Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-24 / 8. szám

10 SZABAD FÖLD 1989. FEBRUÁR 24. Mi történt Cigándon másfél év alatt? Éppen egy esztendeje jelent meg lapunkban a „Mit mutat a cigándi téesz példája?” című riport. Ebben egy — akkor még — országosan is egyedül­álló eseményről tudósítottunk: csődeljárást indítot­tak egy borsodi termelőszövetkezet ellen. 1987 nyarán ez a lépés még úttörő művelete volt egy ir­datlan veszteséghegy keserves ellapátolásának. Mert ezt a bodrogközi közös gazdaságot egymás után hétszer szanálták, ennek ellenére a felszámo­lás idején a hitelezők követelése csaknem kétszáz­­millió forintra rúgott. Cigánd ügye elrettentő példa lett, és tulajdon­képpen az ma is. Hiszen csak Borsod-Abaúj- Zemplén megyében több mint húsz közös gazda­ság került hasonlóan nyomorúságos helyzetbe. Sőt, ennél rosszabbá! Mert a cigándi téesz jog­utód nélküli felszámolását — ami azt jelenti, hogy az utána alakult cég adósság nélkül, tiszta lappal indul — még egyszer megismételni már nem lehet. A követelések elengedése, semmissé tétele egysze­ri „játék” volt, erre ma már nincs pénz. A megyé­ben bármely ezután bekövetkező mezőgazdasági krach kimenetele a cigándinál már jóval kétsége­sebb lesz. (Legfrissebb példa erre a Cigánddal szomszédos ricsei termelőszövetkezet, amelynek sorsáról szintén tudósítunk majd.) Pedig annak idején Cigándon sem követték egy­mást az események zökkenők nélkül. A hónapokig tartó felszámolási huzavona alatt minden bizonyta­lan volt. Legfőképpen az, hol kapnak majd az em­berek munkát? Hiszen ebben a Bodrog és Tisza közé ékelt, három és fél ezer lakosú faluban az em­berek többsége a téeszben dolgozott. A Bodrog­köznek ezen a vidékén a földművelésen kívül szin­te semmilyen más megélhetési lehetőség nincs. És a csődeljárás megkezdése után több mint hétszáz embernek — tagnak és alkalmazottnak — mond­tak fel, akiknek akkor egyedüli pénzforrásuk a munkanélküli-segély volt. Ráadásul a téeszt éppen akkor számolták fel, amikor a lakosság nagy része fülig adósodott! Ci­gándon a hetvenes években jégverés tette pocsék­ká a házak tetejét, 1980-ban elárasztotta őket a bodrogközi árok, a belvíz. Több száz lakást kellett OTP-hitellel felújítani és újjáépíteni, s a családok által felvett kölcsönök összege meghaladta a hat­vanmillió forintot. A munkanélküliség réme mellé sorakoztak a gyötrő kérdések: mi lesz a téeszvagyonnal? A ter­mőfölddel? Kivált a tagok földjével. (A négyezer hétszáz hektárnak több mint a fele tagi tulajdon­ban volt.) Mi történik azzal a négyszáz valahány nyugdíjassal, akikről a téesz gondoskodott? Vállalkozzunk! Tavalyi cikkünknek már biztató híre volt: az egykori téesz romjain „Tisza szakszövetkezet” né­ven új cég alakult. Elnökének a falu, egyöntetű szavazással, a cigándi születésű Németh Károlyt választotta. Németh Károly hosszú évekig vezette a szomszédos aranyosapáti termelőszövetkezetet, és megválasztása után jó fél évig még kettős funk­cióban dolgozott. Szabolcsi tisztségéről tavaly má­jusban mondott le, és végleg hazatért szülőfalu­jába. Rövid távú célkitűzései szerint szakszövetkezeti kezelésbe kell venni az állami és tagi tulajdonú föl­deket, megvásárolni a „maradék" téeszvagyont (a szakemberek harmincmilliós forgalmi értékre be­csülték az épületeket, gépeket, miegyebeket), s a szakszövetkezeti tagok toborzásával egy időben hozzálátni a termőföld megműveléséhez. Az örömbe ekkor cseppent az első (ám nem az utolsó) üröm. Mert szakszövetkezeti tagként két­száz, legfeljebb kétszázötven emberre lesz szük­ség, ez a forma ugyanis nem bír el nagyobb létszá­mot. Ez pedig mindössze a harmada annak a stáb­nak, amelyet korábban a téesz foglalkoztatott. Mi lesz a többiekkel? A választ az új gazdálkodási forma adta: vállal­kozzanak! Ez a vállalkozás a bérleti jogviszonyon alapul. Akár a föld megműveléséről van szó, akár az állattartásról. Egy-egy család tíz-tizenöt hektárt is bérelhet, szakcsoportba tömörülve akár százat is. A műveléshez szükséges eszközöket — vetőma­got, gépeket, műtrágyát stb. — a szakszövetkezet biztosítja. Ugyanez érvényes az állattartásra, amelyben a bodrogközi földek rossz minősége mi­att az új elnök jóval több ,,üzletet" látott, mint a növénytermesztésben. A liba-, baromfi- és sertésnevelés, szarvasmar­hatartás, juhászat — mind-mind kihelyezett vállal­kozásban történik. A vállalkozók tevékenységét a szakszövetkezet fogja össze. Szerződést kötnek a jelentkezőkkel, és az eszközökön kívül (állomány, táp, takarmány, épület stb.) gondoskodnak az érté­kesítésről is. A falu megbolydult. Ki kerül vajon a „pikszis­­be”, és ki marad ki? És jött a következő üröm­­csepp: a vállalkozáshoz nemcsak erő, elszántság, egészség kell, hanem hitel is. Sőt, legfőképpen az­ Németh Károly tavalyi beszélgetésünkkor el-, mondta: megérti a kételyeket, az emberek bizal­matlanságát. Hogy nehezen akarják elhinni, lesz elegendő táp, takarmány, állatállomány, lesznek jó gépek. Mert a cigándiakból a közös gazdaság el­múlt évtizedekre jellemző munkamorálja sikere­sen kiölte a gazdálkodási szellemet. A téeszesítés idején még azt is megszabták, hány állatot tarthat­nak a háztájiban, most pedig kezdjenek mindent élőtről. Üres kézzel, eladósodva, a rossz, belvizes földeken, hit és remény nélkül... Hit és remény nélkül? Erre a kérdésre Németh Károly válasza az volt: ha lesz hit, lesz hitel is. Mert az nem érv, hogy nincs indulótőke, a falu el­adósodott. A takarékszövekezetben jelenleg is több mint ötvenmillió forint fekszik. ..Alvótőke", amit mozgósítani lehet. Mezőgazdasági hitelt pe­dig kapnak az emberek, és bűn volna nem kihasz­nálni a félmillió forintos adókedvezményt... Belépés: csak kölcsönnel? Keserves kezdeti lépések voltak ezek, de később úgy tűnt, megoldódnak a problémák. Tavaly ősz­szel már újabb fejleményekről számolt be a szak­­szövetkezet elnöke. Sikerült viszonylag kedvezményes áron, tizen­nyolc és fél millió forintért megvásárolni a téesz korábban harmincmillió forintra becsült vagyonát. Az árkedvezményt azzal a feltétellel kapták, hogy gondoskodnak a termelőszövetkezeti nyugdíjasok­ról. Szakszövetkezeti kezelésbe vették az állami és tagi tulajdonú földeket, és körülbelül száz ember­rel hozzáláttak a termeléshez. Ez sem ment simán. Mármint a tagi földek átvé­tele. Néhányan mondogatni kezdték: miniszteri engedéllyel visszaszerzik a „jussukat". Ám a fel­számolás szabálya és sorrendisége szerint a földet először föl kell ajánlani egy szocialista gazdálkodó szervezetnek. Ha az nem tart rá igényt (vagy kép­telen a művelésre), csak akkor lehet szó a föld visz­­szakéréséről. A szakszövetkezet viszont a földre igényt tartott, és semmi jel nem mutatott arra, hogy a művelésnek ne tudjon eleget tenni. Majd következett a „csata" második menete. Ta­valy nyáron az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal bevezette az újrakezdési támogatást. (Ma már ez országos, de elsőként Borsod és Szabolcs-Szatmár megye kapta.) Az újrakezdési kölcsön összege 300 ezer forint, amelyhez az igénylő — ha megfelel a feltételeknek — tízéves visszafizetéssel, kamat­mentesen jut hozzá. Nos, a feltételeknek (meg­hosszabbított felmondási idő, illetve munkanélkü­li-segélyben való részesülés) a volt téeszdolgozók többsége Cigándon megfelelt. Ebből kívánt — az ön- és közérdekeket egyeztet­ve — a Tisza szakszövetkezet tőkét kovácsolni a to­vábblépéshez. Szakszövetkezeti tag csak az lehet, aki felveszi ezt a bizonyos kölcsönt. Ez a 300 ezer forint a vagyoni hozzájárulása, a „belépési nyilat­kozata". A törlesztést és a kezességet a szakszövet­kezet magára vállalja, és­­meglévő vagyonával, mint jelzáloggal, kezeskedik a hitel visszafizeté­séért. A vezetőség úgy kalkulált, ha a kétszáz-kétszáz­ötvenre tervezett taglétszámból mindenki felveszi a kölcsönt, akkor ezt a hatvan-hetven millió forin­tot (más forrásokból szerzett hitelekkel együtt) a sürgős és nélkülözhetetlen fejlesztésekre fordíthat­ják. Azokból pedig volt bőven. Mindenekelőtt egy ta­karmánykeverő üzem építése volt fontos, mert enélkül az állattartás itt, a „világ végén” költséges és ráfizetéses. Egy saját takarmánykeverő üzem­mel a szakszövetkezet monopolhelyzetet teremthet magának a Bodrogközben. A baromfikeltetők, szá­rítóberendezések, új állattartó telepek is nélkülöz­hetetlenek. Miért vonakodtak az emberek ? Ennek az „állásfoglalásnak" a közzététele majd­nem akkora vihart kavart Cigándon, mint koráb­ban a téesz felszámolása. Több tucat jelentkező rögtön akadt ugyan, ám a falusiak egy része ismét becsapva érezte magát. Micsoda dolog ez, mondo­gatták, hogy most is „kauciót" várnak el tőlünk" A hatvanas években, a belépéskor földet, lovat, szekeret kellett adni, és lám mi lett az eredménye?! Tovább rontotta a hangulatot, hogy az első vál­lalkozók, nevezzük így, az „első fecskék" röpte nem volt ám mindenkinél egyenes ívű. Volt, aki­nek a jég verte el a libáit, másutt a csirkeállomány hullott el, vagy nem érte el a leadás előtti kívánt súlyt, és elmaradt a tervezett haszon. A leglátvá­nyosabban az a tanácsi dolgozó bukott meg, aki el­sőként vállalkozott tejelő tehenészetre, és tele tüs­kékkel, végleg visszalépett az üzlettől. Néhány hónap, néhány baromfiturnus alatt el­dőlni látszott, ki marad talpon, és ki nem. Ki bírja az éjszakázást, ki ért az állatokhoz, ki mozgósíthat­ja — mellőzve a fizetett alkalmazottakat — a csa­ládtagjait. Minthogy kiderült az is, nemcsak az em­berek nem egyformák, hanem az állattartásra használt épületek állapota, higiéniai viszonyai sem azok. A faluban megindult a szóbeszéd, hogy a ve­zetőség tagjai „felosztották egymás között a tere­pet", és a vállalkozás többnyire azoknak jár siker­rel, akik közel vannak a „tűzhöz”. Az egyik sikeres „csirkéző" fiatalember (aki egyébként alapító tagja a szakszövetkezetnek, és a cégnél szállítási vezető) minderről így vélekedett: — Lehet itt rágalmazni bárkit, a rossz tápban, épületben, gyenge állományban keresni a hibát. Egy a lényeg. Az emberekbe annyira beleidegző­­dött a trehányság, hogy még önmagukat is becsap­ják. Nem etetnek, itatnak, almoznak idejében és rendesen. Az elhullott állatokat elássák, letagadják még egymás előtt is. Az állomány egy részét kilop­ják az istállóból, és feketén eladják. A legnagyobb a lazaság ott, ahol fizetett alkalmazott dolgozik, szakértelem nélkül. Nekünk van ugyan emberünk havi ötezerért, de a munka vastagját magunk csi­náljuk. Pedig az a másfél hónap, amíg a nevelt csirke kikerül az istállóból, rengeteg vesződséggel jár. Visszahallottam már én is: a futkosás, az állan­dó talponlét majd a munkámban bosszulja meg magát. Ha a szállításért vagyok felelős, ne csirkéz­­zek, hanem teljes emberként dolgozzak a fizetése­mért! Olyan „igazság” ez, tudja, aminek az alapja a tehetetlenség és irigység. A Tisza szakszövetkezetnek mindössze egyéves a múltja. A stáb összeállt, 240 tagjuk, 35 alkalma­zottjuk van, és gondoskodnak 423 nyugdíjasról. Küldöttgyűlésüket január végén tartották, ahol a zsúfolásig megtelt harisnyaüzemben — mert a nyugdíjasok is kivétel nélkül eljöttek — több mint ötszáz résztvevőnek számolt be Németh Károly az elmúlt év eredményeiről. Ami nagyon nehéz volt, de: a beművelt földek néhány termény kivételével jó átlagtermést hoz­tak. Ami a földbérletet illeti, megtört a jég: tavaly harmincnyolcan vállalkoztak a bérleti művelésre. És ez a félezer hektárnyi bérlemény több mint két­millió forint árbevételt hozott a szakszövetkezet­nek. Ám az elmúlt évben az állattenyésztés ment át a legnagyobb, mondhatni „forradalmi” változáson. Sikerült minden állatfaj tartását háztájiban, illetve vállalkozásban megszervezni. A csirkenevelésre jelentkező huszonhét embernek 1 millió 220 ezer forintot fizetett ki a szakszövetkezet. A libatartás­hoz harmincegyen fogtak hozzá, eredményük 3 és fél millió forint volt. Több mint 1 millió forint érté­kű terméket vásárolt fel a háztáji és tagi gazdasá­gokból is a szakszövetkezet. Nem mentek „csődbe”, sőt! Pénzgazdálkodásuk annak ellenére kiegyensúlyozott volt, hogy kezdet­ben rengeteg beszerzési-vásárlási akadállyal kel­lett megküzdeniük. Cigánd neve sehol nem csen­gett jól. A kereskedelmi és partnervállalatok már a szó hallatán bezárták előttük az ajtót. Az első idő­szakban csak úgy tudtak „létezni”, tárgyalni, hogy állandóan fedezetigazolást hordtak magukkal. „Hála a sajtónak is" — mondhatta volna, beszá­molójában pillanatnyi szünetet tartva — Németh Károly. De nem mondta. Ehelyett azzal folytatta, ez már a múlté. A számok (még akkor is, ha sokan nem hisznek a bizonyító erejükben) életerejüket, talpra állásukat igazolják. 1988-ban a Tisza szak­­szövetkezet 137 millió 853 ezer forint árbevételt produkált. Mindezt összesen száz emberrel. Mér­leg szerinti eredményük 14 millió 102 ezer forint, a tiszta nyereség meghaladja az 5 millió forintot. Az említett létszám és kifizetett bér alapján nem nehéz megállapítani az éves bérszintet sem: 97 ezer forint, ami egyedülálló ezen a környéken. Új gépeket vásároltak, rendbehozták az állattar­tó telepeket, milliókat költöttek forgóeszközre, állatállományra, és visszafizették hiteleik egy ré­szét. Nulláról indultak, és vagyonuk most több mint 153 millió forint. Az újrakezdési kölcsönt 240-en vették fel. Ez a 72 millió forint tartós betétbe van elhelyezve, és felhasználási célja változatlan. Mint ahogy a tervek is azok. Az állattenyésztés további fejlesztése, amelynek alárendelik a nö­vénytermesztést. Elsősorban a takarmánynövé­nyek termesztése a cél. Ehhez szárítók, magtárak kellenek, és persze a takarmánykeverő üzem. Az idén megvalósul végre a cigándiak régi vágya is: a szakszövetkezet szeszfőzdét épít... Sok-sok cél, sok-sok,beruházás; mindez nem kis pénzbe kerül majd. Számításuk szerint több mint 150 millió fo­rintot fordítanak ebben az évben beruházásokra. Nem akartam én az olvasót számokkal untatni. De egy vadonatúj cégnél — még akkor is, ha kivé­telesen „jó” körülmények között, vagyis minden kedvezményt és támogatást megkapva kezdte a munkáját — hinnünk kell a számok bizonyító ere­jében. Mert ezek az elköltött, törlesztett és gyarapí­tó­ milliók is hozzátartoznak ahhoz a Cigándról al­kotott képhez, amelynek a kezdeti komor színei mára már pasztellárnyalatot kaptak. Bizonyítanunk kell! Úgy láttam, ünnepeltek a cigándiak ezen a kül­döttgyűlésen. Ünnepelték a saját létüket, fennma­radásukat. Az egyik hozzászóló ezt imigyen dörge­­dezte a mikrofonba: „Ha vesztünket hírül adták, most röpítsék hírül azt is, mégsem mentünk tönkre! Mert amék nyáj­nak jó pásztora van, az nem széb­ed.” — Úgy látom, megnyerte a csatát — mondtam Németh Károlynak a küldöttgyűlés végén. — Em­lékszik, tavaly arról beszélgettünk, nem irigylem magát. Mert a bizalmat megkapta, de bizonyossá­got még nem tud adni az embereknek. Most vi­szont sokan megirigyelnék azért a népszerűségért, aminek a szülőfalujában örvend. — Ez a bizalom ma sem teljes még a faluban — válaszolja kitérőleg. — De ma már kevés emberből hiányzik, és azok, azt hiszem, elsősorban maguk­ban keressék a hibát... Szünetet tart, mielőtt kimondaná: — Ez alatt a másfél év alatt maga kétszer írt ró­lunk. Mind a két írás után kaptam a telefonokat: hát mit csináltok ti ottan? Csak rossz történik nála­tok? Becsapjátok a parasztembert? Átvágjátok a vállalkozókat? Ominózus példa volt erre az a taná­cson dolgozó tehenes, aki azért bukott meg, mert fogalma sem volt az állattartásról. De gyorsan és könnyen akart meggazdagodni. Aki átvette a he­lyét, egy hozzáértő, becsületes szabolcsi fiatalem­ber, annak bezzeg megy a dolog... — Mindig a vállalkozó a hibás, ha nem sikerül? — Nem. De javarészt rajta múlik. És a tőle füg­getlen buktatókat, problémákat adott idő alatt ki­küszöbölhetjük, megszüntethetjük. Ez az év ne­künk is próbaév volt... Magam is elismerem, a változás nem megy simán. Nem megy könnyen. Főleg az ilyen, mint a miénk volt. Sebekkel és sé­rülésekkel jár. De a „bizonyosságról” most is az a véleményem: egy év alatt mi nem nyertünk csatát. Csak elkezdtük önmagunkat... Aki ismeri a Bod­rogközt, tudja, mekkora felelőtlenség ilyet állítani. Nekünk még sok-sok évig bizonyítanunk kell. Keresztény Gabriella

Next