Szabad Föld, 1989. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-04 / 27. szám
1989. JÚLIUS 4. Farmer, másodállásban Nem kesereg időhiány miatt Molnár Ferenc, a kocséri Petőfi Termelőszövetkezet képesített ellenőre. Nincs idő kesergésre sem, úgymond, miközben az újmódi farmer körbevisz újmódi birtokán. Könnyű, nyári öltözékben lép kedvenc malacai közé, nemigen törődik azzal, hogy „disznómázas” lesz a cipő, a nadrág és a rövid ujjú pulóver. — Reggel jöttem a szolgálatból s nem értem rá átvedleni — adja a magyarázatot. — A jószágok enni kérnek, a három gyerekkel is kell foglalkozni, s persze szót váltani az asszonnyal. Meg hát, tudja, tanyán lakni percekre szabott életet jelent. Büszkén mutatja a jószágokat: a tizenöt anyadisznót, a 40 süldőt, a két kant és a többtucatnyi malacot. Kezében két, táppal és moslékkal teli vödör, azokat üríti az önetetőkbe. A reggelit hörpölő jószágoktól valamivel távolabb, az udvart szegélyező gyümölcsfák alatt folytatjuk a diskurzust. Körbenézek. Az iménti langyos eső áztatta mezőkön, mint szétszórt zöld csillagok, lapulnak a kerítéses tanyák. Amott Kocsér házai sorakoznak, de ez a tanya, Molnár Ferencék birtoka, már Nagykőröshöz tartozik közigazgatásilag. — Ámoda van a házunk mint Kocsér felé a férfi. — Ide hat esztendeje költöztünk, azóta bírjuk ezt a tanyát s azóta tudom, menynyire kevés az a naponkénti huszonnégy óra. Én téesztag vagyok, a feleségem háztartásbeli és a három gyerek, mint az orgonasípok: tizenhárom, tizenkettő és ötévesek. Busszal járnak iskolába, óvodába, vagy ha nagyon rozoga az út, beviszem őket kocsival a faluba. Sőt kenyeret, paprikát is ott veszünk. A tápot, takarmányt is onnan vagy Nagykőrösről hordom a Zsuk kocsimmal. — Miért váltottak életformát hat évvel ezelőtt? — Nézze, én parasztgyerek vagyok, eszmélésem óta a jószágok között érzem jól magam Hat évvel ezelőtt még nem farmernek titulálták azt, aki „nagyban” tenyészt állatokat. Itt, az Esed dűlő környéki tanyákon mindenki sertéstenyésztéssel, bikahizlalással, tejelő tehénnel foglalkozik. Abból az árva fizetésből nemigen lehet eltartani két-három gyereket. Erre gondoltunk, amikor kiköltöztünk a faluból. Föladtunk minden addigi életformát, hátha megéri . . . — A számadás előtt egy kérdés: mennyi jószággal kezdték ezt a zárt, puritán életet? — Tíz saját malaccal, s mikor süldők lettek, szerződést kötöttünk a Kiskőrösi Állami Gazdasággal; azóta ezzel a céggel vagyunk kapcsolatban, mint bérhizlalók. A magyar nagyfehér anyákat Nagytétényből kapjuk, a két apaállat Herceghalomról származik. Hat esztendeje még csak négyfiókos ólam volt, azóta bővítettem a férőhelyet olyanra, hogy a jószágok kényelmesen elférhetnek, gyarapodhatnak. — Induljunk el a kályhától... Mibe kerül a Nagytétényről származó, fedezett anyaállat? — Nyolcezer-háromszáz forintba. Annak szaporulatát hizlaljuk 6-7 hónapig, azaz mikor a hízók elérik az optimális 120 kilogrammos testsúlyt. Minden egyed után 2500 forint takarmányelőleget kapunk, de — kiszámítottam — a mostani árak mellett 3200 forintból hizlalhatom föl a kívánt súlyra a jószágot. A hétszáz forint különbséget én „teszem rá". Summa summarum, kocánként mindössze 2-300 forint a haszon. Semmi. Még a feleségem órabérét — aki távollétemben gondozza a jószágokat — is fillérekkel számítom, a magam munkájáról nem is szólván. Nem panaszolom az égig, de tény: egyre silányabb a táp minősége, ugyanakkor emelkednek az árak. Gondolja el, évente csak alomra 30-40 ezer forintot költünk! — A sertések tehát mintegy fél esztendő alatt érik el az optimális testsúlyt, s mindehhez 2500 forint előleget kap a tenyésztő... Addig hol van a reménye, pénze? — A levegőben lóg . . . Vagy beválik a számításom, vagy nem. — Hat éven át mégsem adta föl. — Mert, mint említettem, véremben van ez a munka is. Csakhogy ezzel a paraszti érzelemmel nem szabad visszaélni. Állítom, ha tovább szorul a farmergazdák s a kistermelők kedvét szegő prés, ha így növekednek az árak, ezen a környéken malacsivítás nemigen hallatszik a közeljövőben ... Besze Imre Kevés a naponkénti huszonnégy óra (A szerző felvétele) Felmutatni a falu kultúráját „Nehéz egyeztetni a tudományt, a tudományos közművelődést az alkalmazott közművelődéssel. Ez utóbbi a mindennapi igények kielégítésére szolgál, az előbbi a kultúra távlatait építi, vagy éppen hiányzó alapjait rakja, de a lényege, hogy semmi esetre sem igényli a nagyközönség.” Dr. Réthey Prikkel Miklósnak, az aknsztói művelődési ház igazgatójának a feljegyzései közt olvasom e sorokat. Réthey Prikkel Miklós ezernyi feladattal birkózó „mindennapi” népművelő és kutató egy személyben. Ritkaság, hogy a kettő együtt van, hiszen idő sincs rá, meg sokak szerint a tudományos munka „nem is falura való”. Az akasztói igazgatónak más a véleménye. Ismerjük meg őt egy kicsit közelebbről. Izgalmasan alakult az élete, annyi szent. Egy cédulára számokat ír: 8-4-2-5-3-1. Iskoláit írta föl. Az általános és a gimnázium után növénytermesztési felsőfokú technikumot végzett Nagykanizsán. Később — levelezőn — diplomát szerzett a keszthelyi Agrártudományi Egyetemen, majd elvégezte a történelem szakot Szegeden és egy évig még folklorisztikát is hallgatott. S a számok közt már nem szerepel — mert évek számával ki nem fejezhető — a doktori disszertáció. Címe: „Az igaz történet. (Generatív szempontok az elbeszélés elméletéhez.)” Terjedelme szokatlan, 650 oldal, s tartalma alapján bizonyosan kandidátusi értekezésként is megvédhető lenne, de Miklós már csak azért sem sürgeti ezt, mert számára nem a cím, a rang az elsődleges. Azt viszont nagyon szeretné, ha könyve mielőbb megjelenne. Mi is ez az igaztörténet (a kifejezés mint fogalom nem véletlenül van egybeírva)? Az igaztörténet „a valóság köznapi tükrözése”. Az események résztvevői mondják el a történetet, a téma: a cselekvő ember mindennapi tevékenysége. Élet — szöveg — emlék: ez a három kulcsszó. S az emlék azonos a kultúrával. Egy falu, egy nemzet kultúrája emlékeinek összessége. Réthey Prikkel Miklós több helyen tartott előadást az igaz történetről. Többnyire megkérdezték tőle: miért pont parasztemberek, s ezen belül is idősebb parasztemberek történeteit vette magnószalagra? Mert a parasztember, s főképp ez a korosztály áll legközelebb a természethez — felelte —, s így a legkevésbé van manipulálva, így érvényesülhet a bartóki elv, csak tiszta forrásból. Feuerbach írta: „Csak az igaz, ami közvetlen.” Ennek a közvetlen, átélt igazságnak óriási szerepe van több tudományágban: a pszichológiában, a történettudományban, a szociológiában, az irodalomtudományban. Móricz Zsigmond mondotta: az írónak nincs más feladata, mint a parasztemberek elbeszéléseit a lehető legváltozatlanabb formában közreadni. Atkins szerint pedig a tudomány lényege: annak az egyszerű nézőpontnak a megkeresése, ami feleslegessé tesz minden más magyarázatot. Az igaz történet egy nagyon egyszerű, általános emberi nézőpont. ♦ Miért vált ilyen fontossá számodra az igaz történet? — kérdezem az akasztói művelődési ház igazgatójától. — Gyerekkoromban tanyán laktunk, a Somogy megyei Sávoly határában. A tanyánk előtt egyszer — ahogy őriztem a teheneket — egy csordás botra támaszkodva elmesélt nekem egy igaz történetet. Gyönyörű szép magyar nyelven mondta. Ez anynyira megfogott, hogy azóta is hordozom magamban ezt az élményt. S számomra minden itt kezdődik, ebben a világban, ahol nőttem, s ahol ma is élek. Mert ez ugyanaz a világ, ebben a faluban ugyanolyan nyíltak az emberek. Ezért szeretem őket. És úgy érzem, én csak akkor juthatok messze a tudományos igazság felé vezető úton, ha innen, az alapoktól indulok el. Hogyan kerültél Akasztóra? — Életemben már annyi helyen laktam, tanultam és dolgoztam. A szülőhelyemen kívül Répceszentgyörgyön, Vácott, Csurgón, Nagykanizsán, Buzsákon, Martonvásáron ... Az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézetének telepvezetője voltam, amikor úgy döntöttem, megpróbálok megpályázni valamilyen tanári állást, mert én mindig tanár szerettem volna lenni. Az akasztói általános iskolában alkalmaztak, és lakást is kaptunk a feleségemmel. Ez 1971-ben történt. Négy és fél évet tanítottam — közben 1972-ben befejeztem a keszthelyi egyetemet —, és 1976 óta a művelődési házban dolgozom. Elmehetnék bármikor városba, de nem megyek, mert itt érzem jól magam, s abban is biztos vagyok, hogy az utóbbi 20-30 esztendő alapvetően negatív tendenciái ellenére — társadalmi, történelmi, termelési, kulturális, politikai szempontból egyaránt — a falu a legéletképesebb egység. Persze, hogy talpra álljon a falu, ahhoz valódi demokráciára van szükség. • Negatív tendenciákról beszélsz. Akasztó — ahogy visszaemlékezem a húszharminc évvel ezelőtti falura — éppen nem a hanyatló község benyomását kelti. — Anyagilag nem is. Sőt hatalmas a fejlődés. De a szellemi gazdagodás nem követi az anyagit. Inkább az a jellemző, hogy minél többet dolgozik valaki, annál kevesebbet tud a szellemiekkel foglalkozni. A pénz csak pénzt szül, tudást csak a tudás szülhet. A pénz képes elnyomni a kultúrát, a hagyományt. Sajnos, nem egy példát tudnék mondani, hogy az apa olvasó ember volt, de a fiú már nem jár könyvtárba. Nem furcsa most a gazdagodás veszélyeiről beszélni, amikor éppen szegényedik a nép? Hiszen Akasztó bortermelő falu, és a bornak sincs ára. — Nem az a baj, hogy az emberek gazdagabbak, mint 30 éve, hanem az életmódban van a hiba, ami közben, kialakult. Az önkizsákmányolásban, amit nem is biztos, hogy annak érez, aki csinálja. S ami csak erősödik azzal, hogy mindenért még jobban meg kell dolgozni. ♦ Mi a kiút, a kultúra kiútja? — Nagyon fontos lenne, hogy a falu gazdasági helyzete ismét javuljon, a szőlőtermelés és az egész mezőgazdasági tevékenység jövedelmezőbb legyen. Ez megnyugtatná az embereket. A kultúra útja pedig csak az lehet, ha a falu kultúráját felmutatjuk, megmutatjuk a maga szerves egészében, hogy az emberek büszkék lehessenek rá. Ehhez persze nagyon nagy gyűjtő- és kutatómunka kell... • Ki végzi ezt el? — Én csinálom ... És azért van érdeklődés, és remélem, társak is lesznek. Úgy vélem, minden értelmiséginek feladata ez a maga területén. Az iskolában kéne kezdeni. Sajnos, az oktatási rendszerünk a helyi kultúra „bevitelét” — amire mindennek épülnie kellene — nem támogatja. Ma már azért megkezdődött valami. Nagyon lényeges, hogy a felnövekvő gyerek az alapvető ismereteit a saját környezetéből gyűjtse. Például a növények, állatok ismeretét, neveit, beleértve a vadon élőkét is. A falu kultúrájának egésze élő anyag — a fejekben. Hogy ez a hagyomány — ahogy Németh László mondta: a nép emlékezete — átadódjon az ifjabb generációknak, ahhoz nemcsak a szülőgyermek kapcsolat megváltozása kell, hanem feltétlenül kell az iskola is. S aztán milyen fontos lenne, hogy ismerjük a falu, esetünkben Akasztó nagy szülötteinek munkásságát, Kiss Benedek költészetét, Csanád Béla verseit, Bakay Kornélnak A magyar államalapítás című könyvét... A falu szellemét, lelkét kéne belevinni az oktatásba. A falusi kultúrát pedig bekapcsolni az országos és a még nagyobb áramkörbe. Ezt a mi konkrét, adott, akasztói kultúránkat is. Mert a kultúra kétirányú jelenség: kifelé és befelé ható erők eredője ... Éjfél utánig beszélgetünk. Van miről, hisz megtudom például, hogy dr. Réthey Prikkel Miklós korábban már összegyűjtötte egy agrárdoktori anyagát is: a növényzet összetételét vizsgálta a faluhoz tartozó pusztán — éppen arrafelé, ahol egykor a tanyánk állt. Rajongással beszél a gyermekkoráról, ragyogó humorú, sokat olvasó, igen művelt — a jelenségek lényegét meglátó — vasutas édesapjáról. Négyen voltak testvérek, neki három fia van, felesége középiskolai matematikatanár és meteorológus .. . Mintegy 3500 kötetnyi könyve közt rengeteg a verseskötet. — Lelkünk lényegét a költészet fejezi ki — mondja, majd Ady Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versét idézi: „S ha a lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni." — A lehetetlent persze én sem tudom lebírni — néz rám elgondolkodva. — De van egy szent szándékom: gyönyörűket tenni — a faluért. Dulai Sándor Ifr. Réthey Prikkel Miklós Benyő Éva felvétele SZABAD FÖLD 5