Szabad Föld, 1975. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-06 / 27. szám
24 SZABAD FÖLD Ferihegy, 17 óra 55 perc Kisfiam napok óta lázban ég. Egy könnyelmű pillanatomban megígértem Gyurikának, hogy kiviszem a Ferihegyi repülőtérre. Azóta naponta megkérdezte: hányat alszunk még addig? Még sohasem ültem repülőgépen, legfeljebb érkezőket vártam, vagy indulókat búcsúztattam Ferihegyen. De az ország egyetlen nagy utasforgalmi repülőtere látványosságnak is megfelel, kedvelt kirándulóhely. Sokan látogatnak el ide, Budapest határába csak azért, hogy elnézegessék a felszálló, leszálló gépeket, utasokat, hiszen egy kicsit a nagy világ sürög-forog itt. Így aztán, a várva várt nap délutánján alig tudok lépést tartani kisfiam izgalmával, amikor a hatalmas várakozócsarnok embertömegén, csomaghegyén igyekszünk átvergődni. Már a bejárathoz érkezve hallottuk a géprobajt, az csak felszálló géptől eredhet, azt pedig látni kell. Kettesével szedjük a lépcsőket, hogy időben az emeleti kilátó teraszra érjünk. Sokan állnak már a korlátnál, közéjük furakodunk mi is. A repülőgép épp akkor rugaszkodik el a földtől, hihetetlen gyorsan emelkedik a magasba, fordul és eltűnik az irányítótorony mögött. — Elkéstünk — szomorkodik Gyurika. Szó sincs róla, mondom neki, egymás után indulnak, érkeznek itt a repülők. Gyerünk nézzük meg, melyik lesz a következő. Ugyanúgy, ahogy a gép eltűnt, menetideje is eltűnik a villanytábláról. Ez a varsói gép volt Indult 17:55 órakor. Indulók - érkezők Most valóban egymás után indulnak a gépek: 18.10 órakor Berlinbe, fél órával utána Dubrovnikba. 18.45 órakor ismét Varsó felé, aztán alig fél óránként megint Berlin felé három repülőgép. A hangosbemondó a berlini utasokat szólítja vámvizsgálatra. Népes társaság sorakozik a lengőajtóhoz, ahol már csak az útlevéllel lehet átmenni. Mire szóba állhatnék velük, eltűnnek a lengőajtó mögött. Egy valaki azonban ittmarad. Talán otthonfelejtette az útleveleit? — Nem, dehogyis! — mosolyog —. Én csak búcsúztattam őket. (Bemutatkozunk egymásnak. Hegyi Jánossal, a Magyar Rádió műszerészével hozott öszsze a véletlen.) Lányomat, Ildikót kísértem ki első külföldi útjára. A Vegyiműveket Szerelő Vállalatnál dolgozik. A vállalat dolgozói csereüdülésre mennek Berlinbe, van ott egy társvállalatuk, annak a dolgozói meg itt üdülnek Magyarországon. Tizennyolcan utaznak most, általában házaspárok. De akad köztük nagymama is az unokájával. Ildikó egyedül megy. Felsőgöd után, ahol lakunk, bizonyára nagy élménye lesz Berlin. A taxirendelő pult mellett állunk, izgatott női hangra leszek figyelmes. — Több napra igénybe vehető kocsi van ? — Hogyne lenne, asszonyom — hallatszik a pult mögül. — És mindjárt igénybe vehető? — Természetesen! Megvárom, amíg a kocsirendelés elintéződik, aztán sűrű bocsánatkérések közepette egy percre feltartom, érdeklődöm tőle: mire kell neki a kocsi? — Mosonyi Edéné vagyok — mondja. — Külkeres. Vendégünk érkezett Varsóból, fontos tárgyalásra, de azért egy kis városnézést, országjárást is biztosítani akarunk neki. Ne haragudjon, mennem kell, nézze, milyen elárvultan várakozik ott szegény! Az információs pult előtt többen várakoznak. Német, cseh, angol, orosz nyelven folyik annál a pultnál a párbeszéd, az érdeklődés, a felvilágosítás. Na és persze, magyarul is. Egy kedves házaspárra figyelek fel, éspedig azért, mert olyan tanácstalanul, kétségbeesetten állnak ott. • — Ne haragudjanak — szólítom meg őket. — Úgy látom, valami problémájuk van. — Sajnos — válaszolt készségesen a férfi. — A bátyám kislányát várjuk Kanadából a 15,25 órás frankfurti géppel kellett volna érkeznie. Nem tudjuk, mi történhetett vele. — Talán erre a gépre nem kapott helyet az átszálláskor. Majd jön a következővel. — Az csak este érkezik — mondja az asszony. — Azt még megvárjuk. Mert alighanem a kislány egy szót sem tud magyarul, hiszen odakint született. Ha azzal se jön, megalszunk a pesti rokonoknál. De holnap reggel is kijövünk. — Miért, maguk nem pestiek? — Nem. — mondja az asszony — Pápáról jöttünk a kislány elé Ferihegyre. (És csak most, búcsúzáskor mutatkozunk be egymásnak.) Szedemé vagyok. Taxik és virágok De kapható itt nemcsak felvilágosítás, hanem újságok és könyvek is a hosszabb repülések időtöltésére, ha valaki a felhők felett elunná a magas légkör látványát, a repülőgépek kis kerek ablakainál. Kaphatók külföldre vihető ajándéktárgyak, a magyar népművészet, iparművészet remekei, az érkezők rögtön vásárolhatnak magyar dohány- és italárut. Pultok sorakoznak körbe a csarnokban, itt a csomagfeladást intézik, ott különböző pénznemek beváltását. Visszatérek a taxirendelő pulthoz. Fiatal férfi és fiatal nő ül mögötte. — Kevesen tudják — "magyarázza a férfi, Himmer Ferenc — hogy hazaérkezve nem kellene csomagokkal terhelten buszon szoronganiuk a főváros központjáig, valamelyik pályaudvarig, vagy kint a repülőtér előtt taxira vadászniuk. Aki nálunk rendel taxit, itt a csarnokban kényelmesen megvárhatja, nekünk közvetlen kapcsolatunk van a központtal. 10—15 perc alatt itt van a kocsi. A külföldiek ezt már tudják, nagyobbrészt azok rendelnek nálunk. A mai napon eddig 75—80 rendelésünk volt. — Még kevesebben tudják — mondja Kiss Magdolna — az XX-es (tehát hosszabb időre igényelhető kocsik irányítója), hogy a repülőtérről egyenesen Nyíregyházára vagy Szombathelyre utazhatnak a mi kocsijainkkal. Ma csupán ketten vették igénybe, magyar származásúak voltak, de amerikai állampolgárok. Virág is kapható Ferihegyen. De hát ki az, aki itt vásárol virágot, amikor bent Budapesten számtalan virágüzlet áll rendelkezésre? — Nagyon sokan — mondja Jankovics Istvánná az elárusító. — Magyarok, akik búcsúztatnak, vagy várnak valakit, az indulóknak az érkezőknek. Külföldiek is, főleg a németek, szívesen visznek innen virágot az utolsó pillanatban. Oázisba, (vízzel telített szivacsba) ágyazott virágaink akár két napig frissen illatoznak, nem Moszkvába, de Vlagyivosztokba is magával viheti az utas. Jön is egy vásárló, de sajnos, Jankovicsné már nem tudja kiszolgálni, hét óra felé járunk és ötkor kellett volna zárnia. De van itt egy automata, az ország egyetlen virágautomatája. Kétforintosok ellenében friss csokrokkal szolgál. Kisfiamat nem tudjuk a kilátóterasz korlátjáról elszakítani. Pedig már esteledik, a gépek villogó vörös lámpákkal szállnak föl és le. Mentő ötletem támad. — Van ám itt presszó, cukrászda is, Gyurika! A repülőgépek nagyon érdekesek, de egy csokitorta se rossz. Gyurika kettőt kér belőle, feltelepszik a bárszékre, és úgy húzza maga elé a tortástényért, mintha attól félne, hogy a tortaszeletek is felszállnak és elrepülnek. Merly Krisztina 1995. JÚLIUS 6. TÁRSALGÁSI TÉMA Helsinkiben egyszer, valamilyen bankett alkalmával, egy szemfüles újságíró azt kérdezte Jan Sibeliustól (1865—1957), a világhírű finn zeneszerzőtől: — Bocsánatot kérek, árulja már el, mi annak az oka,hogy Sibelius mester sokkal gyakrabban s főleg szívesebben tartózkodik száraz pénzügyi szaktekintélyek és általában üzletemberek társaságában mint muzsikusokéban? Sibelius egy kicsit eltűnődött, majd mosolyogva felelt: — Tudja, kérem, ez úgy van, hogy engem a zene mindennél jobban érdekel. Igen ám, de ha mi, muzsikusok összejövünk, másról sem folyik a szó közöttünk, mint pénzügyi kérdésekről, anyagi helyzetünkről. Az úgynevezett száraz üzletemberek viszont mindig csak a zenéről társalognak velem... EGYES SZÁMBAN Az idősebb (1803—1870) és az ifjabb (1824—1895) Alexandre Dumas, a két nagy francia író egy este a párizsi operába ment. Szünetben az idősebbnek eszébe jutott, hogy délután megfeledkeztek egy fontos összejövetelről : — Milyen ostobák vagyunk! — szólt a fiának. — Apám, kérem, csak egyes számban beszéljen — jegyezte meg sértődötten az ifjabb Dumas. — Valóban — bólintott apja —, helyesebb is: milyen ostoba vagy, édes fiam! A LEGFONTOSABB A Nobel-díjas amerikai regényírónő, Pearl S. Buck (1892—■ 1973) nemcsak sikeres könyveiről — szellemes mondásairól, sziporkázó megjegyzéseiről is híres volt. Egyszer a következő kérdéssel fordult hozzá egy fiatal nő: — Arra kérem, szíveskedjék megmondani, tapasztalata és véleménye szerint, mi a legfontosabb a házasságban: a szerelem, az okosság, a türelem vagy az egyetértés? Az írónő elgondolkodott, majd így válaszolt: — Drága gyermekem, ugye, négy dolgot említett. Én pedig azt kérdezem: ha kegyed az autóját vezeti, vajon meg tudja-e mondani, hogy a kocsi négy kereke közül melyik a legfontosabb? SZEGET SZEGGEL Franz von Lenbach (1836— 1904), a híres német arcképfestő annyira szerette agyonkényezte-tett pudliját, hogy talán büsz-kébb volt rá, mint gyönyörű ké ■ peire. A művész kutyájának egyik nap eltörött a lába. Lenbach rögtön hivatta orvosát, a neves Virchow professzort. A tanár megérkezett, s amikor látta, hogy kutyát kell kezelnie, nagyon felháborodott — sértődöttségét azonban ügyesen leplezte. Nem szólt, gondosan gipszbe tette a pudli lábát, borsos tiszteletdíjat kért, aztán távozott. Másnap a professzor sürgősen magához kérette a festőművészt. Lenbach ment is azonnal, mert azt hitte, Virchow a pudlival kapcsolatban akar mondani valamit. A professzor barátságosan fogadta: — Művészem, végtelenül örülök, hogy ilyen hamar fölkeresett. Arról van szó, hogy a spájzunkat és a kertkaput még ma át kell festenie!