Szabad Föld, 1977. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-09 / 2. szám

1977. JANUÁR 9. AZ ÉLŐ VERES PÉTER Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1897. ja­nuár 6-án, Balmazújvárosban született Veres Péter kétszeres Kossuth-díjas író, a feledhetetlen „Péter bácsi” — Kádár János szép szavaival: a magyar nép igaz, hűséges fia, nemzetünk nagy embere. Fél évszázadnál hosszabb időre terjedő pályafutásának legalaposabb ismeretében is nehéz határozottan és egyértelműen eldönteni, minek volt jelentősebb: a pa­raszti sors avatott krónikásának-e, vagy közéleti személyiségnek. Úgy véljük azonban, ez a kérdés nem is lényeges, a válasz pedig éppenséggel egyre megy. Veres Péter — bármelyik minőségében említjük — a magyar falu múlhatatlan büszkesége, történelmünk­nek egyszeri csodája, sőt az egész vilá­gon párját ritkító jelenség. Aligha tévedünk: roppant életművé­ben, gazdagon szerteágazó tevékenységé­ben talán minder­nél fontosabb, tisztelet­re méltóbb és maradandóbb ,az a bizo­nyos, Veres Péter-i magatartás, amelyet híres mondatában így summázott: ......megdögleni lehet, de rongyembernek lenni nem lehet!” Ennek a magatartás­nak főbb megnyilvánulásai közé tartozott az „országban és nemzetben gondolko­dás”, a nagyfokú felelősségérzet, a ke­mény, becsületes helytállás, a nép ügyé­nek mindvégig, szinte a halál pillanatáig meg nem alkuvó szolgálata. Bár nemegyszer tévedett sarkalatos dolgokban, s a történelem szigora kité­rőkre, megtorpanásokra kényszerítette — soha­ nem hagyta el az emberi tisztesség útját. Miként Zelk Zoltán, a költő meg­fogalmazta: „Nagy utat járt be (Veres Péter) hetvenhárom év alatt. S akárhova lépett, a csizmája s a lelke mindig tiszta maradt.” —ígt A földosztás frontvonalában. Parasztok előtt beszél Veres Péter, az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke A tépelődő bölcs. Péter bácsi egy közművelődési vitát hallgat Veres Péter, a nagyapa (MTI-Fotók­ Molnár Edit, Benkő Imre, Pálfai Gábor és Keleti Éva felvétele) ITT JÁRT LILLA, ITT JÁRT CSOKONAI Dunaalmás évezredek óta la­kott hely. Itt hagyta nyomát a bronzkor embere, számon tartot­ták a kelták, a rómaiak pedig a közeli Kőpitéből szerezték épít­kezéseikhez a követ. Szállításá­hoz építettek egy úgynevezett „kőhordó utat”, amelynek nyo­mai mindmáig fennmaradtak. Pápák és királyok oklevelei, adománylevelei emlegetik a Komárom megyei települést, ta­tárok, törökök, svédek és oszt­rák ,császári hadak özönlötték el utcáit és romjait. Itt kötötték a zsitvatoroki békét, és itt élt majd félévszázados boldogta­lanságban Vajda Júlia, Csoko­nai Vitéz Mihály nevezetes Lil­lája, aki a balsorsverte poéta szerencsésebb és módosabb ve­­télytársa, Lévai István fake­reskedő felesége lett. Az épület, a nevezetes J Lilla­­ház rég leégett, telkén ms mű­velődési ház áll. A halhatatlan­ná tett kedves szobája helyére került a könyvtár, az újabb épület közeli traktusába pedig a — Lilla szoba. Dr. Ferenczy Miklós körzeti or­vos, tudós irodalombarát gyűj­tötte, vásárolta össz a kis mú­zeum anyagát. Ő kalauzol a szobában, a múltat idéző emlé­kek között. — A körzeti orvost vajon mi vezette el Csokonaihoz? — Bármilyen furcsán hang­zik: a kolera — mondja a dok­tor úr. — Az 1831-es nagy kole­rajárvány helyi történetét ku­tattam, s eközben szükségkép­pen át kellett néznem az anya­könyveket, így bukkantam több alkalommal Vajda Julianna ne­vére. Azt hiszem, a maguk ne­mében egyedülálló bejegyzése­ket találtam a helyi református anyakönyvben. Ott, második házasságkötése alkalmával „Csokonai Lillája”-ként említik. Vajda Julianna síremlékére is ez kerül: „Lilla áldott hamvai­nak”. De messzire kanyarodtam a kérdéstől: orvostörténeti ku­tatásaim közben ragadott meg ismét a beteljesületlen szerelem varázsa. Azt hiszem, ez adja most is az erőt a napi fél-, egy­órai munkához, amit a helyis­mereti-helytörténeti emlékek gyűjtésére fordítok. Meg per­sze a Csokonai irodalmi körre, amelyet nem kell valamiféle fa­lusi önképzőkörnek vélni! A néhány tucatnyi érdeklődőt — vannak köztük pedagógusok, tisztviselők és kétkezi dolgozók — az irodalom, a művészet iránti vonzalom köti össze. Lilla megemlékezett a Cso­konaival kapcsolatos évfordu­lókról. Halálának évtizedes for­dulóin elmaradt a társaságtól, máskor adományokat tett az ek­lézsiának, köztük azt az aranyo­zott kelyhet is, amelynek fény­képe itt van a falon, a többi emléktárgy mellett. Julianna az utolsó pillanatig nem vált meg Csokonai búcsúlevelétől, s egy dedikált — alkalomra írt, fele­désre ítélt — versezetet tartal­mazó kötetétől. Vitéz Mihály édesanyja is fel­kereste Lillát. Haraggal érke­zett Dunaalmásra, hogy a szü­lők zsarnoki nyomásának köny­­nyed szívvel engedő asszonyon, a költőt­ kétségbeesésbe hajszo­ló Lillán számon kérje fia ko­rai végét. De Lillától megbékél­ve, megnyugodva távozott. Nem tudni, mi lehetett az a varázs, amely a költő-férfit megrésze­gítette, de szelíddé tette az anyát. A doktor úr mondja: — Lilla nem élt boldogan, so­ha sem békélt meg sorsával. Ki­derült: oka sem lehetett rá, hi­szen gazdagnak tartott, s való­ban vagyonossá vált férje, Lévai István minden örökségéből kita­gadta. A császárhoz kellett for­dulnia a gonosz vénember vég­rendeletének hatálytalanításá­ért. A dölyfös Lévai bosszúálló természetű volt, talán így, a vérlázítóan igazságtalan vég­rendelettel akarta megtorölni, hogy Lilla mégsem lett egészen az övé, hogy a költő a halhatat­lanságot nyújtó Lilla-dalokkal örökre lefoglalózta Vajda Ju­lianna szívét. A Csokonai- és Lilla-titkok tudója, Ferenczy Miklós nem­csak ,,helyben” és élő szóban ér­vel. Eddig két könyvben fog­lalta össze kutatásait. Az első „Csokonai Lillája” 1968-ban jelent meg, a második „Csoko­nai- és Lilla-emlékek Komárom megyében” öt évvel később, 1973-ban. A negyvenötéves, energikus férfi most, napi gyó­gyító munkája mellett főleg a dunaalmási csata eseményeit kutatja: tanulmányt ír a szabad­ságharcnak erről az eddig a­lig ismert epizódjáról. És figyelmét nem kerüli el semmi; feljegyzi ha valaki bármit mond, leír, kö­zöl Csokonairól és nagyon szép­nek mondott szerelméről. Nem rest: nagyapák, dédapák emlé­kezetében is nyomokat kutat. — hátha él még egy-egy elejtett utalás, ami új megvilágításba helyezi a félig már ismert té­nyeket. Itt járt Lilla, itt járt Csokonai­­, és itt járuttk mi, akik cso­dáljuk, irigyeljük őket, talán szánjuk az egyiket, okkal, vagy oktalanul neheztelünk a másik­ra. Emlékeik­­Dunaalmáson nem lehetnének jobb helyen, mint a könyvtár tőszomszédságában, egy fedél alatt a könyvek házá­val. Az almási Csokonai-kör, Fe­renczy doktor és segítőtársai szívós munkával élesztgetik emléküket. Krajczár Imre SZABAD FÖLD .

Next