Szabad Föld, 1986. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-01 / 44. szám

24 SZABAD FÖLD Kis bűnbanda nagy fogásai Az élet olykor vicces dolgokat is teremt. Itt van a pásztói eset. A város közlekedési rendőre megállítja a teherautót, amelyet egy derék — nevét később írjuk le, különös okból! —, harminchat éves, barna bajuszú, szép szál ember vezetett. Rendőri korholás: „Ön talán nem ismeri az irányjelző használatát?” A derék ember megijedt: „Nem használtam az irányjelzőt, főtörzsőrmester úr?” Erre a rendőrorr mélyeket szippantott a derék gépkocsivezető leheletéből: „Ön alkoholt fogyasztott?” így kérdezhet rendőr. Úgy nem: maga részeg? Pedig ebben a derék emberben nyolc üveg sör lötyögött. Bízvást lehetett volna vele szemben a nem hivatalos szöveget is alkalmazni. Ekkor a szép szál ember — papírjai szerint a dunaharaszti Kapitány László — lekászálódott az ülésből. — Bocsánat! — mondta. — Ittam. — Kérem a papírjait. — Sajnos a teherautó nem az enyém. — Csak nem lopta ...? De bizony, lopta! Nem irányjelez, részeg, teherautót lop — ez már kicsit sok. Rögtön őrizetbe veszik. Még senki sem tudja Pásztón, hogy az élet vicce nem lesz ilyen egyszerű. Rejtély: ki ül a fogdában? Harmadnap nyomozó kereste fel az őrizetbe vett derék ember munkahelyét, ahol csodálkoztak: — Laci? Tegnap még dolgozott. „Laci — gondolta a nyomozó —, három napja a fogdánkban ül, tehát tegnap nem dolgozhatott. Egyébként sem egy dolgos lény...” Irány az őrizetes lakása. Ott pedig a papa okoz meglepetést: — Laci? Rögtön jön a közértből. — Laci fogdában van nálunk. — Tévedni tetszik. Laci itthon van. S jön! Csodálkozva jön az igazi, dunaharaszti Kapitány László, hogy igenis ő az, akitől ellopták a személyit, a jogosítványt pár hónappal ezelőtt. S most Kapitány László alias... de ki is van akkor a fogdában Pásztón?! S még egy dolog! Aki fogdában van, azt Keszthelyen, a Városi Bíróság lopásért elítélte — mint Kapitány Lászlót... Javító-nevelő munka, fizetéscsökkenés a büntetése. — Erről én nem kaptam papírt — állítja az igazi Kapitány, Dunaharasztin. — A vállalatomnál nem fogtak le semmit a béremből. Méghogy javító-nevelő munkán . . . Pásztón előveszik az őrizetest. — Voltaképpen kicsoda maga? — Kérem — mondta tiszteletteljesen — Szajber József vagyok Nagyrédéről. Kapitány úr nevét csupán átmenetileg kölcsönöztem! „Csinálunk pár balhét!” Mindezt úgy mondja, hogy az ember szinte fogadáson érzi magát, ahol az ajtónálló, koppantóval bejelenti: Nagyrédei, kiskertaljai Szajber József segédmunkás úr érkezett az ő társaival, Ferenc Ferenc és Körös Ferenc urakkal, Nógrád vármegyéből. Időközben ugyanis az itt „koppantó” ürügyén bejelentett két, negyven év körüli férfit is „bekérették” a pásztói rendőrségre. Ugyanis az semmi, hogy Szajber elfelejtett irányt jelezni, részeg volt, teherautót lopott, álnéven élt, okiratot hamisított és tolvajkodott... — Ne tagadja! Maga egy betörőbanda vezére volt! — állapították meg róla lesújtóan, ami ellen tiltakozott. Jól ismerve a hivatalos álláspontot, miszerint nincs alvilág, legfeljebb olyan alsóbb világ létezik, így banda sem lehet, tehát vezérkedésre sincs mód. Hát valami mégiscsak volt! Srajber szerényen fogalmaz: — Bűnszövetkezet tagja voltam. A „szövetkezés” szó átterjedt a jog területére is, habár ezt a bűnözők nem használják. Szajber sem mondta Ferencnek és Körösnek: szövetkezetet alapítunk és eljárunk betörni. „Csinálunk pár balhét” — mondta alapító programként. Reklámszatyorral vagy teherautóval? A betörő hármasról néhány szót: Szajber mackószerű, testes ember. Értelmes mihaszna. Ferenc negyvenéves szépfiú. Sportos alakú. Izmos vállait, karjait tornáztatta a börtönben, ahonnan feltételesen engedték el szabadságra. Ferenc szép és okos: csak belenéz a nők szemébe és azok — mint látni fogjuk! — már azt se tudják, mit csináljanak. Közös szürke jelenség: iparszerűen betör, bűnöz, átlagosan tagad, mellébeszél... róla keveset beszélünk majd. Családi kapcsolataikról — miután ezek régen elsorvadtak — sokat írni szintén nem lehet. Ketten nőtlenek. Strassper családos, de ki tudja, mikor és hol kószál? Egyszer Keszthelyen lop, máskor Siófokon betör, aztán Dunaharasztin autóstáskát emel el... Ha pénzhez, értékhez jut, eszében sincs postára rohanni, pénzt küldeni haza, vegyenek a gyerekeknek cipőt, hintalovat, vagy bármit. Pedig legalább negyven helyen betört... A sülysápi vendéglőből és eszpresszóból már teherautóval szállította el a lopott holmikat Körössel. — Őszinte vagyok, bíró úr — mondta Szajber a tárgyaláson. — Mindent elmondok úgy, ahogy volt. Minek tagadni? Tetszett látni a szembesítésnél. Egy hölgy azt állította, elvittem ezt és ezt. Kérem, igaz. A hölgynek igaza van. Amit elvittem, értékben is megegyezik azzal, amit a hölgy állít. De kérem az autós betörés túlzás. Az üzletvezető hazudik, a hiányát akarja pótolni, vagy mit tudom én . . . — Hát be sem tört? — csóválta fejét korholóan a bíró. — De igen. Azt beismerjük Körössel. Egy reklámszatyorban vittük el a szajrét. Italokat,cigarettákat meg mit tudom még mit. A vonaton elaludtunk és a reklámszatyort valaki megfújta közben. A vonaton sincs biztonságban az ember. Körös ugyanezt állítja. A lopás dátuma szerint a teherautó alattuk volt Sülysápon, a két üzletből elvitt holmikat közben nem lehetett elszállítani... Érthetetlen a tagadásuk. A betörések ugyanis oly módon zajlottak le, hogy Szajber egyszer Körössel hatolt be valahová, máskor Ferenc Ferenc volt a társa, akiről egyelőre kevés szó esik. Elindult „beilleszkedni ” ugyanis inkább nőbolondító, szélhámos és tolvaj. Egy szellemes csibész, a női lélek mesteri ismerője. Betöröget, de ez nem a műfaja. A festőművész is tud szobát festeni, mégis csak végső kényszerből mászik piktorlétrára. A betörés durva munka. — Kérem — védekezett a bíróság előtt —, nekem vendéglátóipari főiskolám van. Sajnos iskolázottságom ellenére elkövettem a dolgokat. Viszont a börtönben mindvégig írnok voltam. Ez nagyon fontos és bizalmi beosztás egy büntetőintézetben. Sajnálatos ugyebár... Emelkedett stílusa ellenére is, pontosan elszámoltatták: hányszor, hol, s milyen módon vett részt a többnyire lakásbetörésekben. A börtönből tulajdonképpen már szabadulófélben volt. Néhány letöltetlen napja maradt csupán hátra. Azért engedték el, hogy elő tudja készíteni beilleszkedését, mert senki sem mondott le arról, hogy Ferenc Ferenc becsületes életmódú ember lehet újra ... Egyelőre azonban nézzük viselt dolgait. Griff Sándor (Folytatjuk) 1986. OKTÓBER 9. • * . ‘a: ■ . 1wi. Jackie Sin Clair. A 26 éves angol fotómodell végigkísérte európai körútján Prince-t, a világhírű popsztárt. Az ifjú hölgy nem énekelt, nem muzsikált, nem működött közre semmiben, csak az volt a dolga, hogy mindig ott legyen a művész mellett és szerelmes pillantásokat vessen rá. Vagyis, hogy bizonyítsa, milyen nem iránt vonzódik Prince. Ugyanis — ahogy az énekes finoman mondta — „sokan nincsenek tisztában érzelmeimmel”. A csinos kísérő valamivel érthetőbben fogalmazott, amikor megkérdezte az újságíróktól: „Ta-lán férfinak lehet engem nézni?!” Mindenesetre a sajtó hálás volt neki. Lehetett valami mást is írni, nemcsak zenekritikát... Dr. Albert Sabin. A 80 éves orvos, a gyermekparalízis elleni oltóanyag felfedezője nemrég egy római kongresszuson hirtelen roszszul lett, és kórházba szállították. Szívgörcs vette le a lábáról. A szervezete azonban hamar legyőzte a bajt, s rövidesen elhagyhatta a betegágyat. A nagy világlapok, amelyek addig aggódó cikkeket közöltek, örömmel újságolták a jó hírt. Néhányan így: „Kijött a kórházból a Nobel-díjas orvos-tudós.” Nobeldíjas? Hiszen sosem kapta meg ezt az elismerést. Hogyan tévedhettek az újságok? Talán mert magától értetődő lenne, hogy az olyan embernek, aki egy szörnyű betegségtől szabadította meg a világot, kijár a Nobel-díj? Nem így történt. Pedig az orvos egy fillért sem keresett a vakcinán, mert találmányát nem szabadalmaztatta. Úgy vélte, hogy felfedezését nem lehet pénzért árulni, ahhoz mindenkinek hozzá kell kell jutnia. Továbbra is csak professzori fizetéséből élt, most pedig nyugdíjából. „Sabin számára a legnagyobb elismerés az — olvashattuk az UNICEF egyik kiadványában —, hogy mindennap, ha az utcán sétál, tudatában lehet annak, hogy a szembejövő emberek közül néhányan neki köszönhetik az életüket.” Talán még a Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémián is akad egy-kettő. Ronald Prescott Reagan. Az USA elnökének fia (28 éves), aki volt már balett-táncos, színész és újságíró, most egy bank hitelkártyáit reklámozza. Honoráriumára nem beszél, annál hangosabban mondja jelszavát: „Ha ezt a kártyát kiveszem a zsebemből, úgy szolgálnak ki, mint apámat.” Georg Gallus. Az 59 éves nyugatnémet politikus, az élelmezésügyi minisztérium és a pariamén magasrangú tisztségviselője nem bizonyult hitelképesnek a bonn „Zum Landsknecht” (A zsoldos ház) vendéglőben. Miután rendel egy sört és egy báránysültet, elővette pénztárcáját, és azt tapasztalta, hogy összesen 10 márka van nála. Hiába mutatta igazolványait a vendéglős csak a sört tette le az asztalra, a sültet visszavitte. A politikus kifizette az italt, majd éhesen és elkeseredetten távozott.