Szabad Föld, 1983. július-december (39. évfolyam, 27-53. szám)
1983-12-31 / 53. szám
EMBER 31. i távozott szívesen a bejárat. - Hallgass ide! Nem gondodogy egyikünknek itt kel-e maradni..vigyázni, lg megérkezik a rendőrség? - Elfogadható az ötleted. Ha itt maradsz, én elmegyek sionálni, itva ment fel a negyedik sietve. Pat kipirult arccal tett neki ajtót egy csinos kis énykében. A szeme nagyra a csodálkozástól. - Te!? Történt valami, Doan? Jonovan megfogta a lány ke- Minden rendben, Pat. Csak ünk egy kellemetlen felfest a harmadik emeleten. -... hm.. . egy halott aszny. - Oh! — állt el a lélegzete. Micsoda borzalom! Rohamozott, vagy valami ilyesmit? - Nem. Inkább..., na jó, gmondom ..., úgy látszik. Sy meggyilkolták. - Óh, Donovan! - Bocsáss meg, hogy ilyen itálisan mondtam meg — itatta még mindig szorítva a kezét, Hogy szereti! De vajon a lány veti-e őt? Néha azt hiszi, Sy igen. Máskor meg fél, hogy :ább Jimmy Faulkenert... úgy eszébe jutott a lent vágozó Jimmy, bűntudatot ért. - Pat, kedves! Rögtön teleálnom kell a rendőrségre! - Monsieur, igaza van — adta egy hang a háta mögött. S amíg arra várunk, hogy gérkezzenek, segíthetnék őknek. Mordulatlanul szemlélték a tentő bajuszú, tojásfejű kis bért, aki ragyogó köntöst, myű, hímzett cipőt viselt, és variasan meghajolt Patricia tt. - Mademoiselle — mondta ti. — Én..., talán tudja, első lakás bérlője vagyok, ném elbűvöl, hogy ott fenn, magasban élhetek — a tiszlevegőn, és láthatom egész időnt. Mr. O’Connor néven tem ki a lakást, de nem vagyok ír. Az én nevem más, s ezért bátorkodom felajánlani a szolgálatomat. Ha megengedi. És egy varseilles-i meghajlás közepette elővett egy névjegyet és átnyújtotta Patnak. — Hercules Poirot, óh! — állt el Pat lélegzete. — Mr. Poirot? A nagy detektív? És igazán segíteni akar nekünk? — Ez a szándékom, mademoiselle. Kész vagyok felajánlani a segítségemet, élvezet lesz számomra. Pat meglepetten nézte őt. — Hallottam önöket arról beszélgetni, hogyan tudnának bemenni a lakásba, s mivel én zárszakértő vagyok, a legkisebb gond nélkül ki tudtam volna nyitni az ajtót. De nem akartam megtenni,’ féltem, hogy utána meggyanúsított volna engem. Közönséges álkulcsos rablónak tekintett volna. Pat nevetve hallgatta. — Most, monsieur — fordult Poirot Donovanhoz —, menjen telefonálni. Én pedig lemegyek a harmadik emeletre. Pat elkísérte őt, Jimmyt őrségben találták. A lány megmagyarázta neki, kicsoda Poirot, Jimmy pedig tájékoztatta kalandjukról a detektívet, aki teljes figyelemmel hallgatta. — Azt mondja, hogy a teherlift ajtaja nyitva volt? Hogy bementek a konyhába, de a fény nem gyulladt meg? Miközben beszélt, bement a konyhába és a kapcsolóhoz lépett. — Tiens! Voilà ce qui est curieux! — mondta felgyújtva a lámpát. Most tökéletesen működik. Kérdem én ... Egyik ujját hirtelen az ajkához emelte és hallgatott. Halk zaj törte meg a csendet ..., horkolás mással össze nem téveszthető hangja. — Aha! — kiáltott fel Poirot.— La chamre de domestique. Miután lábujjhegyen keresztülment a konyhán és a szűk éléskamrán, kinyitotta a mellékszoba ajtaját és felgyújtotta a fényt. Ezt a szobát mintha kutyaólnak rendelte volna az épület tervezője. Majdnem betöltötte egy ágy, amelyen nyitott szájjal, békésen horkolva aludt egy rózsás arcú fiatal lány. — Nem ébredt fel — mondta. — Hagyjuk aludni, amíg megérkezik a rendőrség. Visszament a nappaliba, ahol Mildred és Donovan is csatlakozott hozzájuk. (Folytatjuk.) ek i új irodalom kialakulásának, esztenciájáinak három alapő feltétele van: az írók, az olalmi művek és az olvasók ínléte. Az utóbbi tíz év alatt lakott a hazai szlovák írók költők olyan csoportja, akik száma és alkotói igényesséegyre növekszik. A nemzetiség a nyelvében élőbb. Mégpedig irodalmi nyelven. Ezért jelenleg legfontos — Kormos Sándor vélemén szerint — a nemzetiségi boom ügye, hiszen nálunk az ialmi nyelvet legmagasabb kon a nemzetiségi irodalom irja, amely ugyanakkor megható mércéje és serkentő eszme a nemzetiségi öntudat éssmeret fejlődésének, fiatal költőnek a Hajtások, ibolyácska, ibolya című antorát és a Polifónia című kör verseit és műfordításait tarnázza. A nemzetiségi lét kulcsköre az anyanyelv művelése,lvben a főszerepet a család, iskola és a könyvtár tölti be folytatja Kormos Sándor —hogy ezt a szerepet minél maabb szinten betölthessék, an érdekében — lenini nemségi politikánk szellemében számos párthatározat és mislériumi intézkedés született, valy volt tíz éve annak, hogy fzdődött a nemzetiségi alvaanyanyelvükön nyomtatott könyvekkel való rendszeres és módszeres ellátása. 1972-ben kezdett kialakulni a nemzetiségi báziskönyvtárak hálózata, melyek létrehozásához a Művelődési Minisztérium hétszázezer forint anyagi alapot biztosít évente. A báziskönyvtárak könyvállományának alapját az anyaországokból behozott könyvek képezik. A nemzetiségi báziskönyvtárakban működő módszertani csoport szakemberei gondoskodtak arról, hogy a községi, városi és iskolakönyvtárak könyvállományába a helyi igényeknek megfelelő könyvek jussanak el. A másik csatorna, amelyen keresztül eljutnak a könyvek a nemzetiségi olvasókhoz, az olyan könyvesboltok hálózata, amelyekben a nemzetiségek nyelvén nyomtatott könyvek is vásárolhatók. Ez a hálózat az utóbbi években az igények növekedése következtében tovább bővült. Az, hogy milyen ezeknek a könyveknek az olvasottsága, a helyi körülményektől és számos egyéb tényezőtől függ. A legfőbb tényező a szlovák irodalmi nyelv művelésének a színvonala. Az anyanyelv művelése terén igen pozitív változás várható attól a minisztériumi intézkedéstől, mely szerint a jövőben ahol ez lehetséges, a szlovák nyelvet oktató iskolákat tovább kell fejleszteni szlovák tannyelvű iskolává — állapítja meg Kormos Sándor. — Tavaly Brémai muzsikusok címmel a Békés megyei Jókai Színház bemutatott egy mesejátékot — mondja Doró János, a színház szervezője és KISZ- titkára —. Ezt a mesejátékot a megye több német lakta településen folklórkiállítással egybekötve mutattuk be. A Békés megyei Eleken tartottunk egy német nemzetiségi napot, amelyre eljött az egyik német színház (Freundschaft Theater) igazgatója is, aki elismeréssel szólt a mi nemzetiségünk hagyományőrző szokásairól. Az idén egy román mesejátékot mutattunk be Ion Creanga: A fehér táltos címmel, melynek kapcsán szeretnénk hasonló kiállításokat és összejöveteleket szervezni. Úgy tapasztaltuk, hogy főleg a kis települések őrizték meg a régi szokásokat. Ennek a felismerésnek az alapján két esztendővel ezelőtt a televízióval közösen összegyűjtöttük és bemutattuk a megye nemzetiségi vásári múltját és az összes ősi népői gyermekjátékokat. Tulajdonképpen ennek az országhatárokon túl is nagy sikere volt: megmutatta, hogy hazánkban a nemzetiségiek tud,hak békében egymás mellett élni. Deák Attila ■ ! Kapcsolatban a világgal, a hangszerek nyelvén Csak be kell nyitni Budapesten, a belvárosi kis műhelyébe. Valamilyen húros hangszer kapcsolódik az ajtóhoz és a maga nyelvén köszönti a látogatót szívélyes muzsikával. A hangszernél a készítője még szívélyesebb, lekocog a lépcsőn, otthagyja a galériát, ahol dolgozik, a szétszerelt hegedűket, csellókat, brácsákat. Az idős mesterre naponta sok munka vár. Igaz, hogy kihalófélben levő mesterségének egyik utolsó mohikánja Arzt Antal. Legalábbis ami a talán a legritkább hangszert, a hárfát illeti. — Pedig én se hárfakészítőnek indultam — kezdi a hangszerek mestere. — A családban anyám nagy zenerajongó volt, cimbalmon játszott. Én hegedülni tanultam, később átpártoltam a csellóhoz, máig is az a kedvenc hangszerem. Mintegy harmincöt éven át játszottam különböző amatőr zenekarokban, rádiófelvételeket is csináltunk. Még mindig hallok belőlük néha egy-egy rádióműsorban. Tizenöt éves koromban el kellett döntenem, hogy mi legyek. Én a hangszerkészítést választottam. Először Havas Istvánnál, aztán Bárány mesternél tanultam a hegedűkészítést. Rengeteg hegedűt gyártottunk, a legtöbbjét Angliába szállították. Egyszer felkereste Bárány mestert a pécsi hangszerkészítő, Lenhardt János, és azt kérte tőle, adja kölcsön egyik ügyes segédjét néhány hónapra. Engem választott ... Lenhardt akkor, 1924-ben nagy fába vágta a fejszéjét. Maga se gondolta végig. Volt Pécsett egy hárfakészítő, bevitte Lenhardthoz öreg, rozoga hárfáját, hogy javítsa meg. „Hárfákkal nem foglalkozunk — mondatta Lenhardt —, vegyen újat”. „Annyi pénzem nekem sose lesz.” „Na jó, akkor elvállaljuk a javítást.” Megifjították az öreg hárfát, hanem közben Lenhardtnak megtetszett ez a munka. Nagy üzletet látott benne. Csakhogy a hárfakészítés nem akármilyen vállalkozás. Külön műhely kell hozzá gépekkel, szakemberekkel. A pécsi mester eladta negyvenkét bérbeadott zongoráját, beszerezte a gépeket, a szakembereket, így kerültem én is hozzá. Előbb Lenhardt tanult bele — képek meg rajzok alapján —, aztán meg mi. Én három hónap után visszautaztam Pestre, de ő utánam jött és több fizetést kínált, mint öreg segédeinek, csak menjek vissza hozzá. Öt évig dolgoztam nála. Ez alatt harminchat hárfát csináltunk. A hárfakészítés nagyon nehéz és komplikált munka. Lenhardt hárfái nem is vették fel a versenyt a külföldiekkel. Mire beletanultunk, vállalkozása csődbe jutott, szinte egész vagyona ráment. Mi pedig szétszéledtünk. Velem dolgozott például Lőrincz Pál mechanikusként, ő később hárfaművész lett, a rádiótól ment nyugdíjba. Én meg visszatérve Pestre, önállósítottam magamat, műhelyt nyitottam, ezt, amiben most vagyunk. Hegedűk, csellók és brácsák között vagyunk a földszinti helyiségben. Új hárfák gyártása itt nem lehetséges, Arzt Antal már csak javításukkal foglalkozik. A hegedűkészítés, a beteg hangszerek gyógyítása rengeteg ismerőst szerzett a mesternek, erről pedig kiállított képek sokasága tanúskodik. Azt lehetne mondani: a hangszerek nyelvén került és kerül kapcsolatba a világgal. Ez a kapcsolat rendszeres az operaház és a zeneakadémia hegedű- és hárfaművészeivel, valamint számos cigányprímással. Nézegetjük a képeket. — Ez itt Sárközy Angéla diákköri kéne. Akkor még egy ócska kis hárfája volt, ingyen javítottam meg a kislánynak, így lettünk jóbarátok. A másik képen már ismert hárfaművész, külföldön ment férjhez egy csellistához, onnan küldte a képet. Ez itt Maros Éva, a rádiózenekar tagja, állandó kuncsaftom. Ez meg Molnár Anna, a hangversenyzenekarban hárfázott, ma már nyugdíjas, de vissza-visszatér hozzám. Würzler Arisztid New Yorkból küldte nekem ezt a képet. A felszabadulás után eladta minden holmiját, hogy egy hárfát vehessen. Én segítettem hozzá. Nem, ez a kép nem a hangszerismeretségből származik, ez a fiam filmoperatőr Amerikában. Rendszeres a kapcsolatom az Operaházzal, a hangszereket velem ellenőriztetik. Egyik hárfájuknak az ötvenes évek végén teljesen új oszlopot csináltam. Vagy három évvel ezelőtt meg egy nyugati szereplés alkalmával meghibásodott, ötvenezerért megjavították, de rosszul. Én helyrehoztam — háromezerért. A hárfa nagyon szépen szóló hangszer, csakhogy rettenetesen drága és kényes. Olaszországban 300 ezer, Amerikában 600 ezer forintba is belekerül. A szovjet hárfa olcsóbb és jó minőségű. Más a helyzet a hegedűkkel. Vannak, akik idegenkednek az új hegedűktől, csak a régi híres hegedűket tartják valamire. Nem azért,mert magam is készítek hegedűt, de az újak is lehetnek jó minőségűek, csak jó faanyag és szakértelem kell hozzá. Nekem — azt hiszem — mindkettő megvan, hiszen elég régóta gyakorlom a szakmát és kialakult kapcsolatokkal rendelkezem. Erre nemcsak a műhelyben látottak szolgálnak bizonyítékul, a képek, az emlékek. Arzt Antal 1981-ben — ötvenéves eredményes munkájáért — aranygyűrűt kapott a Kisiparosok Országos Szövetségétől. Befejezésül azt mondja: — Sok hegedűt készítettem, hárfát javítottam, mindegyiktől fájó szívvel váltam el. De őrzök itt a vitrinben egy-két saját gyártmányú hegedűt, ami nem eladó, amíg élek. Az idő hozza meg igazán az ember munkájának értékét. Merly Krisztina SZABAD FÖLD 13 Szűts László: NAGYANYA UDVARA Balra kútgém, vizes vályú, zöld sövény és farakás, jobbra pajta, lóistálló, lószívű patadobogás, balra gyerekjárda, ösvény, utca lesz, ha majd felnő, jobbra rakéta-borullat, most még méhes, méhfelhő, elöl kőház, kőmedence, hátul patak, csobogó, ebben fürdik Esteledő, abban meg Hajnalodó, elöl két kis csillagszem, hátul egy iskolatáska — ítélve holdudvarán örök mozdulatlanságra.