom a téeszben. Azt kérdi egyik nap a téesz egyik nődolgozója. Maga is Endrődről való. Mondom: Nem egyene­sen ' Azt kérdi: Magát Szűcs Imrénének hívják? Mondom: Igen! Azt mondja: Hát akkor maga az én anyám keresztlá­nya .. Mindaddig nem tudtam, hogy nekem keresztanyám is van Akkor tudtam meg, hogy kicsoda és miképp lett a ke­resztanyám Hallotta sírásomat Endrődön azon a napon egy szomszéd kislány játszadozott az udvarunkon. Hallotta sírásomat a kútból. Szólt az anyjának, az odajött és kivett engem az egyébként már kiszáradt kút­ból, s látta, milyen elhanyagolt állapotban vagyok, és rögtön anyakönyvezni vitt, ne haljak meg nyilvántartás nélkül, kár­hozatban Nem haltam meg, az állam gondozásába adott Gyo­mára. Anyához, akiről maga azt a riportot írta. Anya nem en­gedte, hogy meghaljak. Jaj, mennyi mindent írt téve­sen rólunk. Anya nevelt gyer­mekeiről! De mentségére legyen mondva, ahogy írta: maga épp az erdőtől nem látja a fákat. No, majd ha az erdőt bejárja, látni fogja. Az igaz, hogy Anya egyetlen gyereket se szült, de maga abban is tévedett, hogy ma Anya nem harminchárom, ha­nem harmincöt gyereket nevelt föl. Ö se tudja már számon tar­tani őket, hogyne tévedett vol­na maga?! Anya a két Gera­­testvérről megfeledkezett. Ö, Anya, drága jó Anya! Anya akkor már a mi csalá­dunkból, a Kurila családból há­rom testvéremet ismerte, én let­tem a negyedik. Előttünk még egyetlen gyerekkel se foglalko­zott. Három testvéremmel is csak annyit, hogy állandóan magával vitte őket a temetőbe, első férje sírjához. Folyton oda járt, attól lehetett tartani, hogy beleőrül az emlékeibe. Akkor gondozására bíztak engem is, gondolván: én még olyan kicsi és annyira elhanyagolt vagyok, hogy az én gondozásom majd jobban foglalkoztatja, és nem bánkódik úgy az özvegységén. Soha se tudhatjuk, mivel ment­jük meg egymás életét. Amíg nála nevelődtem, Anya másod­szor is férjhez ment, s nevelő­apámmal egymás után gondoz­ták az elhagyott gyerekeket. Én ebben segédkeztem nekik, egé­szen tizenkét éves koromig. Anya aztán újra özvegy lett, de a gyereknevelést folytatta, amíg csak bírta. Börtönben ül Néha négy kis pólyást is pe­­lenkáztunk egyszerre. Anyához mindig nagyon elhanyagolt, sokszor már reménytelenül be­teg gyerekeket hoztak. A Jovi Éva úgy került oda, hogy az anyja forró vízzel telt bilire ül­tette, és a kislány súlyos égési sebeket szenvedett. Elhozták az anyjától, Anyához. Három-négy éves koráig nevelődött velünk, akkor fogadta örökbe a Jovi család Tizenhárom-tizennégy éves koráig azok úgy gondol­ták, hogy Endrődön Éva vitte a divatot. Akkor megszökött örök­­befogadóitól. Együtt élt egy fér­fival, és szintén ide kerültek, Dunakömlődre. De a férfi agyonütött valakit, és most bör­tönben ül. Éva pedig ki tudja, merr­e csavarog. Anya se tud­hatta mindegyikőnkről, milyen sorsra nevel bennünket Érde­mes hát sorra felkutatni Anya nevelt gyerekeit , de magának Jovi Évát nehéz lesz megtalálni. Persze, maga most az én sor­somra kíváncsi. Az én életutam nem különös, ha maga a szen­zációt keresi. Életünk azonban lehet eseménydús akkor is, ha alig történik velünk valami. Képzelje el például, hogy ami­kor tizenkét éves koromban az állam elvett Anyától, és vissza­adott édesanyámnak Endrődre én boldog voltam. Mégiscsak az édesanyámhoz kerültem vissza, akkor még nem tudtam a kút­ba rejtésről. Édesanyám dél­előtt tizenegy órakor jött értem Gyomára, és délután kettőkor már „bevagonírozott”, mert elő­re elszerződtetett Rácalmásra, egy grófi birtokra, summásnak. Sohase kellettem neki. Csodál­ja-e, hogy amikor „haza” akar­tam menni. Gyomára mentem. Anyához? Aztán Pest-mellékre, Tököl­re kerültem, egy bolgár kerté­szetbe Akkor már férjnél vol­tam, férjem katona volt, én meg hordtam a szívem alatt első lá­nyunkat, Évát. Munkáltatóm tá­mogatott, Éva keresztapja is ő lett. A háború után szintén a mezőgazdaságban dolgoztam, férjemmel együtt, állami gazda­ságokban. De egyikőnk se tel­jesen egészséges, munkaképes — engem már harmincéves ko­romban leszázalékoltak, férje­met nemrég. Két-három éve még Tornyapusztán éltünk, az ottani állami gazdaságban Most is tesszük, amit tudunk. Szeré­nyen élünk, de nem rosszul. Hát ennyi az életem! És mi az, amit végül is mond­hatok magának? Nézze, maga nagy fába vágta a fejszéjét. Egy gyomai parasztasszony, fél évszázad alatt, lehet, hogy rend­kívüli teljesítménnyel, felnevel harminchárom-harmincöt gye­reket. A mi családunkból ötöt, mert utánam az öcsémet, Im­rét is ő nevelte fel, sőt egyi­kőnk unokáját is, ahogy maga azt jól megírta, de azt már té­vesen, hogy Imre Csátalján él, ott él Anya szomszédságában, Endrődön, ott darus — de ha csak a mi családunkat kutatja fel, az se lesz könnyű. Hát még a többit. Sokféle sorsra akad majd a harminchárom között: elesettre, felemelkedettre, min­dennapira. Mi az enyémnek a tanulsága ? Tudja, minket, állami gondo­zottakat annak idején fekete bakancsban, fekete harisnyával, fekete kendővel adtak ki neve­lőszülőkhöz. „Fekete varjúk­nak” neveztek bennünket. Le­het, hogy manapság nem kény­szerítenek effajta egyenruhát az állami gondozottakra, de Anya ezt már akkor se bírta elviselni. Átalakította, kicserél­te a ruhánkat, kedvünk szerint. Befogadott bennünket, külön­­külön szeretett bennünket. Anyáról beszélek , és akárme­lyik nevelt gyerekével fog ta­lálkozni, mindegyik őróla be­szél majd. Nekem, egy szeren­csétlen sorsú édesanya helyett, ő volt az igazi anyám. Fekete varjúk Talál majd olyan nevelt gyer­meket, aki semmit se tanult Anyától. Én tanultam. Három lányt neveltem föl, a harmadik, Kati, most itt alszik a szomszéd szobában, mert éjszakás volt, egy paksi gyárban dolgozik, s tanul, készül az érettségire. Én Anyától kaptam a család meg­becsülésének, a gyerekek szere­­tetének tudományát , és én igyekeztem megbecsülni, jól ne­velni és taníttatni a lányaimat. Éva Tarnyópusztán ment férj­hez, asszisztens a gazdaságban, övé az első unokám, kislány az is. A KISZ-brigád vállalta a keresztapaságot, ahogy ez a mai névadó ünnepségeken szokás. Erzsi lányom nemrég ment férjhez, mint ezt maga is tud­ja már, sajnos, férjét az esküvő után behívják katonának, ma se kerülhető el az ilyesmi, ők itt élnek Dunakömlődön. Erzsi is üzemben dolgozik, tanul és gye­reket vár. Két unokát várok hát a közeljövőben, remélem, egyik végre fiú lesz, s van még egy szorgalmas, törekvő, férjhez menendő lányom. Mindig min­dent megtettem a családomért, a gyerekeimért , de minderre Anya tanított meg. Kutassa csak fel a többieket, én is kíváncsi volnék, ők mit tanultak Anyá­tól. Én ennyit mondhatok. Szűts László VIdÁm PERCEK VADÁSZKALAND (Dluhovolszky László rajza) SZÖVEG NÉLKÜL (Gerse László rajza) 1974. MÁRCIUS 10. ■ 1 " ■ .1. . ; * . „ KÜLFÖLD " Egy szemrevaló kislány a templomban gyónik, sorolja bű­neit: — Aztán a múlt héten egyik nap, hajnali négykor mentem haza vőlegényemtől, s anyukám csúnyán leszidott. Pedig, atyám, ugye, nem volt abban semmi ross­z, amit csináltam? A tisztelendő megcsóválja fe­jét: — Ejnye, lányom, ezt neked kell a legjobban tudnod ... A fiatal művésznőnek zokon esik, hogy a színházban mindig csak jelentéktelen szerepeket kap. A legtöbbször tálcán egy levelet visz be a színpadra — ez az egész. A rendezőt arra ké­ri, váttoztasson ezen, mert a te­hetségéből többre is futná. — Megértem, kisasszony, meg­értem — bólint a rendező. — A jövőben ajánlott expresszlevelet visz majd a tálcán... Rösner úr múlt nyári élmé­nyeiről számol be. — Aztán, ahogy ott a tisz­táson sétáltam, beleestem egy mély tóba. Ha valaki a partról nem nyújt felém egy rudat, ak­kor belefúltam volna ... — Hogyhogy, hát nem tud úszni ? — Persze, hogy tudok, de a tó partján egy tábla állt, azzal a felírással: „Itt az úszás szigo­rúan tilos!” Az öreg Afrika-vadász régi kalandjairól mesél: — Egyszer meg mi történt Éjszaka szokatlan lármára éb­redek. Látom ám, a sátramat minden oldalról villogó tekin­tetű férfiak veszik körül. Fel­ugrom, revolvert fogok mind a két kezembe. Éppen tüzelni akarok, amikor egy hatalmas, huszonöt centiméteres tőr fúr­ja át a szívemet. — Mi ?­ — csodálkozik a hall­gatóság. — Egy tőr a szívében, és túlélte? Az öreg úr elgondolkodik, és egy kissé bizonytalanul meg­szólal : — Hát persze, persze, a tőr ugyanis, szerencsére, nem volt mérgezett... Az igazgató otthon dicsekszik, hogy milyen kitűnő, új titkár­nője van. Valósággal áradozik róla: — Csodálatos teremtés! Meg­bízható, szorgalmas, lelkiisme­retes, rendszerető, na és, olyan gyönyörű, mint egy baba! — És mondd apu, ha lefek­teted, a szemét is úgy csukja le, mint a baba? — kérdezi kajá­nul az igazgató kamasz fia. Renáta kisasszony és Arnold — a vőlegénye — között vala­mi nincs rendben. Erre vall az a levélke is, amelyet Renáta legutóbb írt neki: „Édesem, ne haragudj, de meg kell magyaráznom, csak tréfa volt, amikor múltkor azt ír­tam, hogy nem úgy értettem, ahogy mondtam akkor, amikor kijelentettem Neked, hogy meg­változtatom az elhatározásomat. Ezerszer csókol: Renáta.” — Képzelje — mondja Müller úr Meiernek —, a sógorom olyan helyen dolgozik, ahol öt­venezer ember van alatta. — Talán vezérigazgató, vagy tábornok? — kérdezi Meier. — Dehogy — válaszol Müller —, sírgondozó kertész a városi temetőben. ___ _______■ |__________ ''

Next