Szabad Föld, 1975. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-26 / 4. szám
Ünnepi nyitány Moszkvában: hogyan emlékezik meg jubileumunkról a szovjet irodalom Elbert Jánossal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Világirodalmi Tanszékének adjunktusával beszélgetek. — A Szovjetunióban megkezdődött hazánk felszabadulása 30. évfordulójának ünnepségsorozata. Mégpedig nem is akármilyen nyitánnyal. A Voproszi Lityeraturi, ez a tekintélyes szovjet irodalmi folyóirat, csaknem 400 oldalas terjedelmű 1974 decemberi számát teljesen a magyar irodalomnak szenteli. Milyen gondolatokat idézett fel Önben e lapszám olvasása? — Ezúttal különös élmény várt, személy szerint engem is, mert a szokásos címlapon a számunkra szinte meghatóan hangzó ünnepi mondatként ennyi szerepel: „Ezt a számot a Magyar Népköztársaság irodalmának szenteljük.” A folyóirat gyakorlatában, ahogyan ezt Vitalij Ozerov főszerkesztő, irodalomtörténész elmondta, ez egy teljesen új és merész vállalkozás. Talán mondanom sem kell, hogy egyéves munka előzte meg ennek a tömzsi folyóiratnak a megjelenését,ami tulajdonképpen egy könyvnek is megfelel. S hogy ilyen remekül sikerült, abban nagy szerepe van annak, hogy a szovjet szerkesztők, a magyar írók nagyon széles körével konzultáltak, s hogy a leglényegesebb cikkeket az adott területek legjobb magyar szakértőivel íratták meg. Már sokszor elmondottuk, hogy a magyar irodalom számára az, hogy művei orosz nyelven jelennek meg, nemcsak a sokszázmilliós szovjet olvasóközönséget jelentik, hanem ez tulajdonképpen a legbiztosabb, legjárhatóbb útja, hogy kijussunk a széles nyílt vizekre, eljussunk más tájakra. Egyébként a Voproszi Lityeraturi nagy tekintélye záloga is ennek, mert köztudomású, hogy más nyelveken is sokszor aszerint tájékozódnak, hogy mi jelenik meg a magyar irodalomból orosz fordításban. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy ilyen teljességű felmérése a mai magyar irodalmi helyzetnek, legyünk őszinték, még magyarul sem készült el. Az ember néha azzal a gondolattal játszik, hogy ezt a folyóiratszámot feltétlenül meg kellene jelentetni így, ahogy van, magyarul. — Szeretném, ha elmondaná olvasói élményét, s azt, hogy milyen hatást váltottak ki önben, mint szerkesztőben, mint irodalommal foglalkozó szakemberben az egyes írások. — Legszívesebben felsorolnám az egész számot, de tekintettel a terjedelemre, talán csak néhány mozzanatot emelek ki ezzel kapcsolatban. Vlagyimir Amlinszkij fiatal szovjet-orosz prózaíró, az 1950-es évek végén feltűnt nemzedék egyik jelentős tagja, a riportpróza egyik legjobb mestere „Etűd István királyról” címmel érdekesen, szellemesen, nagyon kedvesen ír magyarországi élményeiről. Ez az Etűd egy nagyobb ciklus egyik darabja. Másik érdekes mozzanat, a háborús szovjet költőnemzedék egyik nálunk sajnos nem eléggé ismert tagjának, Konsztantyin Valsenkinnek az „Emlékek Magyarországról” című írása, amelyben azt mondja el, hogy valahol Cegléd táján, mint később kiderült Törtélen, egy kastélyban egy fontos raktár őrzését bízták rá és egy Ivanov nevű társára. Elmondja, hogyan szakadt el az egységétől, hogyan maradt magára elviben a fegyverraktárnak használt kastélyban, hogyan , segítették a környék magyarjai feladata ellátásában. S azután hogyan vágyott éveken keresztül arra, hogy viszszajusson erre a tájra, hogy annak a valamikor izgalmas éjszakának az emlékeit most már érett írófejjel felidézze. Egészen természetes, hogy amikor egyszer egy delegációval Magyarországon járt, az volt a legelső kérése, hogy eljuthasson Ceglédre és Törtelre. Ott a helyi vezetők, iskolai orosz tanárok egymással versenyezve vitték a környék kastélyaiba, de egyikben sem találta az igazi élményt. Végre azután alkonyat felé, a fák koronái között egyszercsak megpillantotta a kastélynak a tetejét, hirtelen megmoccant valami benne s érezte, hogy ez az. Különös érdekessége volt számára a találkozásnak, hogy a régi urasági kastélyban, amely most iskolai kollégium, a gyerekek azonnal körülvették és izgatottan kérdezgették arról a régi éjszakáról, s azt is megkérdezték, vajon megismerné-e őt valaki azok közül, akikkel akkor együtt töltötte a napot , azt válaszolta,, hogy ez lehetetlen, az idők ilyen távolából, ám legnagyobb meglepetésére egy idős házaspár név szerint szólította meg őt, s mint fiúkat ölelték magukhoz. Elmondanék még egy ilyen mozzanatot. Borisz Szluckij, nagykanizsai élményeiről ír. Ő arról beszél, hogy a háború befejezése utáni napokban mit fordítottak elsőként magyarról oroszra, illetve oroszról magyarra. Például: „A Szociáldemokrata Párt párthelyisége”, „Művelődési Ház” vagy a legjelképesebb tábla, ahogy Szluckij mondja, amely így hangzott: „Kérem ezt a házat különleges szeretettel kímélni.” Visnyevszkij, Kanizsa akkori parancsnoka a város legértékesebb épületeire íratta ki ezt a táblát. Szluckij szerint ezek az egykori fordítók úttörői voltak annak a később nagyon szerteágazóvá és árnyalttá váló orosz—magyar fordítási kapcsolatnak, amelynek mi ma tanúi vagyunk. — Van-e tudomása Elbert elvtársnak arról, hogy más szovjet folyóiratok, esetleg könyvkiadók követik-e a Voproszi Lityeraturi példáját? — Bizonyos ismereteim természetesen vannak. Jóllehet teljes rátekintéssel azt hiszem senki sem rendelkezik nálunk ebben a pillanatban arról, hogy hány szerkesztőségben, hol folynak előkészületek a Szovjetunióban a magyar irodalom bemutatására. Az áprilisi évforduló kapcsán jelentős anyag készül például a kijevi ukrán folyóiratban, a „Szesszvitben” (A Világról). Ez a folyóirat a címlapján magyarul is kiírja a folyóirat nevét és egy teljes magyar szám kiadására készül. Sztassz, akinek egyébként magyarul is jelentek meg regényei, s egy kijevi szovjet könyvkiadó vezetője néhány anyag végső kiegészítése céljából nemrégen járt Budapesten. Az Inosztrannaja Lityeratura szerkesztői az elmúlt hónapokban többször láttogattak hazánkba, hogy megfelelő körültekintéssel készítsék elő a magyar irodalom publikálását az áprilisi számukban. Ha csak azon a névsoron tekintünk végig, amit a Voproszi Lityeratura felvonultat arról, hogy mi az, amit ma már a szovjet olvasó ismer a magyar költészet, próza és dráma anyagából, a skála sokkal szélesebb annál, ahogyan azt mi gondolnánk. Ez a mostani ünnepi év alkalmas lesz arra, hogy rendkívüli módon felgyorsuljon a megismerésnek a folyamata, hiszen különös szeretettel készült szinte valamennyi szovjet folyóirat arra, hogy valami sajátos színnel hozzájáruljon a magyar irodalom bemutatásához. Vannak-e információi arról, hogy az amúgy is állandóan jelenlevő feladatainkon túl várható-e nálunk, Magyarországon valamilyen többlet a szovjet irodalom bemutatásával kapcsolatban? — Minden folyóirat őrzi még a titkait, de nyilvánvaló, hogy a Kortárs februári számában, amely Budapest felszabadulásának évfordulójához kapcsolódik, más folyóiratoknak az áprilisi számában, rendkívül sok új szín lesz. A Nagyvilág például, amelynek szerkesztő bizottságában dolgozom, igen érdekes publikációra készül. Az előbb más összefüggésben említettem a szovjet háborús költőnemzedéket. Ennek igazi vezére tulajdonképpen Szempon Gudzenko volt, aki a Nemzedékem című híres versében, amely valószínű, hogy Magyarországon íródott, össze is foglalta a háborúban férfivá érett nemzedék hitvallását. Szemjon Gudzenko éppen Magyarországon szerzett sebeibe nagyon fiatalon, 1951-ben meghalt. Nem élhette meg sajnos társai nagy kibontakozását. Talán ez az oka annak az igazságtalanságnak, hogy nálunk is ilyen ismeretlen. A Nagyvilág nemcsak néhány versével szeretné bemutatni, hanem az 1945-ös budapesti naplóját is közöljük, amely megdöbbentő pontossággal idézi vissza ennek a különös, szomorú januárnak a hangulatát és érződik benne a magyar ember iránti szeretet. Ezenkívül egész sereg könyvkiadó készül, hogy ünnepi kiadványokkal is emlékezetessé avassa a 30. évfordulót. Talán nem illetlenség, ha éppen egy olyan kötetet emelek ki, amelynek válogatója és előszóírója voltam, hiszen ezt ismerem legjobban. „Várj rám” címmel szovjet költőknek a Nagy Honvédő Háborúhoz kapcsolódó verseit adja ki az Európa Kiadó. Emellett ennek a kiadónak talán legbensőségesebb vállalkozása a Magyarországon járt szovjet írók ■krszegégyeit és elbeszéléseit foglalja kötetbe, melyeknek témája és helyszíne is hazánkhoz kötődik. Rapai Piroska Muzsikálnak az érdi „Mákvirág” együttes tagjai. Csombor Endre és neje székely néptáncot mutat be az érdi művelődési házban rendezett népitánc-bemutatón. 12 SZABAD FÖLD A debreceni „garabonciás” Százhetven évvel ezelőtt szülővárosában, a „kedves füstű” Debrecenben fejezte be fájdalmasan rövidre szabott életét Csokonai Vitéz Mihály, a magyar felvilágosodás korának legnagyobb költője. Két hónappal múlt 31 éves, amikor meghalt. A magyar költészetnek Csokonaihoz mérhetően kiemelkedő, világirodalmi szintű képviselője azelőtt csak Balassi Bálint volt. Irodalomtörténet-írásunk Csokonait Petőfi előfutárának tekinti. Csokonai Vitéz Mihály népinemzeti költészetét, a korában leghaladóbb irodalmi tevékenységét néhány évtizeddel később a kiskőrösi mészáros fia folytatta, s képletesen szólva, Csokonai tüze Petőfiben lobbant a legmagasabb lángra. Életútjuk ugyancsak sok tekintetben hasonlított. Mindketten bebarangolták szinte az egész országot; népünk Debrecen hűséges fiát is ugyanúgy és oly hamar a szívébe zárta, mint Petőfit. Sok hányattatás után Csokonai az 1790-es évek második felében Somogy megyében él, végül a csurgói kollégiumban helyettesítő tanári álláshoz jut. Minthogy azonban megbízatása hamar lejár, s útiköltségre nincs pénze, az 1800-as esztendő elején Pécsen és Baján át gyalog megy haza Debrecenbe, öreg és özvegy édesanyjához. Most már egyre többet betegeskedik, régi tüdőbaja gyötri. 1802-ben, a debreceni tűzvész napjaiban lakóházuk is leég. A csapásoktól, az állandó nélkülözéstől mind reménytelenebbé válik élete. Hogy anyagi gondjait enyhítse, szerény juttatásokért halotti búcsúztatókat ír. 1804 áprilisában, amikor a váradi gróf Rhédey Lajosné temetésén mondott verses búcsúztatót, végzetesen meghalt, súlyos tüdőgyulladást kapott. Mire beköszöntött a tél, tüdőbaja is kiújult. Lelkes barátai — közöttük Fazekas Mihály, a Lúdas Matyi költője — és kollégiumi diákok ápolták, támogatták. Mivel a tűz által megrongált házacskájában nem volt betegszobának alkalmas helyiség, utolsó heteiben kollégiumi diákok szállásán húzódott meg. Miután egy beteglátogató diákkal még szelíden eltréfálkozott, 1805. január 28-án csöndesen elszenderült a mindhalálig hősiesen vidám természetű poéta. Petőfin kívül egyetlen költőnk sem foglalkoztatta olyan erősen a nép képzeletét, mint ő. A néphagyomány már-már a „darabonciás diák”-kal azonosította legendás alakját, s jövendöléseket, sőt csodatételeket tulajdonított neki. Halála évfordulóján szeretettel emlékezünk rá. 1975. JAN I y'VJ^| ||[ N J !| LAKATOS VINCE .A HAJDANI PARASZTNYOMOR FÖLDJEN BBSZKSM