Szabad Föld, 1981. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-30 / 35. szám

14 SZABAD FÖLD NÉMETH MIKLÓS metszete A bizalommal nem lehet játszani A bizalom — nagyon nagy dolog. Például: hivatásos vadőrnek lenni föltétlenül bizalmi állás. A vadászterületen ő az egyedüli állandó felelős, akinek úgy kell ellátni a hivatalát, hogy ne érhesse bármiféle vád, de még a gyanú árnyéka se férhessen hozzá. És most jön, az a bizonyos „de”... Az egyik dunántúli vadásztársaság — korábban jó helyről ajánlott — vadőrjéről még az év elején szóbeszéd kerekedett, miszerint tilalmi időben szarvasbikát lőtt ki a területen. Ketten állították, hogy látták: a harmadik ember azt látta, hogy a vadőr az agancsokat is hazavitte, a negyedik, meg még néhányan emlékezni kezdtek, hogy az illetőnek már korábban is voltak „stiklijei” ... Mindenesetre volt fölháborodás is, közömbös legyintés is, és az illető vadőrt védelmező megnyilatkozás is az ügyben. Fegyelmi tárgyalás. A vadőr körömszakadtáig tagad. A két szemtanú egyike állítja, hogy látta a vadőr által lelőtt bikát. A másik tanú hirtelen elkezd „nem egészen pontosan” emlékezni, és bejelenti: ki akar szállni az egész buliból. A szarvasagancsok eltűntek. A korábbi ügyekről nem is esik szó, viszont a vadőr állítja, hogy abban az időben ő leadott egy „nem tilalmas” szarvastehenet, az volt az elejtett vad, nem pedig a tilalmas bika... Miután ilyenformán semmi sincs tényszerűen bizonyítva, a negyvenkét tagú vadásztársaság úgy döntött: az ügyet — „szíves állásfoglalás céljából” — fölterjesztik a vadászszövetség megyei szervezetéhez. Föl is terjesztették, s ennek éppen három hónapja múlt. Azóta: semmi. A társaság augusztusi közgyűlése — ha már a felsőbb állásfoglalás nélkül maga nem hozott döntést az egyébként legközvetlenebbül rá tartozó ügyben — vajon milyen határozatot hoz ebben a se sakk, se matt, tehát: patt helyzetben? ... Mi lehet a megoldás ? — Föl kell menteni a vadőrt, hiszen nincs bizonyíték ellene —, mondták többen is a vadásztársaság tagjai közül, de olyanok is vannak, akik úgy látják: nincs bizonyíték az ártatlanságára sem. Mi ebben a történetben az a bizonyos „de”? Az, hogy lehet egy emberrel szemben a bizalom „abszolút”, „megrendült”, vagy „elveszett”. Az „abszolút” — helyes, jó és követendő; a „megrendült” — helyreállítható, ha nem is megy egyik napról a másikra; az „elveszett bizalom” azonban pótolhatatlan. Persze — jut eszembe —, ez nemcsak vadőri téma. (D. F.) Színe és visszája Egy borszerető barátunk mesélte el a balatonfüredi borkiállítás — és természetesen poharazgatás — kapcsán szerzett élményeit: — Nagyon jó borok voltak tizenöt bódéban: állami gazdaságok, termelőszövetkezetek, magántermelők magasan díjazott nedűi... Eltelt egy óra, kettő, kóstolgattuk a nagyszerű borokat, aztán az őstermészet parancsának engedelmeskedni akarván, nem találtuk azt a bizonyos helyet. Illetve: egyet igen, de az olyan zsúfolt volt, és olyan visszataszító, hogy az fölért egy kollektív becsületsértéssel. A bódékban viszont szíves szóval kínálgatták a jobbnál jobb italokat, fogyott is mindegyik akószámra Azután a falatozók, sehol legalább egy csáp, ahol kezet moshatna az emberfia. Csak egyél-igyál, ne bánkódjál, a rendező szervek sem bánkódnak. Legfeljebb a kiállítás után a köztisztaságiak, akik a visszáját is látják a borkiállításnak, nem úgy, mint mi, akik csak a színét láttuk. ld.) Szép munka, vasöröm Végül csak ráakadok Gyepesi László műhelyére. A közepén ott áll az üllő,fogókkal, a sarokban ott a kovácsszénnel rakott „kohó”, fölötte a kémény. A padló itt igazi, döngölt föld. Merthogy a föld az egyetlen, ami mindent kibír. Azt sem bánja, ha kovácskalapácsok táncolnak fölötte, azt sem, ha izzó vasat dobnak le rá, azt sem, ha szikrák pattannak a hátára, kalapácsok csengése-pengése nyomán ... Végül csak ráakadok a műhelyre, de előbb még nemcsak a borzvári völgyet kell végigjárni, de a porvait is, sőt haladni kell túl azon is. Kanyarog az út dombra föl, aztán völgyön végig, bükkök között, nyírfák között. Végre látok valamit: néhány ház a hegyoldalban. Talán megérkeztünk Szépalmára. Kőből rakott házak, a házak mögött az erdő, a házak előtt fenyők. Sági Sándorékhoz köszönök be. — Gyepesi, a kovács? Az még odébb... Tehát még odébb. A szobában gyermekkocsi, a kis kocsiban kisfiú. Négyhónapos volt akkor és ő a Sági nagymama unokája. Ha tele a hasa — így mondja a nagymama — akkor jókedvű. Akkor mosolyog, akkor vidáman nézelődik a világba. Mint most. — A lányomé... Zircen laknak, de most kihozták ide a jó levegőre.★ Ami azt illeti, jó levegőből itt aztán nincs hiány. Az erdők, a völgyek mezői tisztaságot, egészséget lehelnek. És a levegőn kívül más van-e? Hogyan élnek itt Imremajorban, a porvai hegyek oldalában? — Négy ház van itt, négyen lakunk itt. Itt lent mi és a szomszédunk, ott föntebb az erdészék. Fönn az erdészéknél is van két kisgyerek, azok sem érnek rá, dolgozik mindenki. Eltelik egy nap, eltelik néha kettő is, hogy itt valakivel találkozna az ember. Reggel ugyan a faluból kocsin viszik a munkásokat arra tovább, azok szoktak tápot kihozni Porváról. A szomszédnak van kocsija azok is be-bemennek. Bolt? Az is csak a faluban. Itt az a szokás, hogy zsákszámra vásárolunk. Kemencénk van, sütök is ha kell. Nem szeretem én a tepsiben sült kenyeret, inkább besűtök a kemencébe. Tizenöt éve élünk itt.★ Aztán kiderül, itt helyben baromfitelep van, ott dolgozik Sági Sándorné és a férje is. — A férjem az előbb volt tehenes, volt csikós is, most baromfiak mellett van. Hogyan kerültünk ide? Az édesapám kovács volt Sikátoron, ott laktunk. Aztán amikor összekerültünk, idejöttünk Porvára, a faluba. Később ide, ki. A gyerekek bizony nehezen jártak iskolába, gondolhatja. De mind a kettő érettségizett. A fiam autószerelő Győrben, a Rábában. Agika pedig Veszprémben dolgozik az OTP-ben. Ő itt Zircen járt gimnáziumban, ha nem tudott hazajönni, akkor ott bent maradt. Sanyi bent lakott Győrben, ott lakik most is, a családjával. Mondja a szomszédom, miért nem megyünk mi is Győrbe, mondják a fiatalok is, mikor megyünk már. Ott Győrben van nekünk saját házunk, abban lakik a fiúnk. Mennénk is, annyira hívnak, de attól félünk, már nem is tudjuk megszokni a várost. A munkahely is jó itt. Meg a hegy, az erdő. A lányomék Zircen laknak, a vem gépkocsivezető, Szabó Gábor ... Hallgatom Sági Sándornét, s a világ fordulását méregetem magamban a szavakban, ahogyan a hegyek aljában, erdő szélén — mondanám: a világ végén — érettségizett fiatalokról hallok, szakmáról, lakásról, megteremtett otthonokról. Eszembe jut Gyepesi Erzsiké is, Gyepesi László nagylánya. Otthon, a családi fészekben jegyeztem föl a Gyepesiné mondta bölcsességet: kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond ... Mert Erzsiké is érettségizett, ott a zirci gimnáziumban. S ha már az iskola nem gond, gond a további út fölvázolása, megalkotása. Mi legyen Erzsikével? Óvónő szeretne lenni. Képesítés nélkül vállalt munkát, de az óvónőképzői felvételi elmaradt. Mostanában meg olyat szeretnének, hogy valamelyik általános iskolában helyezkedne el, és tanítóképzőbe iratkozna Győrbe. De üres hely, ahol így csak érettségivel fogadnák, sehol sem akad ... Nehéz sora van a jövő eligazodásának. Nehéz, még talán nehezebb, mint szerszámot fogni, fűzből és vasból új szerszámot, patkót, virágot formálni. — A rém most éppen katona, nemsokára leszerel. Az idős nagyszülőkkel laknak, így oldódik majd meg a lakásgondjuk. És segítünk. Régebben disznókkal vesződtünk, mostanában csak nyulakkal. De azért hizlalunk a gyerekeknek, most is. A Gyepesi kovács műhelye... — Ez az út, itt előttünk ez már sehova nem vezet. Erre lent forduljon el, menjen tovább. Arra van az a puszta, Szépalma, egyszercsak ott lesz...★ Ott a műhely. Kulcs is kerül, nyitásra, mert a mester szabadságon van. A műhely közepében ott az üllő, szerszámokkal. A satupadon is szerszámok és megszabott tölgyfalevelek, vaslemezből. Valami készül... Talán Gyepesi László gondolataiban már ott van valami újabb, valami szép, valami olyan, amire majd azt mondhatja: szép munka. Szép munka, kovácsöröm. Öröm a satupad előtt, a műhelyben — és ez majdnemmajdnem egyet jelent magával az élettel. V. I. SEGÉLYSIKOLY: S.O.S! Előadás után elbeszélgettünk. Ilyenkor a napi gondok, az időszerű kérdések mellett az olyan általános tudnivalók is szóba kerülnek, amikről mi — régen gyerekeskedett öregek — azt hisszük, hogy ismeretük természetes, magától értetődő. Így terelődött a szó a múlt hetekben az egyik Duna—Tisza közti faluban a segélysikolyra. Igen. Arra a nemzetközi, mindenki által ismert kiáltásra, hogy: S.O.S! A veszélybe került ember jele. Az, akinek sem ideje, sem lehetősége nincs arra, hogy részletezzen, magyarázzon, panaszkodjon, de kétségbeesetten még egyszer belekiált a nagyvilágba: Segítség! Segítség! Mondom, gondolom, ezt ma már mindenki ismeri, tudja, még használatának lehetőségével is tisztában van. Hát nincs ! Először nézzük a származását és jelentését: Akkor keletkezett, amikor S. Morse 1832- ben feltalálta a drótnélküli távírót és hogy a kitűnően bevált jeleket a bajba jutottak széjjelsugározzák a nagyvilágban. Felmerült az igény, hogy egy olyan jelzés kellene, ami félreérthetetlen, ami biztosan tudomására hozza a segíteni kész embernek, hogy valahol valakik bajba jutottak és soron kívül, sürgősen segítséget kérnek. A jeladás legfontosabb követelménye az volt, hogy határozott, biztos és félreérthetetlen legyen. A morze ABC három betűje volt erre a legalkalmasabb: az S három pont és az O három vonal. Így született meg a félre nem érthető ...------... az S.O.S. Ezt nem téveszti sem a rádió, sem a távíró, sem a fényjelzés, de sípon és még füstjelzéssel is továbbítható, hogy a modernebb eszközökről ne is beszéljünk. No, de van e valami jelentése? Az angolok feltalálták magukat: „Save Our Souls!” Magyarul: „Mentsétek meg lelkeinket!” Aztán mi magyarok is megszólaltattuk a három betűt: „Siess Onnét Segíteni !” Akármit mondunk, akárhogyan okoskodunk, bármennyire is iparkodunk a jeladást hétköznapivá tenni ezeknek a betűknek tekintélye, súlya — hogy úgy mondjam — rangja van és semmi körülmények között nem szabad és nem lehet elbagatellizálni. Igen, ezt tudomásul kell venni mindenkinek, még a tekintélylyel gyakran hadilábon álló és sok mindent lekicsinylő fiataloknak is. Éppen ezért határoztam el, hogy ha szeplősség, hajhullás, sex vagy egyéb kis jelent -ségű, elsősorban csak a levélírót érdeklő ügyben tanácsot kér valaki és jelszónak az ,,S.O.S”-t választja, már csak azért sem fogok üzenni, mert lebecsülő, meggondolatlan az illető. Az S.O.S-t csak akkor szabad használni, ha valóban baj van. Ha nem is életveszedelem, de valami olyan, ami komoly károsodásnak számít, nemcsak a pillanatnyilag megijedt egyén, hanem más, higgadtan gondolkodó ember megítélése szerint is. És még valami. Van nekünk egy régi mesénk. Mi öregek még a kisiskolában találkoztunk vele. A hazug pásztorról szólt, aki segítségért kiabált, hogy megtámadta a farkas. Amikor a segítség megérkezett, a hazug pásztor kinevette az összecsődítetteket. Ez lett a veszte, mert amikor valóban jött a farkas, már senki sem rohant, hogy a jajveszékelőt megmentse. Hát így vagyunk az S.O.S-sel is. Ha lejáratjuk nem lesz meg az a tekintélye, amire feltétlenül szüksége van. Buga doktor 1981. AUGUSZTUS 30.