Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-08-29 / 35. szám

1982. AUGUSZTUS 28. Riport az ígéretről és a nyers modorú nagybácsiról Bizony megvan a kockázata annak, ha valamilyen ígéretes tehetségről kíván írni az ember. Elvégre, ha idő előtt hírverést kap a gyerek, talán nehezebb kezelni a későbbiek során. Egyben vonzó is a vállalkozás, mert milyen jó évek múltán visszakeresni az egykori cikket, s nyugtázni az ígéret beteljesülését. Így hát nyissunk be a budapesti Spartacus Szentkirályi utcai székházának első emeleti termébe, ahol tíz asztalon pattog a labda. Az a cérnavékony kisfiú — szemben — különös névre hallgat: Podpinka András. Testtartása, fejformája roppant mód emlékeztet valakire. Elég csak két asztallal odább nézni, s már minden világos. Klampár Tibor üti a labdát, Jónyerrel. Igen, az eltiltott fenegyerek, akiről az utóbbi időben dicséretként csupán az eredményei szóltak. A hasonlóság a kisfiú és közte kétségtelen és tegyük hozzá rögtön, teljesen indokolt is: elvégre rokonok. ★ De maradjunk a 14 esztendős gyereknél, aki félszegen mosolyogva közeleg és jókora kezitcsókolommal tiszteleg a kornak, meg a számára egyelőre szokatlan sajtónyilvánossságnak. Persze tetszik neki a dolog. Büszkén vallja magát Klampár unokaöccsének, de siet megtoldani, hogy inkább Klampár Hana, Tibor testvére ösztökélte játékra. Igaz, már hatéves korában lenyűgözte a világhírű nagybácsi játéka, mert nézőként ott ült nemegyszer a sportcsarnokban. Aztán nagyapja elvitte a Spartacus hajdanvolt Vajdahunyad utcai termébe, és Sporeth Imre edző gondjaira bízta, összesen talán fél évig tanulta az alapelemeket, aztán elindították egy újoncok számára rendezett versenyen, ahol harmadik lett. Lényegesen gyorsabban sajátította el a technikai apróságokat az átlagnál, az asztal fölött pedig szembetűnően gyorsabb volt kortársainál. Aztán járta az újoncok, majd serdülők szokásos útját. Elég gyorsan országos bajnokságot nyert korosztályában, ezt követően pedig Csehszlovákiában a nemzetközi serdülőversenyen harmadik lett. Ez a fényesebbik oldal. De ehhez hozzátartoznak az esténként fél héttől fél tízig tartó edzések is, majd a háromnegyedórás buszozások hazafelé — egyedül. Szeret játszani. Azaz: játszani szeret! Az edzéseken nagyon figyelni kell rá, mert hajlamos a szétszórtságra. Keresem benne a gyereket, s mivel a mondataiban kevés a nyoma a szemére hagyatkozom. Pajkosságra hajló, de romlatlanul tiszta a tekintete. Bevallja, hogy már nem nagyon jut ideje a játékokra, úgy értsük a játékszerekre. A testvére kedvéért ugyan néha még el-eltologatja a kisautókat, de igazán csak merő szívességből, mert mit meg nem tesz az ember a kisebbek kedvéért ... ★ Aztán már újra ott ugrál az asztal körül. El is felejtettem megmondani neki, hol olvashatja majd ezt a cikket, pedig biztos fúrja az oldalát a kíváncsiság. Feltehetően jólesik majd nyomtatásban látni a nevét. Bizonyára el is teszi majd az újságot. De megjelennek-e még róla újabb cikkek? Lesz-e majd miért írni a kollégáknak róla? Pignitzki László, a jelenlegi edző úgy tartja: a tehetsége alapján nagyon sokra viheti, de azt sem szabad elhallgatni, hogy hozzávetőleg esztendőnyi lemaradása van önmagához képest. Pontosan megjelenik ő minden edzésen, ám amikor elkezdődik a gyakorlás, állandóan nógatni kell, mert képtelen önszántából tökéletesen összpontosítani a kirótt feladatokra. Talán ezért is volt némi gond tanulmányi eredményével is. Visszatérve az asztaliteniszre, Pignitzki szerint lényegesen többet kellene foglalkozni vele egyénileg. Csakhogy amikor még húsz-huszonöt gondjaira bízott gyerek várja az edzőtől ugyanazt, akkor nehéz kivételezni bárkivel is. Elvégre Pignitzki saját bevallása szerint is több gondot fordít Podpinkára, mint a többiekre, pedig köztük van édes gyermeke is... ★ Hogy az említett lemaradás ellenére lesz-e belőle nagy versenyző? Minden remény megvan rá, hiszen adottságai valóban felérnek a kölyök Klampáréval. De Tibor ilyen idős korában már lényegesen több eredményt vallhatott magáénak, felnőtt csapatban is hetvenöt százalékos teljesítményre volt képes. Andris ezzel szemben a Spartacus második csapatának tagjaként az NB II-ben áll asztalhoz időről időre, és eredményei bizony lehetnének jobbak is. A kisfiú abban bízik, hogy fél év múltán bekerül a „Nagy csapatba”, s játéklehetőséget kap az NB I-ben is. Pignitzki már nem ennyire derűlátó, úgy véli, a jelenlegi szorgalma ehhez kevés. Nem lenne teljes a kép Klampár véleménye nélkül, aki épp befejezi a gyakorlást. A családi példakép eltiltása ellenére is edzésben áll, semmi kedve elhízni, mint mondja, s nem is látni rajta súlyfölösleget. Nem pusztán udvariasságból kérdezem, menynyire viseli meg a fegyelmi határozat. Készségesen beismeri, mekkora hülye volt (hozzávetőlegesen pontos idézet), de úgy érzi, tőle a viszonylag kisebb fegyelmezetlenséget is súlyosabbnak könyvelik el, mindenekelőtt nyers modora miatt Csóválja bozontos fejét, és hozzáteszi: a közvéleményben is eluralkodott valami Klampár-ellenes hangulat -k ép, de ne legyek én Klampár Tibor fogadatlan prókátora, egyébként is külön írás (ki tudja hányadik) tárgya lehetne az újabb fegyelmezetlenség. Ennyit sem írtam volna le, ha nem úgy beszél unokaöccséről, hogy minden szavából a magyar asztalitenisz jövőjéért érzett aggodalom csendül ki. Ilyen felnőtt módra érvelni tán még életemben sem hallottam Klampárt. Nagy tehetség a gyerek, tán ő sem tudja, mennyire, bár néha fölöslegesen sokat mozog, aránylag könnyű elszólítani az asztaltól, és lehetne szorgalmasabb is. Majd kicsit mosolyogva mondja: Milyen kár, hogy Andris őt utánozza, hiszen kölyökkorában Klampárnak is volt példaképe — a svéd Johansson, de soha nem utánozta, hanem inkább önmaga stílusát kereste. Nem tud napirendre térni fölötte, miért edz a kis Podpinka komolytalanul. Itt van például a tenyeres kontra: száz—százötvenszer kellene átütni a labdát ilyen korban folyamatosan. De lám, már a tizediknél elhibázza. Odanézek, és valóban látom őket futni a labda után. Klampár tovább zsörtölődik. Mi lesz, ha ők abbahagyják, tehát Gergely, Jónyer és jómaga? Talán tíz év is beletelik, amikorra ismét ütőképes lesz a magyar férfi asztalitenisz válogatott. Aztán hümmögve elmegy. ★ Podpinka András önmagához képest egyévnyi lemaradást könyvelhet el. A példakép a nagybácsi többet. Lényegesen többet. Nem azért, mert nem dolgozott az edzőteremben, hanem fegyelmi okoknál fogva. Vajon ezzel a gyerekkel kevesebb baj lesz, mint gyereklelkű nagybátyjával? Hogyan fér össze a sportág iránt érzett meglepő felelősség a modortalanságával? De vajon a jólneveltség az egyetlen ajánlólevél a játék mellett? Szavak ezek, tudom. De az tény, hogy Klampár eltiltása ellenére ott edz nap mint nap az egyesületében. Ma is borzasztóan szereti az asztaliteniszt, nem titkolja, hogy máshoz nem ért, és nem is érdekli más. A kis Podpinka úgy tűnik, ennyire azért nem csinál életkérdést a játékból. Bár ez is könnyelmű kijelentés, elvégre még gyerek. Klampár lényegesen gyorsabban vált híressé, s nem volt ideje gyerekeskedni. Így hát bizonyos fokig gyerekes maradt mindmáig. Fegyelmezetlenségei is erre vallanak. S most ott edz nap mint nap a Spartacus termében az ígéret és a példakép, akit belátom, aligha állítanak az edzők követendő példaként tanítványaik elé. Pedig az esetük — mindkettőjüké — akár példa is lehet. De vajon ki tanul belőle? S mikor? Vass István Zoltán BÍZNI ÉS KÖVETELNI Új futballbajnokság előtt állunk, az első osztályúak vetélkedésének kezdetén. A szurkoló — hiába volt a Mundial — kissé fociéhesen várja a rajtot. És nagyot sóhajtva, reményekkel telve indul a stadion felé. Nem tudom, megfigyelték-e ezt az évente ismétlődő jelenetet, jelesül azt, hogy a rajongó ilyenkor reménykedik. De miben? Abban tán’, hogy kedvence megnyeri a bajnokságot? Talán abban is. De leginkább abban, az idei más, jobb, tisztább lesz. Hogy küzdelmeket láthat, éles csatákat, olyan bajnoki versengést, amelyért szívesen adja pénzét. Nálunk az utóbbi évtized példátlan sorozatot produkált. A szurkolók hétről-hétre gyanús mérkőzésekről, előre megjósolható eredményekről beszéltek. Egy-egy bajnoki hajrá — a néző szerint — valóságos börze, a ponteladás és pontvétel tőzsdéje lett. Magasan jegyezték a döntetlent, a vereségnek pedig csillagászatira szökött az ára. Ugyan kérem, mondhatják, hol erre a bizonyíték? Hát bizonyíték az nincs. És valószínűleg a sok bundával gyanúsított csapat valóban ártatlan, ám ne feledjük: a szurkoló a látottak alapján ítél. Pontosabban: elítél. Később, persze, már a szemének sem hisz; hiába egy küzdelmes döntetlen, ha az történetesen mindkét csapatnak jó, nincs az az ember, aki bebizonyítja neki: szó sem volt megegyezésről. Labdarúgásunkat — ezt bizonyítékok nélkül is tudja mindenki — át- meg átszövi a ravaszkodás, a manipulációk sorozata, de olykor az egészen nyilvánvaló csalás is. Az MLSZ pedig — mi egyebet tehetne — — időről időre fölháborodik, új határozatokat hoz... A szövetség vezetői épp oly jól tudják és látják a visszásságokat, mint a szurkolók, de kezeik kötve képtelenek lépni ellenük. És kénytelen, kelletlen elvállalják a céltábla szerepét; a lelátó csalódott embere hétről-hétre a szövetség vezetőinek „fejét követeli.” Egyébként nincs mitől tartani: a gyakorlat szerint ezek a fejek előbb-utóbb le is hullanak. Ami jórészt annak a fals szemléletnek a következménye, amely szerint Magyarországon a labdarúgásban történtekért (és nem történtekért) a szövetséget terheli a felelősség. Pedig nincs köze az eseményekhez... Ha józanul végiggondoljuk az utóbbi éveket, akkor rájöhetünk: egy sor területen egyértelmű és világos rendeletek születtek. Szabályozták például az átigazolásokat, a játékosok státusát, a szerződéskötések feltételeit, pénzügyi kereteit, az alacsonyabb osztályú bajnokságok működési rendjét... és még sorolhatnám. Újságolvasó, a labdarúgás iránt egy kicsit is érdeklődő ember jól tudja: olyan határozatok ezek, amelyek igenis megfelelnek a mai magyar sport helyzetének, a futball szerepének. Csakhogy az újságolvasó ember azt is tudja: az előírásokat nem mindenhol tartják be. Olvasom az egyik napilap sportrovatának jegyzetét. A szerző meglepve találkozik nap, mint nap a területi bajnokságban szereplő csapat tagjaival — a fürdőben, vagy a pályán. Fényes nappal, délelőtt. Talán valamennyi játékos tanul hogy ennyire ráér? Nem, ezt balgaság lenne feltételezni. Sokkal reálisabb arra gondolni: itt, ennél az egyesületnél nem tartják be azt a szabályt, mely szerint a területi, illetve annál alacsonyabb osztályban szereplő labdarúgóknak nem jár munkaidőkedvezmény. És vajon az átigazolás rendben folyik-e? Ugye, nem kell bizonygatnom, hogy nem. Pedig a szabály itt is egyértelmű: a sportolót szerződés köti a klubhoz. Ha a szerződés lejár , szabad. De a dolgok nem ilyen egyszerűen mennek. Az egyesületek pótszerződést agyaltak ki, s így éppoly kusza, vitákkal telített az átigazolási időszak, mint annak előtte volt. Ezeket pusztán azért említettem meg, mert új bajnokság kezdete előtt állunk, reménykedve, bizakodva. A kérdés: jogos-e a reményünk? Bízhatunk-e abban, hogy az idén valóban jobb lesz, mint tavaly volt. Bízni lehet. És követelni is. Németh Péter Gyógyüdülő-szövetkezet Gyulán Gyulán, a gyógyvízéről ismert városban üdülőszövetkezet alakult. A szövetkezetnél a teljesen berendezett üdülőkben évi 28 napos (2014) üdülési jog vásárolható. A jog nem esik tulajdonjog-szerzési korlátozás alá, eladható és örökölhető. Az első üdülők építése augusztusban megkezdődött, de még lehet jelentkezni. Bővebb felvilágosítást ad az IBUSZ bármelyik irodája vagy az üdülőszövetkezet, címe: Gyula, Budapest krt. 45. 5700 Lépjen be az üdülőszövetkezetbe! SZABAD FÖLD 21 TIPPIEENK A 35. FOGADÁSI HÉTRE: (AUGUSZTUS 29.) 1. Sopron—Ganz-MÁVAG 1 2. Hódmezővásárhely— Dorog1 3. Olajbányász—Bauxitbányász 1 4. Kazincbarcika— Volán SC l,x 5. 22. Volán—Siófok 1 6. Salgótarján—Debreceni Kinizsi 1 7. Szekszárd—Ózd,x 8. Keszthely—SZEOL AK x,2 9. IF Hammarby—FF Mstimo i 10. BK Slalmstad—IF Oster 1,x 11. IF Elfsborg—AIK Stockholm x,2 12. FF Kalmar—IK Brage 1 13. FF Atvidaberg—IFK Göteborg 11,2 Pótmérkőzések: x, 1, 1•