Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-13 / 7. szám

á­s.4­1 ------------------ - , , -------------------------------—........ ' ------ ' ....................... ■■ . ■ ’ Milyen lesz Eger 2000-ben? Eger város és megyeszékhely, hazánk többi városához hasonlóan kiegyensúlyozottan, sikerekkel, gondokkal, bajokkal telítve éli mindennapi megszokott életét. A régi történelmi város az elmúlt évtizedek során bizony alaposan megváltozott. Úgy is mondhatni, újjászületett, hiszen az évente mintegy ezerrel szaporodó megye­­székhelyen otthont kellett biztosí­tani az új lakosoknak. Hol vannak már azok az idők, amikor a hajda­ni krónikás így írhatott a városról: Eger, papok, várkapitányok, építé­szek, művészek, megszállott mes­teremberek és jó bortermelők vá­rosa. A krónikásnak bizonyos érte­lemben ma is igazak a szavai, leg­följebb hozzá kell tennünk, hogy a hajdan harmincezres kis polgárvá­ros ma a kétszeres lélekszámon is túl van, és egyik fontos ipari cent­ruma Észak-Magyarországnak. Évente másfél millióan kíván­csiak — hazaiak és külföldiek — arra, hogy miként ment végbe a történelmi Eger nemzetközi elis­merést kiváltó rekonstrukciója, miként ötvöződött ily szerencsé­sen a múlt, a jelen, és milyen lehe­tőséget tárnak fel a honatyák, az egriek a jövő előtt? A vendégek kíváncsiak a föld alól előrégészkedett várra, a palo­tákra, a hamarosan másfél évszá­zados születésnapját ünneplő bazi­likára, a Lyceumra mint a tudomá­nyok egyik fellegvárára, remekmí­vű kovácsolt kapukra, vagyis az értékes gyöngyszemekre, amelye­ket mindenképpen meg kellett őrizni, sőt át kellett menteni a jövő számára. A lakosságot is megmozgató több évtizedes munka után Eger város tanácsa választ adott arra, hogy milyen is lesz ez a város az ezredfordulón és azután. — Mit mondanak a tervezők? — A hosszú távú terv figyelem­be veszi Eger gazdasági és társa­dalompolitikai elgondolásait. A magunk mögött hagyott évtize­dek eredményeire építünk, így to­vább fejlesztjük az ipart, újabb munkalehetőségeket teremtünk, gyárak, új, modern üzemek szület­nek majd, és nem utolsósorban öregbíteni, szélesíteni szeretnénk a világban az egri szőlő és bor jó hírnevét. Nagy gond és az is ma­rad a városban a kereskedelem, a vendéglátás fejlesztése, bővítése és nem utolsósorban a műemlékek további megóvása, a pincerend­szer hasznosítása. A tervezők nem titkolják, hogy az egyik legnagyobb feladat a la­kosság minél jobb ellátásának minden vonatkozású megteremté­se, az, hogy az egriek továbbra is jól érezzék magukat városukban. A tervcsoportvezető Csirke An­­talné konkrétumokkal szolgál: — A munkaképes korosztály a kilencvenes évek után jelentősen emelkedik, ezért bővíteni kell a foglalkoztatás feltételeit. Ezt az elektronika további elterjesztésé­vel, újabb üzemek építésével, bő­vítésével lehet elérni. Gondolni kell a város szerepköre szerint vál­lalt kötelezettségekre is, amelyek a környező községek életkörülmé­nyeit szintén meghatározzák.­­ A kiépített egészségügyi el­látás, az iskolahálózat az újabb fel­adatokhoz igazodik és bővül majd, úgyszintén a közművelődési ter­vek is jelentősen változnak, javul­nak 2000-ig. Eger kétezerre hetvenezer lako­sú ipari városa lesz e tájnak, amely meg akarja őrizni történel­mi múltját, sajátosságait, szépsé­geit, de nagymértékben újulni is kíván. A mezőgazdaság fontos ága ma­rad a gazdaságnak, azon belül is a szőlő, a szőlőfeldolgozás, a borá­szat területén. Folytatódnak a sző­lőrekonstrukciók, erősödik a tö­rekvés a régi hírnév megtartására, fejlesztésére. Az ezredfordulón a jelenleginél is több vendéget fogadhat majd a város. Méghozzá kulturáltan, a ré­gi, hagyományos vendéglátás sze­rint. Mindez természetesen — az elmondottakkal együtt — sok-sok pénzbe, áldozatokba is kerül. Nagyszerűek az egri tervek, egyhangúlag szavazott rájuk a ta­nács és a lakosság is, akik híjár ed­dig is sokat tettek öreg városuk új hírnevének megőrzéséért. Eger is­kolaváros is. Itt minden negyedik ember diák, így a fiataloké első­sorban ez az öreg város, amelyről a krónikások minden bizonnyal el­ismerőleg szólnak majd a második évezredben is ... Szalay István Kőhidi Imre felvétele 12 SZABAD FÖLD Simon Emil:INFARKTUS É­lesen berregett a telefon­csengő. Az asszony — ma­ga sem tudta volna meg­magyarázni, miért — rosszat sejt­ve emelte fel a hallgatót. — Csókolom, Magda. Nagy Karcsi vagyok. — A férje barátjá­nak hangja megnyugtatta. — Jó estét. Lali, persze, még nincs itthon. — A vonal túlsó vé­gén ijesztő csend. — Halló! Itt van még? Üzen valamit Lalinak? — Nem . . . most magával kell beszélnem... — Úristen! — riadt meg az asz­­szony. — Valami baj van? Mondja már! — Nem kell megijednie. Egy kis baleset történt. — Lalival? — Sajnos. A szíve ... a szívével volt valami.. . Kórházba vitték a mentők. — Szentséges ég! Infarktus? — Nem tudom. De ne féljen, nem volt életveszélyes. Inkább azért vitték el, hogy elejét vegyék a nagyobb bajnak. ’ — Hol van? — A hetes klinikán. — Rögtön odamegyek! — Elszaladnék magáért kocsi­val. — Köszönöm. Majd rendelek taxit. — De igazán szívesen ... — Nem, köszönöm, ne fárad­jon. Gondolatai sebesen vágtattak. Felrémlett az az este, amikor a fér­je a sorsdöntő hírrel érkezett haza. — Mérnököt akarnak csinálni be­lőlem. A technikumom néhány év múlva már kevés lesz. — Ha bírod, vállald — mond­ta ő. Megfeszített öt esztendő követ­kezett, mindketten közelebb jár­tak a negyvenhez, amikor a férfi a diplomát megkapta. Az alkatrész­­gyártó üzem élére nevezték ki, s fegyelmező szigorúságával, egye­nességével hamarosan ismertté vált a neve a szakmában. Rövide­sen azt is kitapasztalták róla, hogy nem utasítja vissza a feladatokat, s hónapról hónapra mind nagyobb terheket róttak rá. Megszokta, hogy a férje hazavitte a napi gon­dokat, sokszor töprengett hango­san, hogy a 2-es vagy a 4-es üzem lemaradt, veszélyezteti a kiszállí­tás ütemét. — Miért nyúzod ma­gad miattuk? — próbálta eltéríte­ni. — Elég neked a saját üzemed, a többiekért meg fájjon az illetéke­sek feje. — A férje értetlenül né­zett rá. — Látod, ez a baj, te is így gondolkodok Én másképpen fo­gom fel: mindig az egészet kell lát­nunk! — Lali, ne csináld így! — könyörgött sokszor. — Összerop­pansz. — Tisztában volt vele, hogy hiába beszél. — Megérkeztünk, asszonyom — mondta a taxisofőr. K­ifizette a számlát, kikászá­lódott a gépkocsiból. Pár lépést ment a kapu felé, s hirtelen olyan gyengeség fogta el, hogy csaknem összecsuklott a lá­ba. Megkapaszkodott a kerítés­ben. Aztán erőt vett magán, felbo­torkált az emeletre. Körülnézett, de a folyosón éppen nem járt sen­ki. Bekopogott a Nővér feliratú szobába. Valaki ajtót nyitott, isme­rős arc nézett rá, vagy fél percre mindketten megnémultak a meg­lepetéstől. — Teri — mondta a fehér köpe­nyes nővér. — Igazán te vagy? — Julika! — Az asszony halvá­nyan elmosolyodott. — Nem is tu­dom, mondhatom-e tiszta szívből: örülök, hogy találkoztunk. A fér­jemhez jöttem. — Hogy hívják? — Szűcs Lajos. — Igen, tudok róla, nemrégen hozták be. — És mi van vele? — Nyugodjál meg, jó kezekben van. Nincs életveszély. — Megnézhetném? — Várj egy kicsit, szólok a főor­vos úrnak. Görcs szorongatta a gyomrát, egész teste verejtékezett. Végre feltűnt a nővér, intett, hogy men­jen. Bevezette a váróhelyiségbe, s az üvegfalhoz állította. — Ott fekszik. Eleredt a könnye. Juli átfogta a vállát. — Tudom, hogy nagyon ne­héz ... de nem kell aggódnod. Ide­jében hozták be, négy-öt hét múl­va otthon lesz. Nekem elhiheted, végigcsináltam néhány tucatnyi esetet. Álldogált még egy darabig, az­tán a nővér szelíden belekarolt és kivezette. — Szeretnék itt maradni éjsza­kára — mondta az asszony. — Hm. Hát az nem lesz köny­­nyű. De talán — mint egykori osz­tálytársamnak — megengedi a fő­orvos. Majd megkörnyékezem. Bementek a nővérszobába, Juli felidézett néhány iskolai emléket, ő viszont minduntalan a férjére te­relte a szót, kérdésekkel ostromol­ta a nővért. Juh próbálta vigasztal­ni, példákat sorolt fel, gyógyuláso­kat idézett. Többször is kiment, és tudósítot­ta az asszonyt férje állapotáról. Örömmel közölte, hogy a főorvos kivételesen hozzájárult, hogy a nő­vérszobában éjszakázzék. Juh azt javasolta az asszonynak, feküdjék le a heverőre, s majd ő ad neki nyugtatót, amelytől átalussza az éjszakát. Szűcsné le is feküdt, s csak akkor érezte, hogy minden porcikáját elnehezítette a fáradt­ság. Bevette a gyógyszert, s hama­rosan álomba zuhant.­gy érezte, leragasztották a szemhéját. Oda is kapott, hogy a tapaszt letépje, ám ujjai a levegőbe markoltak. — Megvakultam! — villant az eszé­be. Nagyon lassan ébredezett, míg végre kinyitotta a szemét. Mintha egy igen mély, dohos pincéből lé­pegetett volna felfelé, fokozatosan tért vissza a tudata. Kissé felemel­te a fejét. Az ablak üvegtáblái mö­gött betegsápadtan erőlködött a virradat. A nővér az asztalnál ült, a lámpa fénykörében írt valamit. Észrevette a mozgolódását, hátra­fordult. — Jó reggelt! Kitűnően aludtál. De még van időd, nyugodtan visz­­szafekhetsz. — Elfoglaltam a helyedet, ugye? — Neked nagyobb szükséged volt rá. F­ájós derékkal felemelkedett, s akkor látta meg a széken a csomagot. A barna papír­ba göngyölt holmit lazán megkö­tött zsineg fogta össze. Odakapott érte, s forogni kezdett vele a szo­ba. — Ez ... ez.. . a férjemé ... volt... — Mi az, hogy volt? — mondta vidáman a nővér. — Most is az övé! Arra gondoltam, amíg bent fekszik, kitisztíttathatod. Torkában engedett a szorítás. — Nem haragszol, hogy ilyen hisztis vagyok? — Magától értetődő. Örömmel közlöm veled, hogy a férjed sokkal jobban van. Nem lesz szükség mű­tétre. — Köszönöm. — Azt hiszem, mégis jobb vol­na, ha most hazamennél. Intézd a dolgaidat, a férjedet meg bízd ránk. Én magam vállalok felelős­séget érte, és ígérem, hogy né­hány hét után egészségesen visz­­szaadjuk neked. — Aranyos vagy. — Megmosta az arcát, elbúcsúzott a nővértől. Hóna alatt a csomaggal nehézke­sen ballagott ki a kórházból. A feje még nem tisztult ki egészen. Ke­vesen jártak az utcán, szombat lé­vén, még nem mozdult meg az élet. Ösztönösen a buszmegálló­hoz lépegetett, s beült az üvege­zett váróba. Néhány perc múlva egy férfi telepedett melléje. Alig vette észre, a hangjára figyelt fel. — Bocsánat — mondta behízel­gő hangon —, ne haragudjék, hogy megszólítom ... Ugye, a kór­házból jött? Fogadja együttérzése­met. — Fejével az asszony ölében fekvő csomagra intett. — Megér­tem a szomorúságát. Néhány hó­napja az én anyám is így . .. Szűcsné ránézett. A férfi nyílt arcúnak, bizalomkeltőnek látszott. Ám az asszonynak semmi kedve sem volt a beszélgetéshez. A férfi azonban biztatásnak vélte, hogy az asszony hosszabb ideig rajta tartotta a szemét. — Szívesen felajánlanám a se­gítségemet. Ne értsen félre, csu­pán emberbaráti indítékból. — Egy darabig hallgatott, majd vá­ratlanul azt mondta: — Tudom, hogy ilyenkor nehéz bizonyos dol­gokról beszélni, de én csakugyan segíteni szeretnék önnek. Ha van valami eladni valója a hagyaték­ból, bármit megvásárolok. Több ügyfelem is akadt már ebből a kórházból, eddig valamennyien elégedettek voltak velem. Én biz­tosan nem csapom be. Szabad megnéznem? — kérdezte, és nyúlt a csomag felé. z asszony valójában akkor fogta fel, miről szónokol az idegen. Emberfeletti indu­lat lobbant benne, magából kikel­ve kiabált a férfira. — Mit duruzsol a fülembe? Nem szégyelli magát? Maga ... hullarabló! Az én férjem él! Érti?! Nem halt meg! — Fékezhetetlen dühe a hebegő, hátráló férfi láttán csak fokozódott. S hirtelen minden addig elfojtott feszültsége egyszer­re robbant ki. Maga sem tudta, mit tesz: felugrott, s karját kinyújt­va, körmével végigszántott az ide­gen arcán.­­ A 1987. FEBRUÁR 13.

Next