Szabad Föld, 1975. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-06 / 27. szám

24 SZABAD FÖLD Ferihegy, 17 óra 55 perc Kisfiam napok óta lázban ég. Egy könnyelmű pillanatomban megígértem Gyurikának, hogy kiviszem a Ferihegyi repülőtér­re. Azóta naponta megkérdezte: hányat alszunk még addig? Még sohasem ültem repülőgépen, legfeljebb érkezőket vártam, vagy indulókat búcsúztattam Fe­rihegyen. De az ország egyetlen nagy utasforgalmi repülőtere látványosságnak is megfelel, kedvelt kirándulóhely. Sokan látogatnak el ide, Budapest ha­tárába csak azért, hogy elnéze­gessék a felszálló, leszálló gépe­ket, utasokat, hiszen egy kicsit a nagy világ sürög-forog itt. Így aztán, a várva várt nap délutánján alig tudok lépést tar­tani kisfiam izgalmával, amikor a hatalmas várakozócsarnok embertömegén, csomaghegyén igyekszünk átvergődni. Már a bejárathoz érkezve hallottuk a géprobajt, az csak felszálló gép­től eredhet, azt pedig látni kell. Kettesével szedjük a lépcsőket, hogy időben az emeleti kilátó teraszra érjünk. Sokan állnak már a korlátnál, közéjük fura­­kodunk mi is. A repülőgép épp akkor rugaszkodik el a földtől, hihetetlen gyorsan emelkedik a magasba, fordul és eltűnik az irányítótorony mögött. — Elkéstünk — szomorkodik Gyurika. Szó sincs róla, mondom neki, egymás után indulnak, érkeznek itt a repülők. Gyerünk nézzük meg, melyik lesz a következő. Ugyanúgy, ahogy a gép eltűnt, menetideje is eltűnik a villany­tábláról. Ez a varsói gép volt Indult 17:55 órakor. Indulók - érkezők Most valóban egymás után in­dulnak a gépek: 18.10 órakor Berlinbe, fél órával utána Dub­­rovnikba. 18.45 órakor ismét Varsó felé, aztán alig fél órán­ként megint Berlin felé három repülőgép. A hangosbemondó a berlini utasokat szólítja vámvizsgálat­ra. Népes társaság sorakozik a lengőajtóhoz, ahol már csak az útlevéllel lehet átmenni. Mire szóba állhatnék velük, eltűnnek a lengőajtó mögött. Egy valaki azonban ittmarad. Talán otthon­felejtette az útleveleit? — Nem, dehogyis! — moso­lyog —. Én csak búcsúztattam őket. (Bemutatkozunk egymás­nak. Hegyi Jánossal, a Magyar Rádió műszerészével hozott ösz­­sze a véletlen.) Lányomat, Ildi­kót kísértem ki első külföldi útjára. A Vegyiműveket Szere­lő Vállalatnál dolgozik. A vál­lalat dolgozói csereüdülésre mennek Berlinbe, van ott egy társvállalatuk, annak a dolgo­zói meg itt üdülnek Magyaror­szágon. Tizennyolcan utaznak most, általában házaspárok. De akad köztük nagymama is az unokájával. Ildikó egyedül megy. Felsőgöd után, ahol la­kunk, bizonyára nagy élménye lesz Berlin. A taxirendelő pult mellett ál­lunk, izgatott női hangra leszek figyelmes. — Több napra igénybe vehe­tő kocsi van ? — Hogyne lenne, asszonyom — hallatszik a pult mögül. — És mindjárt igénybe vehe­tő? — Természetesen! Megvárom, amíg a kocsiren­delés elintéződik, aztán sűrű bocsánatkérések közepette egy percre feltartom, érdeklődöm tőle: mire kell neki a kocsi? — Mosonyi Edéné vagyok — mondja. — Külkeres. Vendé­günk érkezett Varsóból, fontos tárgyalásra, de azért egy kis vá­rosnézést, országjárást is bizto­sítani akarunk neki. Ne hara­gudjon, mennem kell, nézze, milyen elárvultan várakozik ott szegény! Az információs pult előtt töb­ben várakoznak. Német, cseh, angol, orosz nyelven folyik an­nál a pultnál a párbeszéd, az érdeklődés, a felvilágosítás. Na és persze, magyarul is. Egy ked­ves házaspárra figyelek fel, és­pedig azért, mert olyan tanács­talanul, kétségbeesetten állnak ott. • — Ne haragudjanak — szólí­tom meg őket. — Úgy látom, valami problémájuk van. — Sajnos — válaszolt készsé­gesen a férfi. — A bátyám kis­lányát várjuk Kanadából a 15,25 órás frankfurti géppel kellett volna érkeznie. Nem tudjuk, mi történhetett vele. — Talán erre a gépre nem kapott helyet az átszálláskor. Majd jön a következővel. — Az csak este érkezik — mondja az asszony. — Azt még megvárjuk. Mert alighanem a kislány egy szót sem tud magyarul, hiszen oda­kint született. Ha azzal se jön, megalszunk a pesti rokonoknál. De holnap reggel is kijövünk. — Miért, maguk nem pestiek? — Nem. — mondja az asszony — Pápáról jöttünk a kislány elé Ferihegyre. (És csak most, bú­csúzáskor mutatkozunk be egy­másnak.) Szedemé vagyok. Taxik és virágok De kapható itt nemcsak fel­világosítás, hanem újságok és könyvek is a hosszabb repülések időtöltésére, ha valaki a felhők felett elunná a magas légkör látványát, a repülőgépek kis kerek ablakainál. Kaphatók kül­földre vihető ajándéktárgyak, a magyar népművészet, iparművé­szet remekei, az érkezők rög­tön vásárolhatnak magyar do­hány- és italárut. Pultok sora­koznak körbe a csarnokban, itt a csomagfeladást intézik, ott különböző pénznemek beváltá­sát. Visszatérek a taxirendelő pulthoz. Fiatal férfi és fiatal nő ül mögötte. — Kevesen tudják — "magya­rázza a férfi, Himmer Ferenc — hogy hazaérkezve nem kellene csomagokkal terhelten buszon szoronganiuk a főváros központ­jáig, valamelyik pályaudvarig, vagy kint a repülőtér előtt taxi­ra vadászniuk. Aki nálunk ren­del taxit, itt a csarnokban ké­nyelmesen megvárhatja, nekünk közvetlen kapcsolatunk van a központtal. 10—15 perc alatt itt van a kocsi. A külföldiek ezt már tudják, nagyobbrészt azok rendelnek nálunk. A mai napon eddig 75—80 rendelésünk volt. — Még kevesebben tudják — mondja Kiss Magdolna — az XX-es (tehát hosszabb időre igényelhető kocsik irányítója), hogy a repülőtérről egyenesen Nyíregyházára vagy Szombat­helyre utazhatnak a mi kocsi­jainkkal. Ma csupán ketten vették igénybe, magyar szárma­zásúak voltak, de amerikai ál­lampolgárok. Virág is kapható Ferihegyen. De hát ki az, aki itt vásárol vi­rágot, amikor bent Budapesten számtalan virágüzlet áll rendel­kezésre? — Nagyon sokan — mondja Jankovics Istvánná az elárusító. — Magyarok, akik búcsúztatnak, vagy várnak valakit, az indulók­nak az érkezőknek. Külföldiek is, főleg a németek, szívesen visznek innen virágot az utol­só pillanatban. Oázisba, (vízzel telített szivacsba) ágyazott vi­rágaink akár két napig frissen illatoznak, nem Mo­szkvába, de Vlagyivosztokba is magával vi­heti az utas. Jön is egy vásárló, de sajnos, Jankovicsné már nem tudja ki­szolgálni, hét óra felé járunk és ötkor kellett volna zárnia. De van itt egy automata, az ország egyetlen virágautomatája. Két­forintosok ellenében friss csok­rokkal szolgál. Kisfiamat nem tudjuk a ki­látóterasz korlátjáról elszakíta­ni. Pedig már esteledik, a gé­pek villogó vörös lámpákkal szállnak föl és le. Mentő ötle­tem támad. — Van ám itt presszó, cuk­rászda is, Gyurika! A repülőgépek nagyon érde­kesek, de egy csokitorta se rossz. Gyurika kettőt kér belőle, fel­telepszik a bárszékre, és úgy húzza maga elé a tortástényért, mintha attól félne, hogy a tor­taszeletek is felszállnak és elre­pülnek. Merly Krisztina 1995. JÚLIUS 6. TÁRSALGÁSI TÉMA Helsinkiben egyszer, valami­lyen bankett alkalmával, egy szemfüles újságíró azt kérdez­te Jan Sibeliustól (1865—1957), a világhírű finn zeneszerzőtől: — Bocsánatot kérek, árulja már el, mi annak az oka,­­hogy Sibelius mester sokkal gyakrabban s főleg szíveseb­ben tartózkodik száraz pénz­ügyi szaktekintélyek és álta­lában üzletemberek társaságá­ban mint muzsikusokéban? Sibelius egy kicsit eltűnődött, majd mosolyogva felelt: — Tudja, kérem, ez úgy van, hogy engem a zene mindennél jobban érdekel. Igen ám, de ha mi, muzsikusok összejövünk, másról sem folyik a szó közöt­tünk, mint pénzügyi kérdések­ről, anyagi helyzetünkről. Az úgynevezett száraz üzletembe­rek viszont mindig csak a ze­néről társalognak velem... EGYES SZÁMBAN Az idősebb (1803—1870) és az ifjabb (1824—1895) Alexandre Dumas, a két nagy francia író egy este a párizsi operába ment. Szünetben az idősebbnek eszé­be jutott, hogy délután meg­feledkeztek egy fontos összejö­vetelről : — Milyen ostobák vagyunk! — szólt a fiának. — Apám, kérem, csak egyes számban beszéljen — jegyezte meg sértődötten az ifjabb Du­mas. — Valóban — bólintott apja —, helyesebb is: milyen ostoba vagy, édes fiam! A LEGFONTOSABB A Nobel-díjas amerikai re­gényírónő, Pearl S. Buck (1892—■ 1973) nemcsak sikeres könyvei­ről — szellemes mondásairól, sziporkázó megjegyzéseiről is híres volt. Egyszer a következő kérdéssel fordult hozzá egy fia­tal nő: — Arra kérem, szíveskedjék megmondani, tapasztalata és vé­leménye szerint, mi a legfonto­sabb a házasságban: a szerelem, az okosság, a türelem vagy az egyetértés? Az írónő elgondolkodott, majd így válaszolt: — Drága gyermekem, ugye, négy dolgot említett. Én pedig azt kérdezem: ha kegyed az autóját vezeti, vajon meg tud­ja-e mondani, hogy a kocsi négy kereke közül melyik a legfonto­sabb? SZEGET SZEGGEL Franz von Lenbach (1836— 1904), a híres német arcképfestő annyira szerette agyonkényezte-­­­tett pudliját, hogy talán büsz-­­­kébb volt rá, mint gyönyörű ké­ ■ peire. A művész kutyájának egyik nap eltörött a lába. Lenbach rögtön hivatta orvosát, a neves Virchow professzort. A tanár megérkezett, s ami­kor látta, hogy kutyát kell ke­zelnie, nagyon felháborodott — sértődöttségét azonban ügyesen leplezte. Nem szólt, gondosan gipszbe tette a pudli lábát, bor­sos tiszteletdíjat kért, aztán tá­vozott. Másnap a professzor sürgő­sen magához kérette­­ a festő­művészt. Lenbach ment is azon­nal, mert azt hitte, Virchow a pudlival kapcsolatban akar mondani valamit. A professzor barátságosan fogadta: — Művészem, végtelenül örü­lök, hogy ilyen hamar fölkere­sett. Arról van szó, hogy a spáj­­zunkat és a kertkaput még ma át kell festenie!

Next