Szabad Föld, 1987. július-december (43. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-06 / 45. szám
12 SZABAD FÖLD CSURGÓ: Egy helyett három népfőiskola Megfogalmazhatatlanul bensőséges dunántúli városka — igaz, még e rang nélkül — a határközelben található Csurgó. A település sohasem volt kietlen tartománya a tudományoknak. Néhány év múlva lesz kétszáz esztendős az az „oskola”, amely a felvilágosodás fényében született Festetics György jóvoltából. Jószágkormányzója, Nagyváthy János később ebben a városkában gazdálkodott, társadalompolitikai és mezőgazdasági íróként lett ismert. Itt helyettesített tanárként Csokonai Vitéz Mihály, s írt jeles műveket. A későbbiek közül kisebb-nagyobb nevet íróként szerzett Baksay Sándor, Lovass Gyula, Bohuniczky Szefi, Bertók László ... Mostanában a népfőiskoláról beszélnek az emberek Csurgón és környékén. Újra van népfőiskolája a somogyi településnek! — Hogyan született újjá a művelődésnek ez az önkéntes intézménye Csurgón? A legismertebb — mert legeredményesebben dolgozó — somogyi népművelők egyikét kérdezem: Bihariné Asbóth Emőke, a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Művelődési Központ igazgatója. Ez a közművelődési intézmény szülője a népfőiskolának. — Nem előzmények nélküli a népfőiskolánk. Dr. Écsy Ödön István gimnáziumi tanár, újságszerkesztő, író már 1940-ben előterjesztette ennek az intézményi formának az ügyét. A szervezők állhatatos munkája nyomán létre is jött dr. Bódi Ferenc igazgatása alatt, célul tűzve: „... a magasabb fokú népi műveltséget és az erkölcsi irányítás megadását. Olyan falutársadalmat akar nevelni, amely már nemcsak gazdálkodni tud jobban . .. hanem méltó arra a vezető szerepre, amely számára hazánk agrár jellege és falu-ország volta kijelöl.” A református kollégium népfőiskolája a Baksay Sándor nevet kapta. — Aki jeles csurgói diák volt, és íróvá, műfordítóvá, költővé emelkedett. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, püspöki széket kapott, de élete végéig egyszerű körülmények között élt, és általában falusi emberek élethelyzeteit foglalta írásba. Vajon az egykori népfőiskola emléke hívta létre 1986-ban újra a művelődésnek ezt a formáját? — Tavaly tavasszal olvastam arról, hogy Csátalján megkezdi működését az Erdei Ferenc Népfőiskola. Kollégáimmal már mi is sokat töprengtünk hasonló indításáról. Akkoriban bukkantunk rá Csurgónagymartonban egy 1941/42-es csurgói népfőiskolás füzetre. Kutatni kezdtük a dokumentumokat: gazdag anyagra leltünk a Csokonai gimnázium könyvtárában. De levélben érdeklődtünk a csátaljaiaktól is; megkerestük a helyi népfrontbizottságot, TIT-et. Pallag Katalin népművelő kollégámmal kezdtük meg a szervezést. Ő a népfőiskola felelőse. Felhívásunkat műsorfüzetünkben, szórólapokon tettük közzé nemcsak Csurgón, hanem a vonzáskörzetben is. Sokan nem értették meg, mit akarunk. Az eligazodásban a már működő népfőiskolákról szóló újságcikkek is segítettek volna, de elég kevés ilyet közöltek a lapok. — Ennek ellenére munkájuk sikerrel járt. — Ajánlást készítettünk a tematikára, népfőiskolai tanácsot alakítottunk, melynek elnöke Molnár László címzetes gimnáziumi igazgató. Szerettük volna az első előadásra dr. Bódi Ferencet, az első csurgói népfőiskola igazgatóját felkérni, de messze él. Igaz, egészségi és egyeztetési okokból mások is lemondták a szereplést, ám végül is sikerült jó előadókat kapnunk. Tavaly december 8-án köszöntöttük először a Baksay Népfőiskola hallgatóit a művelődési központban, majd Tóth Péter levéltáros tartott előadást. Történelmünk áttekintése a honfoglalástól a mohácsi vészig — ez volt a címe: Húszan hallgatták. S nemcsak csurgóiak, hanem Iharosból, Pogányszentpéterről is voltak itt. Ezen az első foglalkozáson kapták kézhez a hallgatók a programot, a hajdani népfőiskola dokumentumait, tájékoztatták őket a TIT Országos Elnöksége mellett működő népfőiskolai tanácsról, a vezetőképző tanfolyamról, a pályázati felhívásról. Pallag Katalin elkészítette a pályázatot: húszezer forintos támogatást kértünk előadói tiszteletdíjakra, útiköltségekre. — Sínen volt tehát a népfőiskola ügye Csurgón ismét. Vagy tévedek? — Belső ügyeink nehéz helyzet elé állítottak minket; a pályázatról értesítést nem kaptunk, minden költséget az intézményünk keretéből fedeztünk. Közben értékesebbnél értékesebb előadások hangzottak el: dr. Polányi Imre történelmi előadását huszonnyolcan hallgatták, Bősze Sándor levéltáros Csurgó múltjával, kultúrájával ismertette meg a népfőiskolásokat, Molnár László a népfőiskolák történetéről beszélt, dr. Újvári Jenő, a Baranya Megyei Múzeumok igazgatója jelenünkről, jövőnkről osztotta meg véleményét, dr. Fodor László, a Magyar Kereskedelmi Kamara főtitkárhelyettese is előadónk volt. A hallgatók a kurzus végeztével Gál Gyuláné által tervezett oklevelet kaptak, Csurgó térképével, kalendáriumunkkal. — Ismerem nagyszerű kiadványukat, s tudom: már a másodikat készítik elő. Ebben bizonyára már szó esik majd a népfőiskoláról is... Az első évben „csak” eszmecserékre lehetőséget nyújtó oktatás folyt? — Korántsem! Május 16-án például pécsi kiránduláson vettünk részt, ahol dr. Újvári Jenő olyan várostörténeti programot nyújtott számunkra Kárpáti Gábor régészszel együtt, hogy azt nem lehet feledni! De említhetem azt az ünnepi alkalmat is, amikor a zárásra került sor: az asszonyok harapnivalót, a férfiak házibort hoztak. Witt Lászlóné Ferdinád-kalácsát azóta is emlegetjük! Bensőséges, kellemes este volt. Kialakult egy igényes közösség, tapasztalatokat gyűjtöttünk, kikristályosodott egy forma, a tanterv, a követendő módszer, s ami legfontosabb: kiderült, hogy szükség van a népfőiskolára! Az első év azonban csak próba volt. .. — Ez azt jelenti, hogy a második év, mely nemsokára indul, még gazdagabb lesz? — Nem egy, hanem három népfőiskola indul! Területi munkánk során tapasztaltuk, mennyire egyedül dolgoznak a társközségek népművelői, s az elöljáróságokkal nekünk sem volt kapcsolatunk. Találkozásaink során arra ébredtünk rá, hogy kell egy népfőiskola a tiszteletdíjas népművelőknek, illetve elöljárósági vezetőknek, tagoknak. Vállalkozásunkkal a társközségek gondjainak megoldásába, fejlődésének, közösségi életének többirányú segítésébe szeretnénk bekapcsolódni. Szervezünk népfőiskolát családoknak is, lélektani előadásokkal, családtervezési ismeretekkel, egészségügyi tanácsadással, és a válsághelyzetek megoldási módjairól is beszélünk. Szeretnénk létrehozni a nagycsaládosok egyesületét is. Népfőiskolai erőfeszítéseinkhez támogatást kértünk a Somogy Megyei Művelődési Központtól, a megyei tanácstól, a TIT helyi csoportjától, a Hazafias Népfront itteni bizottságától. Szeretnénk megnyerni a környék termelőszövetkezeteit az ügy támogatására. — Úgy hírlik, hogy a csurgói népfőiskolának másutt is ágai nőttek... — Azt hiszem, ez a mozgalom egyik, talán nem is remélt sikere. A közösségi szellem továbbgyűrűzése, a cselekvőkészség ébresztése ... Iharosban a népfőiskolánk egyik vezetője, Perjési Sándor erdész, tanácstag vezetésével megalakult a környezetvédők társasága. Pogányszentpéteren Novák Józsi bácsiék nagyszerű közművelődési egyesületet működtetnek; a népfőiskola létrejöttében nekik is nagy érdemeik vannak. — Sok sikert az új népfőiskolai előadás-sorozatokhoz! Leskó László É T. ÁGOSTON LÁSZLÓ: D C Töpörödött, ráncos arcú öregasszony volt, ott lakott velünk szemben, egy rozzant, nádfedeles viskóban. Amikor apámék elmentek hazulról, mindig ő volt a dadánk. Mi, gyerekek sokáig még a nevét se tudtuk, mert mindenki csak Szülének szólította. Még nagyanyánk is, pedig hát ő nem sokkal lehetett fiatalabb nála. A korát csak akkor tudtam meg, amikor ráírták a fejfájára. Hetvenöt éves volt. Lehet, hogy csak nekem tűnt így, de majdnem húsz éven át ugyanazt az arcot láttam magam előtt, amelyet a koporsó eltakart. Azt mondják, a háború előtt kerültek a faluba. Pestről költöztek oda. A férje, aki tizenöt évvel volt idősebb nála, akkor szánta rá magát, hogy nyugdíjba vonuljon. Állítólag postás volt. Összespórolt pénzecskéjükből megvették azt az öreg viskót, meg másfél hold földet a falu alatt. Néhány évig csendesen éldegéltek kettesben. Se rokonuk, se ismerősük nem volt, csak a szomszédok. Egy hűvös őszi délutánon aztán kikísérték az öreget a falu végére, a temetőbe. Szüle mindennap kiballagott hozzá, elbeszélgetett a fejfával, és virágokkal ültette tele a kis sírhalmot. Amikor már nagyobbacska fiú voltam, megengedte, hogy én is elkísérjem a papához. Nagyon szerettem ezeket a sétákat, mert ilyenkor mindig mesélt róla valami érdekeset. Végül is kialakult bennem a kép egy roppant erős, daliás termetű, jóságos emberről, aki ott fekszik lent a föld alatt, és egyszer majd eljön a mi utcánkba, hogy elvigye magához a Szülét. Máskor a kisfiáról mesélt, aki éppen olyan helyes, szófogadó gyerek lett volna, mint én — ha éppen nem vagyok fülig maszatos és szót is fogadok —, ha akkor régen az a csúnya gólya néni nem a szomszéd ház kéményén dobja be. Mert mifelénk akkor még a gólya néni hozta a gyereket és a kéményen keresztül dobta be a háziaknak, azért is kellett rögtön megfüröszteni. Ha róla beszélt, mindig nagyon szomorú volt, és többször elismételgette: „nekem már sohase lesz kisfiam, pedig mennyire szerettem volna .. Nagyon sajnáltam szegényt, és heteken át azon töprengtem, hogyan lehetne rábeszélni azt a fránya gólya nénit, hogy hozzon már a Szülének is egy kisbabát. Nem kell túl nagy, csak épp egy öklömnyi, amitől megvigasztalódik. Egy napon aztán észrevettem, hogy a rozzant ház kéményén ott állt a gólya, és hosszú nyakát nyújtogatva kelepelt. Boldogan rohantam át hozzá, hogy megnézzem az oly régóta várt kisbabát. Szüle éppen krumplit pucolt a konyhában, amikor közöltem vele az örömhírt. — Megjött a kisbaba, Szülém, a háztetőn beszélget vele a gólya néni! — Ugyan, kisfiam, ez a gólya nem nekem hozta a kisbabát — mondta, és szelíden megsimogatta fejemet. — Velem már csak incselkednek a gólyák. Gyere inkább, vedd elő a cókmókodat és játsszál! Te leszel az én kisfiam ... Az évek gyorsan peregtek, és az én cókmókom is hamarosan gazdátlanul hevert az asztal alatt. Szülő szemei mindig megteltek könnyel, ha bemutattam neki az új ruhámat vagy felolvastam egy-egy versikémet. Mert nemcsak a dadám, hanem zsengéim első bírája is volt. Meg kell hagyni, jóval megértőbb, mint a későbbiek. Az én útjaim egyre hosszabbak lettek, kitágult körülöttem a világ. Az övé lassan zsugorodott. Már a temetőbe is csak a nagy ünnepek alkalmával ballagott ki. Sokszor még a déli harangszó is ágyban találta, s este a tyúkokkal feküdt. — Érzem, indul már értem a papa — mondogatta —, készülök én is , de ki fogja majd le a szememet, ki nyitja rám az ajtót, ha egyszer már nem tudok fölkelni? Jaj, istenem, mi lesz velem? És sírt, zokogott, ráncos arcán patakokban folyt a könny. Egyik reggel nagyanyám korán fölébresztett. — Ugorj ki gyorsan, kisfiam — mondta izgatottan —, nézd, mit csinál a Szülő! Álmosan, szinte tántorogva mentem az ablakhoz, és többször is meg kellett dörzsölnöm a szememet, hogy elhiggyem, nem álmodom. Szüle felborzolt hajjal, mezítláb taposta az artézi árok poshadt vizét, és hadonászva hívogatta nem létező tyúkjait. — Pirikéim, piri-piri-piri... gyertek haza, pirikéim, este van már! — Mi történt vele? — kérdeztem nagyanyámtól. — Nem tudom. Már legalább félórája ezt csinálja. Szóltam neki, de úgy tesz, mintha nem is hallaná. Gyorsan magamra kaptam a ruhámat, és odamentem hozzá. — Mit csinál, Szülém? Csurom víz a ruhája, jöjjön szépen! Rám bámult zavaros, tompa fényű szemével, és tovább ballagott. — Jöjjön, ispán úr, keressük meg a tyúkokat! Elbitangoltak a mihasznák. — De, Szülem, hát nem ismer meg? — Megragadtam a karját és kiráncigáltam az árokból. — Én vagyok ... — Nagyon jól tudom én, hogy ki maga, ispán úr! — Jöjjön be a házba, Szülém, hiszen már mindenki bennünket bámul! — Hadd bámuljanak. Ebbe a házba akkor se teheti be más a lábát, csak a fiam! Itt minden a fiamé. Piriké, piri-piri-piri... Harmadnap egy mentőautó állt meg a ház előtt, és Szülét betuszkolták az ajtaján. Mielőtt elindultak volna, még visszakiáltott nagyanyámnak. — A tyúkokat csukják be a kamrába, Bözsike! A fehér autó felverte az út porát, és hamarosan elvesztettük szem elől. Néhány hónap telt el, s egy fekete halottaskocsi fékezett a ház előtt. Ez hozta vissza a Szülét. A temetőből hazafelé jövet, emlékeim közt kutatva, eszembe jutottak a szavai: „nekem már sohase lesz kisfiam, pedig mennyire szerettem volna ...” Régen nem láttam már a sírját, egyre ritkábban járok haza. A mai házsorok alig hasonlítanak gyermekkorom falujához. Szüle ütött-kopott, nádfedeles viskója helyén is új kockaház pöffeszkedik. Mégis, ha valahol gólyát látok kelepelni a háztetőn, mindig eszembe jut az a töpörödött, ráncos arcú öregasszony, akit valaha Szülémnek becéztem. 1987. NOVEMBER 6. ) A FORRADALOMRÓL, A SZOCIALIZMUSRÓL ÍRTÁK A népek soká tűrnek. De a legbékésebb türelemnek is van határa, melynél a húr megszakad. Csak ezen pontnál lehetségesek forradalmak. (Kossuth Lajos) ... nyilvánvaló, hogy az elnyomott osztály felszabadítása nemcsak hogy erőszakos forradalom nélkül lehetetlen, hanem lehetetlen annak az államhatalmi gépezetnek megsemmisítése nélkül is, amelyet az uralkodó osztály teremtett... a szocializmus nem rajongók kitalálása, hanem a modern társadalom rendelkezésére álló termelőerők fejlődéseinek végső célja és szükségszerű következménye. (V. I. Lenin) Az első emberi bátorság Áldassék: a Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra. (Ady Endre) Senki sem hős vagy forradalmár a fürdőszobában. (Eric Linklater) :a szocializmus az igazság, de egyben az igazságosság és a jóság is, s minden, ami igazságos és jó, olyan természetesen folyik belőle, mint ahogy az alma megterem az almafán. Mi a szocializmus? A világ lelkiismerete. (A natele Francé) Jelszavaink egyszerűek: vesszen a magántulajdon, legyen a népé a termelés minden eszköze és minden hatalom. És legyen a munka kötelező mindenki számára. (Maxim Gorkij) ... a szocializmus nem csupán gazdasági kérdés, hanem etikai kérdés is. A kapitalista társadalom megszüntetése nem sokat ér, ha helyébe nem egy magasabb rendű, igazságosabb és szabadabb rend kerül. (Károlyi Mihály)