Szabad Föld, 1990. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám

4 SZABAD FÖLD ... címmel 47. számunkban inter­jút készítettünk dr. Márton János országgyűlési képviselővel, az Ag­rárgazdasági Kutató Intézet nyu­galmazott igazgatójával, aki egy­ben a Magyar Néppárt elnöke, írásunkat azzal a meggyőződéssel adtuk közre, hogy a megoldáske­resés útján valamennyi nézőpont adhat ötletet, s számítottunk arra, hogy olvasóink elmondják vélemé­nyüket a témával kapcsolatban. A halomnyi levélből kitűnik, soka­kat foglalkoztat a földkérdés. A földügyi bizottságokról azonban megoszlanak a nézetek. Cs. Nagy Sándor tiszaigari olva­sóink megítélése szerint nem en­gedhetjük meg magunknak, hogy a földtulajdon és a földhasználat kérdése csorbát szenvedjen a je­lenlegi pártvillongások közepette. Meglátása: — Azonnal és megnyugtatóan el kell indítani azt a gazdasági programot, amely szavatolja dr. Márton János koncepcióját. Egy­részt hiba lenne, ha meliorált ga­bonatábláinkat szétapróznánk, hi­szen a hektáronkénti 5-6 tonna bú­zát csak nagyüzemi műveléssel le­het kihozni a földből. Másrészt azt a feszültséget is fel kell oldanunk, ami a társadalomban negyven év alatt összegyülemlett. Üzenem azoknak, akik a Tisztelt Házban nemtetszésüket nyilvánították az indítvány kapcsán, senki sem akarja széthordani a földet a tal­puk alól. Ezt természetesen csak akkor érezzék jogosnak, ha a rá­juk bízott emberekkel és eszkö­zökkel a legmagasabb produktu­mot érik el a földön. Azok a veze­tők azonban, akik csak a szabályo­zók elmarasztalásához értenek, de gazdálkodni nem tudnak, jobb, ha önként távoznak. Igenis jöjjenek a földügyi bizottságok! Gondoljuk csak el, hatásukra falvaink, tele­püléseink visszaszerezhetnék az önállóságukat, amelyért már négy évtizede küzdenek. Úgy hiszem, a nagyüzem, a kisüzem és a farmer­­gazdaság kontúrjainak kialakulá­sa után is szükség lenne a bizott­ságok munkájára, hiszen a kör­nyezetkárosító hatások leküzdésé­ben, a föld szakszerű művelésének ellenőrzésében is vállalhatnának feladatot. S. J. (kérte, nevét és címét ne közöljük) azt írja az Alföldről, nincs szükség semmiféle bizott­ságra, és főként nem az 1947-es tu­lajdoni viszonyokat kell figyelem­be venni, amikor a földek vissza­adásáról van szó. A téeszek auto­matikusan adják vissza a gazdák­nak a bevitt birtokukat, kártalanít­sák őket a földhasználatért, az esz­közökért és az állatokért. A szál­kás — idős embert sejtető — betű­­tengerben egy megkeseredett élet körvonalazódik. — Nem akartam, 1960-ban mégis be kellett vinnem a téeszbe a nyolc hold földemet meg a száznyolcvan birkámat. Ár­va gyerekként nőttem fel, amim volt, juhászbojtárként magam gyűjtöttem össze a Horthy-világ­ban. Még ma is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, miként lett oda a vagyonkám, és zsellér­nek (a szövetkezeti tagságra gon­dol) kellett mennem. Most, amikor mások is annyit beszélnek róla, én is visszakövetelem a sajátomat ab­ból a területből, amit a téesz nem tud megmunkálni. De azt elvá­rom, hogy ne úgy adják vissza, mint ahogy ’45-ben csinálták a földosztásnál: rokon, barát, borba­rát kapta a zsíros parcellákat, a tűztől távol levők meg a silányakat. Ha pedig a Magyar Néppárt nem akarja, hogy törpebirtokok alakul­janak ki, kár is erőltetni az elgon­dolást, mert akkor újfent a nagy­üzemi forma lesz az általános. Csak azt nem akarják észrevenni, ha így megy tovább, nem terem annyi búzánk, amiből meglegyen a magyar ember kenyere, ráadá­sul a jószágnevelés is ráfizetéses. Hát így is lehet gazdálkodni? Va­jon mért kellett ezt megérnünk? Pedig ha a parasztnak adnának egy kis kedvet, egy-két éven belül másként nézne ki az ország. Kovács Lajos mezőtúri olvasónk mentegetőzéssel kezdi a levelét. Leszögezi, szó sincs arról, hogy té­­eszellenes lenne — szervezője is volt annak idején —, teljes felosz­tásukat nem is javasolja, de terüle­tüket olyannyira lecsökkentené, hogy a téesztagok szinte család­tagként ismerhetnék egymást. — Tudom, milyen ott a munka­morál, ahol a tagok csak zárszám­adáskor találkoznak egymással. Pedig azt is tudniuk kellene, mi van az ólakban, a raktárakban, mennyi a pénze a szövetkezetnek. Meglehet, a jövőben nem is lesz szükség annyi elnökre, mint ahány ma is van. Az alacsony tag­létszámú téeszekben — ha az adót az aranykorona-érték szerint vetik ki rájuk — elég lesz egy gépírni tudó írnokféle is az adminisztráci­óra. Az ilyen gazdaságokban azon­ban csak élmunkás lehet a „ban­dagazda”, akinek hallgatnak a sza­vára. Bízom abban is, hogy a vál­lalkozó farmerek többsége jó gaz­dája lesz a földnek, de olyan szer­ződések kellenek, amelyek hosszú távon is biztonságot jelentenek ne­kik. Ám amíg az állam ingadozik, erre nincs garancia. Vannak azon­ban olyanok, akik csak annyi terü­letet kérnének vissza, amennyit két kezükkel, pár lóval, kisgépek­kel meg tudnának munkálni. Dol­gukat segítené, ha bérlet formájá­ban igénybe vehetnék a mai nagy­üzem gépparkját. De vannak ma már olyan egyéni vállalkozók is, akik gépeikkel bérmunkát vállal­nak. Ezért azt mondom, ha a felté­telek adottak lesznek, nem marad bevetetlen, learatatlan a mezőgaz­dasági termőföld. Özv. Bakos Sándorné keze már nehezen fogja a tollat, mert mint írja, beteges, nyolcvanöt évesen bot nélkül járni is alig tud. Gondo­latait azonban papírra vetette, mert meggyőződése: — Helyes a javaslat, és elen­gedhetetlen a bizottságok felállítá­sa. Kik lennének a tagjai? Remél­hetőleg hozzáértő, megbízható, lel­kiismeretes emberek. Mindeneset­re ne olyanok legyenek, mint ná­lunk. Mezőszilason annak idején a földosztó bizottságok tagjai voltak, a házunkhoz tartozó területből jogtalanul másoknak adtak házhe­lyet, amelyet azok a mai napig el­lenszolgáltatás nélkül használnak. Harmincnégy hold földünkkel ku­­láklistára kerültünk, s a beszolgál­tatást sem mindig tudtuk teljesíte­ni. Ezért az áramnak büntetésből 128 napot kellett dolgoznia az ino­­tai hőerőmű építésénél. Húsz hold­ról aztán lemondtunk, a maradé­kot meg bevitte a férjem a téeszbe. Maga is utánament, de a húsz év alatt — sajnos, már meghalt a fér­jem — nem kapott a szövetkezet­től háztáji járandóságot, mert be­számították a nevemen levő zárt­kertet. Pedig ez nincs rendjén, ten­ni kell valamit. Ha lenne földügyi bizottság, legalább érdeklődni tud­nék, mi az eljárás útja-módja. Nem kellene ezért Sárbogárdra, Dunaújvárosba utazni vagy ügy­védet fogadni, bár ez utóbbira nem is lenne pénzem. Fábián Gergely 62 éves garai nyugdíjastól keserű sorokat hozott a postás. Nem érti, miért történhet meg, hogy „odafönt” még ma sem számolnak a parasztember igazá­val. Családja sorsán példázza, hogy a paraszt helyzetének meg­nyugtató rendezésére nagyon is kellenek ama bizottságok. — A testvérem 1959-ben elköltözött Garáról, és megbízott, műveljem az öt hold földjét, és adózzak is utána. A téesz viszont fölszántotta és elvette a területet. Hiába men­tem én bárhova, a téeszhez, a ta­nácshoz, a párthoz, a föld csak bent maradt. A járási tanács elnö­ke még a rendőröket is kihívatta, amikor kinyitottam a számat. Most megint járok a föld ügyében. Voltam a téeszelnöknél, az or­szággyűlési képviselőnknél, de egyik sem biztatott. Elmentem hát a földhivatalba, ahol megmutatták a papírokat: az öt hold a téesz ne­vére van írva. Kérdem én, miért nem kérdezték meg a föld valódi gazdáját? A szüleimnek is volt ki­lenc holdja. 1960-ban az agitálok idős apámat sem kímélték. Ütöt­­ték-verték, hogy menjen be a szö­vetkezetbe. Azt mondták, pár évig nyugdíjat is adnak neki. Kapott is havi 260 forintot. Apám aztán ’73-ban meghalt. A hagyatéki tár­gyalás után — ahova az örökösö­ket nem hívták meg — kaptam egy papírt, hogy örököltem három hold földet, de nem lehet az enyém. Azóta is kálváriát járok ér­te. Ha lenne földügyi bizottság a faluban, bizonyosan másként mennének a dolgok. Jól látja a Néppárt elnöke, a téesznek is ér­dekében állna, hogy békés úton menjen végbe a tulajdonváltozás. A véleményeknek a helyszűke miatt—, sajnos, csupán egy töre­dékét tudtuk közreadni. Pintér Csilla \ 4_ _______ 1990. JANUAR ÁLLAMI GAZDASÁGOK! Ki lesz a tulajdonos? A pártok agrárpolitikai prog­ramjában egyre erősebb hangot kap a földtulajdon kérdése. A különböző reformbizottságok is napirenden tartják a tulajdon­jog rendezését. Különösen sok szó esik a termelőszövetkeze­tekbe erőszakkal betagosított földek sorsáról. Ám azt még föl sem vetették, hogy mi történjék az állami gazdaságok használa­tába került földtulajdonnal. Pe­dig az ország művelés alatt álló földjének 10,6 százalékáról, két megye területével egyenlő bir­tokról van szó. Az állami gazdaságok dolgo­zóinak zöme úgy gondolja, hogy a jól gazdálkodó üzemek maradjanak meg továbbra is, de a földek tulajdonjogát ren­dezni kell, s a birtoklásból ők sem maradhatnak ki. Váljanak a birtok részvényeseivé, legyen a föld azoké, akik művelik. Most az Állami Gazdaságok Országos Egyesülete kéri, hogy keressük együtt a megoldás kulcsát. Tekintsünk vissza azokra az időkre, amikor 1945-ben meg­született a feudális nagybirtok­­rendszer felszámolásáról és a földre éhes parasztcsaládok földhöz juttatásáról szóló tör­vény. Az így kiosztott föld össz­területe 3 265 000 hold volt, ami a művelés alatt állott területnek 35 százalékát jelentette. Tény, hogy a földhöz juttatot­­tak közül a volt uradalmi cselé­dek indultak legnehezebben a kisparaszti gazdálkodás útján, hiszen a nekik juttatott parcel­lák műveléséhez sem felszere­lésük, sem tapasztalatuk nem volt. Belőlük került ki az új álla­mi gazdaságok dolgozóinak zö­me, s az állami gazdaságok szakmunkás gárdájának jelen­tős részét napjainkban is az egykori cselédek ivadékai biz­tosítják. Állattenyésztők, kom­­bájnosok, szerelők, de szép számban főiskolát, egyetemet végzett szakemberek is dolgoz­nak az állami gazdaságokban. Nem vitathatja senki érdemei­ket, hiszen helytálltak a legne­hezebb időkben és munkájuk nyomán olyan eredmények szü­lettek, amelyek a magyar mező­­gazdaság jó hírnevét öregbítet­ték. Kevésbé ismert adat: mező­­gazdaságunk piacra küldött ter­mékeiből több mint húsz száza­lékkal részesednek az állami gazdaságok, holott az összes földterületnek csak a tíz száza­lékával rendelkeznek. Ezt az tette lehetővé, hogy termésátla­gaik magasabbak az országos átlagoknál. Ki vitathatja az állami gazda­ságok dolgozóinak jogát a föld­höz? Mindannyiunk érdeke, hogy ez a termelési szint — amit az állami gazdaságok zö­me elért — tovább növekedjen. Márpedig, ha az állami gazda­ságok használatában levő föld tulajdonjogát nem rendezzük, s ha az újraparcellázás lehetősé­gét feszegetni kezdik, egyik év­ről a másikra beszűkülhetnek a mezőgazdasági árutermelés ma még működő forrásai. Nagy tételről — nem keve­sebb, mint 986 000 hektár terü­letről és a hozzá tartozó gazda­sági berendezésekről, épüle­tekről, gépekről, törzsállat-állo­­mányról, s nem utolsósorban a szakmai felkészültség és a jó hozzáállás dicséretes szintjéről van szó. Ezt az előnyt — bár­hogy alakulnak az agrárgazdál­kodás hazai körülményei — nem szabad feladni. Elvégre a most bontakozó piacgazdálko­dásban az állami gazdaságok fontos bázist jelentenek, s ezt meg kell tartani. Közismert, hogy a kenyérga­bona, az abraktakarmányok és az ipari növények — elsősor­ban a cukorrépa — termelésé­ben nem versenytársa a kis­üzem a nagytáblás gazdálko­dásnak. Ahol viszont a kisüzem van fölényben, ott azt kell ösz­tönözni. Jöjjenek a kisvállalko­zók! Tudjuk, az állami gazdaságok körülményei és gazdasági ered­ményei sem egyformák. Ahol az évtizedekig egyeduralkodó párt máshonnan kibukott funkciósait az állami gazdaságokba vezé­nyelték, ott máig sem sikerült a gazdaság szekerét a feneketlen kátyúból kihúzni. Ezekben a gazdaságokban — minden okos ötletet mérlegelve — gyorsan lépni kell. Lehetőleg úgy, hogy az ott dolgozók érez­zék: nemcsak a munkahelyük megtartásáról, hanem a tulajdo­nukról is szó van. Ezzel kapcsolatban azt han­goztatta az egyik Veszprém megyei állami gazdasági dolgo­zó, hogy nem a megoldás for­mája a lényeges, hanem az, hogy a földek ne váljanak par­laggá és az istállók ne ürülje­nek ki. Kisvállalkozás, farmer­gazdálkodás, üzemen belüli csoportos összefogás arra, hogy a ki nem használt lehető­ségeket felfedjék és kihasznál­ják. Nyújtson ehhez segítséget a gazdaság vezetősége! Ahány állami gazdaság, annyi változat, s még több lehetőség. A legfon­tosabb lépés, hogy a dolgozók ne bérmunkásként, hanem a nagy egész résztulajdonosa­ként szolgálják tovább is a ter­melést. — Tehát olyan megoldást kell találni — jelentette ki dr. Burgert Róbert, akit a Vállalati Tanács újabb öt évre választott meg a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatójává —, ami a dolgozókat a gazdaság résztulajdonosaként köti a bir­tokhoz. Hogyan képzeli ezt? Úgy, hogy a tulajdon eszmei tulaj­donhányad lenne, ami nem jár együtt a földosztással és a nagyüzemi keretek teljes meg­szüntetésével. Az összvagyon egy részét vagyonjegyben, vagy ha úgy jobban hangzik, dolgo­zói részvényben kapja meg az arra jogosult, a továbbiakban pedig részben a közös jövede­lemből rá eső osztalék vissza­hagyásával, másrészt kedvez­ményes hitellel kell az elgondo­lást valóra váltani. Az Állami Gazdaságok Or­szágos Egyesülete javasolja a jövő állami gazdaságainak: a dolgozók résztulajdonában levő vagyont bérelje az állami gaz­daság, és utána osztalékot fi­zessen. Mindent egybevetve: friss szelek fújnak az állami gazda­ságok háza táján is. Bízzunk benne, hogy a kibontakozás eredményeként újabb fejlődési szakaszába érkezik az agrár­­gazdaság. Dancs József

Next