Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-07 / 27. szám
2 SZABAD FÖLD Őrmesterlány, szolgálatiban A közelmúltban ügyes-bajos dolgaimat intézni az egyik kerületi rendőrkapitányságon jártam. A kapuban — nem kis meglepetésemre — csinos, szép arcú rendőrlány teljesített szolgálatot. Olyan, akire férfiembernek lehetetlen volt nem felfigyelni. Azon morfondíroztam, hogy meg kellene dicsérni az egyenruhát, milyen jól áll neki, de valahogy nem vitt rá a bátorság. Hiába, az egyenruha tekintélyt parancsol... De a tollforgató ember kíváncsisága csak nem hagyott nyugodni. Meg kellene ezt a kislányt szólaltatni, vajon mit mondani a munkájáról, a rendőri hivatásról. Meg is próbáltam beszédbe elegyedni vele: — Mondja, nem unalmas egész nap itt a bejáratnál álldogálni? — Szórakozásnak kissé unalmas volna, de munkának, vagyis szolgálatnak egyáltalán nem. — Majd kétkedésemet látva, így folytatta: — Különben, ha rászán egy kis időt, könnyen meggyőződhet róla. A bejáratnál valóban nagy volt a sürgés-forgás, szinte egymást érték az emberek. De azért egy kis beszélgetésre jutott ideje. — Egy éve teljesítek rendőri szolgálatot, amint láthatja, őrmester vagyok. A barátnőmmel együtt határoztuk el, hogy rendőrök leszünk, és az érettségi után egy szép napon fogtuk magunkat, felutaztunk Budapestre. Itt elmentünk a főkapitányságra, és közöltük, hogy szeretnénk beállni rendőrnek. Végül sikerült is. Azt, hogy a szolgálat mit jelent, magam is érzékelhettem. Percenként érkezett valaki és a csinos őrmesterlánynak mindenkivel szót kellett váltani. Kissé félrehúzódva figyeltem a gyors, udvarias eligazításokat, s egyszercsak: — Pardon, egy pillanatra, várjanak! — szólt az őrmesternő határozottan, és már futott is ki az utcára, a kapitányság elé. Egy gépjárművezetőt szólított fel a továbbhaladásra, még mielőtt az illetőnek módjában állt volna az autót bezárni és távozni. Tiltott helyen akarta hagyni a kocsit. ★ Alig érkezett vissza futástól kipirulva a lány, egy hetven körüli hölgy szokatlan problémával fordult hozzá: — Kedveském, én feljelentést szeretnék tenni. — Milyen ügyben? — érdeklődött az őrmesternő. — Tetszik tudni, a dolog úgy volt, hogy... — kezdte, s azután hosszan mesélte az esetet. A lényege, hogy valahol a trolin valaki ellopta a kulcsait, és ő most nem tud bemenni a lakásába. Arra a kérdésre, hogy hol voltak a kulcsok, a néni megmutatta a táskájában a helyet, ahová a pénztárcája mellé — állítólag — tette. Az őrmesternőnek gyanús volt a dolog: hogyan lehetséges, hogy a tolvaj egy kulcscsomót elemei, és ugyanakkor a tárcát a táskában hagyja. Udvariasan, vigyázva, nehogy megbántsa, javasolta a néninek, hogy menjen ki a közeli térre, üljön le a padra és nyugodtan nézze át még egyszer a zsebeit, meg a csomagját, hátha a kulcs mégis előkerül. — Előfordulhat, hogy az ember nem pontosan emlékszik, hová tette — próbálta nyugtatni az idős asszonyt. — Az, kedveském, kizárt. Én nagyon is jól emlékszem, sőt még azt is sejtem, hogy ki lopta el. — Nocsak, ismerős volt talán? — Dehogy, csak volt a trolin egy rossz külsejű, egy olyan únszimpatikus alak, őrá gyanakszom. Közben újabb ügyfelek jöttek, mentek, a telefon is megmegszólalt, de az őrmesternő változatlan türelemmel és udvariassággal próbálta a nénit megnyugtatni, és a kulcs további megkeresésére rábeszélni. Miután az ügyfél távozott, elismerésemet fejeztem ki a türelmes rendőrlánynak, s ő mosolyogva csak ennyit mondott: — Nincs ebben semmi, ez a hivatásom. Különben higgye el, a néni azóta már meg is találta a kulcsait. Képzelje el, mi volna, ha minden apró dologgal beküldeném az ügyfeleket a kollégákhoz. Elhiheti, jut nekik tennivaló így is bőven. Megköszöntem a beszélgetést, bementem a kapitányságra, s amikor kifelé jöttem, az őrmesternő már ismerősként fogadott: — Képzelje, visszajött a néni, megtalálta a kulcsait. Látja, megérte... Hajdú Sándor „VESZÉLYES ÜZEM" — Jobban is vigyázhatnál a fűnyírásnál Géza, mert a nyár végére kisebb leszel, mint a kertitörpe... (KRENNER ISTVÁN RAJZA) Nemrég jelent meg a népi ellenőrzésről szóló törvények és rendeletek egységes szerkezetbe foglalt szövege. E szövegből az alábbiakban néhány tételt ismertetünk. A népi ellenőrzés általános hatáskörű, állami ellenőrző szervezet, amely feladatait az állampolgárok széles rétegeinek az ellenőrzési munkába való bevonásával, a társadalmi szervezetekkel együttműködve oldja meg. A népi ellenőrzés részt vesz az ország gazdasági, szociális, egészségügyi, kulturális fejlesztésével, illetőleg a lakosság életkörülményeivel összefüggő célok megvalósításának ellenőrzésében, gazdasági és társadalompolitikai szempontból fontos kérdésekben véleményt ad a Minisztertanács számára a költségvetést és a zárszámadást megállapító törvényjavaslathoz. A népi ellenőrzés segítséget nyújt a törvényesség és az állampolgári fegyelem megszilárdításához, a nemzeti vagyon gyarapításához, a társadalmi tulajdon védelméhez, a visszaélések leleplezéséhez. A népi ellenőrzés javaslataival előmozdítja a hibák okainak megszüntetését, a hiányosságok megelőzését, a kedvező tapasztalatok elterjesztését, figyelemmel kíséri az ellenőrzéseket követő intézkedéseket, fellép a mulasztókkal szemben, figyelemmel kíséri a közérdekű bejelentések, javaslatok, valamint a panaszok intézését, tapasztalatairól tájékoztatja, az illetékes állami szerveket. A népi ellenőrzési bizottságok az üzemi gyűlések, a közgyűlések, az ankétok, a sajtó, a rádió és a televízió nyújtotta lehetőségek felhasználásával gondoskodik a vizsgálati megállapítások és a tapasztalt hibák kiküszöbölésére tett intézkedések nyilvánosságra hozataláról. , 1981. júl. A csőri kanász nyomában — Csőri kanász mit főztél? — Tüdőt káposztával. — Mivel rántottál alá? — Inusa szalonnával. A Bakonyba igyekezvén, át kellett mennem Csórón is, ahol a község névtábláját megpillatva mindjárt a fenti híres kanásznóta jutott eszembe. Miközben halkan dúdolni kezdtem, az az ötletem támadt, hogyha már itt vagyok, felkeresem e mostani cseri kanászt, és megkérdezem tőle: ismeri-e ezt a régi dalt, s ha igen, szokott-e ő is tüdőt káposztával főzni? De mindenekelőtt bementem a tanácsházára, hogy megtudakoljam a kanász nevét és lakcímét. — Nálunk kanász? — nézett rám csodálkozva Magyarov Miklósné elnökasszony. — Hirtelenjében meg sem tudom mondani, hogy ki volt Csór utolsó kanásza. Várjon csak! Alighanem Bazsó József... De ő már meghalt... Utána a községi konda is eltűnt... — Ezek szerint Csórón disznó sincs? — Azt nem mondanám. A konda helyébe most a sertéstenyésztő szakcsoport lépett. Borbás Sándorné a helyi megbízott. De amennyiben a régebbi dolgok érdeklik, azokról Seregély Józsi bácsit, a nyugdíjas tanácselnököt kérdezte. Ugyanis az ő idejében még kijárt a konda, és kanásza is volt a falunak. Seregély József készségesen állt rendelkezésemre, és mondta, amit erről a témáról tudott: — Utoljára a konda 1970-ben ment ki a legelőre. Akkoriban csapták a téeszünket az Iszkaszentgyörgyihez, s mivel a központot is oda tették, sokan más foglalkozás után néztek. Azóta nincs se konda, se kondás. Az utolsó csőri kanász Bazsó József volt. De már nem él, a gánti szociális otthonban halt meg két éve. A pásztorház még megvan, Szemenyei József vette meg. A legelőt pedig — amit mi páskomnak mondunk — részben felszántották, részben pedig bérbe adták a pusztaszabolcsi téesznek. Most növendékmarhák legelnek rajta. Együtt mentünk át Borbás Sándornéhez a csóri sertésügyek mai legfőbb tudójához és intézőjéhez. — Először is a nóta felől faggattam. — Ismeri-e? — Még nem hallottam. De ha káposztáról is szó van benne, akkor valóban csóri nóta lehet, mert a mi falunk mindig híres káposztatermelő hely volt, itt mindent káposztával főztek, s főznek még a mai napig is, mert a falun aluli, úgynevezett Sárréten jelenleg is káposztaföldek vannak. — És a disznóhús hova tűnt a káposztából? Nincs már sértés Csórón? — Sertés van, csak konda nincs. Ólakban nevelik a jónak valót. Saját fogyasztásra, megszerződve a szakcsoporttal. — Most például hány szerződött sertés van a faluban? — Hatszáz. De ezren felül szokott lenni. Ha jó termés mutatkozik, akkor több malacot vesznek az emberek. — Kik foglalkoznak sertéstartással? Egy irkát hozott ki, abból sorolta: — Az idén húsz portával van szerződésünk. A sógornőm, Borbás Erzsébet például tíz hízó leadására szerződött. A legtöbb hízót — 40 darabot — Nagy Ferenc adja le. Utána Balogh Béla, Sípos Gyula, Németh István következik. — És maga, mint megbízott, tart-e sertéseket? — Tavaly huszonkilencet adtam le. Az idén húszra szerződtem, de ennél valamivel több lesz. — Mikor tartottak több sertést a faluban, régen, vagy most? — Amikor kanász volt. Akkor minden háztól egy vagy több anyadisznó járt ki a legelőre. Most csak a régi parasztok, meg a fiaik foglalkoznak vele. Azok, akik még kaszálni tudnak. — Mióta intézi a szerződéses hizlalás ügyeit? — ötvenkilenc óta. Jelenleg mint a sárszentmihályi Gorzium Áfész szakcsoportjának helyi megbízottja. Én szerződtetek, nekem szólnak a gazdák, hogy s mint állnak a hizlalással. Megnéztem a hajdani községi pásztorházat. Talán éppen ebben lakott ama bizonyos nótabeli csóri kanász is, aki hasaszalonnával rántott alá a káposztának. A ház kezd polgárias külsőt ölteni. Virágos udvarán gyerekek labdáztak ... Ari Kálmán SZABAD FÖLD A Hazafias Népfront és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának hetilapja Főszerkesztő: Eck Gyula Főszerkesztő-helyettes: Söptei János Szerkesztőség: Budapest Somogyi Béla U. 6. 1978 Telefon: 138-821. Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Budapest, Blaha Lujza tér 3. 1959 Telefon: 343-100, 336-130 Felelős kiadó: Till Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI) Budapest V., József nádor tér 1. 1900 személyesen vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 315—96 162 pénzforgalmi jelzőszámlára. Előfizetési díj 1 hónapra 12 Ft, negyedévre 1 6 Ft Beküldött kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Index: 25 777 14—3322. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 0133—0950