Szabad Föld, 1990. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-02 / 1. szám
4 SZABAD FÖLD ... címmel 47. számunkban interjút készítettünk dr. Márton János országgyűlési képviselővel, az Agrárgazdasági Kutató Intézet nyugalmazott igazgatójával, aki egyben a Magyar Néppárt elnöke, írásunkat azzal a meggyőződéssel adtuk közre, hogy a megoldáskeresés útján valamennyi nézőpont adhat ötletet, s számítottunk arra, hogy olvasóink elmondják véleményüket a témával kapcsolatban. A halomnyi levélből kitűnik, sokakat foglalkoztat a földkérdés. A földügyi bizottságokról azonban megoszlanak a nézetek. Cs. Nagy Sándor tiszaigari olvasóink megítélése szerint nem engedhetjük meg magunknak, hogy a földtulajdon és a földhasználat kérdése csorbát szenvedjen a jelenlegi pártvillongások közepette. Meglátása: — Azonnal és megnyugtatóan el kell indítani azt a gazdasági programot, amely szavatolja dr. Márton János koncepcióját. Egyrészt hiba lenne, ha meliorált gabonatábláinkat szétapróznánk, hiszen a hektáronkénti 5-6 tonna búzát csak nagyüzemi műveléssel lehet kihozni a földből. Másrészt azt a feszültséget is fel kell oldanunk, ami a társadalomban negyven év alatt összegyülemlett. Üzenem azoknak, akik a Tisztelt Házban nemtetszésüket nyilvánították az indítvány kapcsán, senki sem akarja széthordani a földet a talpuk alól. Ezt természetesen csak akkor érezzék jogosnak, ha a rájuk bízott emberekkel és eszközökkel a legmagasabb produktumot érik el a földön. Azok a vezetők azonban, akik csak a szabályozók elmarasztalásához értenek, de gazdálkodni nem tudnak, jobb, ha önként távoznak. Igenis jöjjenek a földügyi bizottságok! Gondoljuk csak el, hatásukra falvaink, településeink visszaszerezhetnék az önállóságukat, amelyért már négy évtizede küzdenek. Úgy hiszem, a nagyüzem, a kisüzem és a farmergazdaság kontúrjainak kialakulása után is szükség lenne a bizottságok munkájára, hiszen a környezetkárosító hatások leküzdésében, a föld szakszerű művelésének ellenőrzésében is vállalhatnának feladatot. S. J. (kérte, nevét és címét ne közöljük) azt írja az Alföldről, nincs szükség semmiféle bizottságra, és főként nem az 1947-es tulajdoni viszonyokat kell figyelembe venni, amikor a földek visszaadásáról van szó. A téeszek automatikusan adják vissza a gazdáknak a bevitt birtokukat, kártalanítsák őket a földhasználatért, az eszközökért és az állatokért. A szálkás — idős embert sejtető — betűtengerben egy megkeseredett élet körvonalazódik. — Nem akartam, 1960-ban mégis be kellett vinnem a téeszbe a nyolc hold földemet meg a száznyolcvan birkámat. Árva gyerekként nőttem fel, amim volt, juhászbojtárként magam gyűjtöttem össze a Horthy-világban. Még ma is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, miként lett oda a vagyonkám, és zsellérnek (a szövetkezeti tagságra gondol) kellett mennem. Most, amikor mások is annyit beszélnek róla, én is visszakövetelem a sajátomat abból a területből, amit a téesz nem tud megmunkálni. De azt elvárom, hogy ne úgy adják vissza, mint ahogy ’45-ben csinálták a földosztásnál: rokon, barát, borbarát kapta a zsíros parcellákat, a tűztől távol levők meg a silányakat. Ha pedig a Magyar Néppárt nem akarja, hogy törpebirtokok alakuljanak ki, kár is erőltetni az elgondolást, mert akkor újfent a nagyüzemi forma lesz az általános. Csak azt nem akarják észrevenni, ha így megy tovább, nem terem annyi búzánk, amiből meglegyen a magyar ember kenyere, ráadásul a jószágnevelés is ráfizetéses. Hát így is lehet gazdálkodni? Vajon mért kellett ezt megérnünk? Pedig ha a parasztnak adnának egy kis kedvet, egy-két éven belül másként nézne ki az ország. Kovács Lajos mezőtúri olvasónk mentegetőzéssel kezdi a levelét. Leszögezi, szó sincs arról, hogy téeszellenes lenne — szervezője is volt annak idején —, teljes felosztásukat nem is javasolja, de területüket olyannyira lecsökkentené, hogy a téesztagok szinte családtagként ismerhetnék egymást. — Tudom, milyen ott a munkamorál, ahol a tagok csak zárszámadáskor találkoznak egymással. Pedig azt is tudniuk kellene, mi van az ólakban, a raktárakban, mennyi a pénze a szövetkezetnek. Meglehet, a jövőben nem is lesz szükség annyi elnökre, mint ahány ma is van. Az alacsony taglétszámú téeszekben — ha az adót az aranykorona-érték szerint vetik ki rájuk — elég lesz egy gépírni tudó írnokféle is az adminisztrációra. Az ilyen gazdaságokban azonban csak élmunkás lehet a „bandagazda”, akinek hallgatnak a szavára. Bízom abban is, hogy a vállalkozó farmerek többsége jó gazdája lesz a földnek, de olyan szerződések kellenek, amelyek hosszú távon is biztonságot jelentenek nekik. Ám amíg az állam ingadozik, erre nincs garancia. Vannak azonban olyanok, akik csak annyi területet kérnének vissza, amennyit két kezükkel, pár lóval, kisgépekkel meg tudnának munkálni. Dolgukat segítené, ha bérlet formájában igénybe vehetnék a mai nagyüzem gépparkját. De vannak ma már olyan egyéni vállalkozók is, akik gépeikkel bérmunkát vállalnak. Ezért azt mondom, ha a feltételek adottak lesznek, nem marad bevetetlen, learatatlan a mezőgazdasági termőföld. Özv. Bakos Sándorné keze már nehezen fogja a tollat, mert mint írja, beteges, nyolcvanöt évesen bot nélkül járni is alig tud. Gondolatait azonban papírra vetette, mert meggyőződése: — Helyes a javaslat, és elengedhetetlen a bizottságok felállítása. Kik lennének a tagjai? Remélhetőleg hozzáértő, megbízható, lelkiismeretes emberek. Mindenesetre ne olyanok legyenek, mint nálunk. Mezőszilason annak idején a földosztó bizottságok tagjai voltak, a házunkhoz tartozó területből jogtalanul másoknak adtak házhelyet, amelyet azok a mai napig ellenszolgáltatás nélkül használnak. Harmincnégy hold földünkkel kuláklistára kerültünk, s a beszolgáltatást sem mindig tudtuk teljesíteni. Ezért az áramnak büntetésből 128 napot kellett dolgoznia az inotai hőerőmű építésénél. Húsz holdról aztán lemondtunk, a maradékot meg bevitte a férjem a téeszbe. Maga is utánament, de a húsz év alatt — sajnos, már meghalt a férjem — nem kapott a szövetkezettől háztáji járandóságot, mert beszámították a nevemen levő zártkertet. Pedig ez nincs rendjén, tenni kell valamit. Ha lenne földügyi bizottság, legalább érdeklődni tudnék, mi az eljárás útja-módja. Nem kellene ezért Sárbogárdra, Dunaújvárosba utazni vagy ügyvédet fogadni, bár ez utóbbira nem is lenne pénzem. Fábián Gergely 62 éves garai nyugdíjastól keserű sorokat hozott a postás. Nem érti, miért történhet meg, hogy „odafönt” még ma sem számolnak a parasztember igazával. Családja sorsán példázza, hogy a paraszt helyzetének megnyugtató rendezésére nagyon is kellenek ama bizottságok. — A testvérem 1959-ben elköltözött Garáról, és megbízott, műveljem az öt hold földjét, és adózzak is utána. A téesz viszont fölszántotta és elvette a területet. Hiába mentem én bárhova, a téeszhez, a tanácshoz, a párthoz, a föld csak bent maradt. A járási tanács elnöke még a rendőröket is kihívatta, amikor kinyitottam a számat. Most megint járok a föld ügyében. Voltam a téeszelnöknél, az országgyűlési képviselőnknél, de egyik sem biztatott. Elmentem hát a földhivatalba, ahol megmutatták a papírokat: az öt hold a téesz nevére van írva. Kérdem én, miért nem kérdezték meg a föld valódi gazdáját? A szüleimnek is volt kilenc holdja. 1960-ban az agitálok idős apámat sem kímélték. Ütötték-verték, hogy menjen be a szövetkezetbe. Azt mondták, pár évig nyugdíjat is adnak neki. Kapott is havi 260 forintot. Apám aztán ’73-ban meghalt. A hagyatéki tárgyalás után — ahova az örökösöket nem hívták meg — kaptam egy papírt, hogy örököltem három hold földet, de nem lehet az enyém. Azóta is kálváriát járok érte. Ha lenne földügyi bizottság a faluban, bizonyosan másként mennének a dolgok. Jól látja a Néppárt elnöke, a téesznek is érdekében állna, hogy békés úton menjen végbe a tulajdonváltozás. A véleményeknek a helyszűke miatt—, sajnos, csupán egy töredékét tudtuk közreadni. Pintér Csilla \ 4_ _______ 1990. JANUAR ÁLLAMI GAZDASÁGOK! Ki lesz a tulajdonos? A pártok agrárpolitikai programjában egyre erősebb hangot kap a földtulajdon kérdése. A különböző reformbizottságok is napirenden tartják a tulajdonjog rendezését. Különösen sok szó esik a termelőszövetkezetekbe erőszakkal betagosított földek sorsáról. Ám azt még föl sem vetették, hogy mi történjék az állami gazdaságok használatába került földtulajdonnal. Pedig az ország művelés alatt álló földjének 10,6 százalékáról, két megye területével egyenlő birtokról van szó. Az állami gazdaságok dolgozóinak zöme úgy gondolja, hogy a jól gazdálkodó üzemek maradjanak meg továbbra is, de a földek tulajdonjogát rendezni kell, s a birtoklásból ők sem maradhatnak ki. Váljanak a birtok részvényeseivé, legyen a föld azoké, akik művelik. Most az Állami Gazdaságok Országos Egyesülete kéri, hogy keressük együtt a megoldás kulcsát. Tekintsünk vissza azokra az időkre, amikor 1945-ben megszületett a feudális nagybirtokrendszer felszámolásáról és a földre éhes parasztcsaládok földhöz juttatásáról szóló törvény. Az így kiosztott föld összterülete 3 265 000 hold volt, ami a művelés alatt állott területnek 35 százalékát jelentette. Tény, hogy a földhöz juttatottak közül a volt uradalmi cselédek indultak legnehezebben a kisparaszti gazdálkodás útján, hiszen a nekik juttatott parcellák műveléséhez sem felszerelésük, sem tapasztalatuk nem volt. Belőlük került ki az új állami gazdaságok dolgozóinak zöme, s az állami gazdaságok szakmunkás gárdájának jelentős részét napjainkban is az egykori cselédek ivadékai biztosítják. Állattenyésztők, kombájnosok, szerelők, de szép számban főiskolát, egyetemet végzett szakemberek is dolgoznak az állami gazdaságokban. Nem vitathatja senki érdemeiket, hiszen helytálltak a legnehezebb időkben és munkájuk nyomán olyan eredmények születtek, amelyek a magyar mezőgazdaság jó hírnevét öregbítették. Kevésbé ismert adat: mezőgazdaságunk piacra küldött termékeiből több mint húsz százalékkal részesednek az állami gazdaságok, holott az összes földterületnek csak a tíz százalékával rendelkeznek. Ezt az tette lehetővé, hogy termésátlagaik magasabbak az országos átlagoknál. Ki vitathatja az állami gazdaságok dolgozóinak jogát a földhöz? Mindannyiunk érdeke, hogy ez a termelési szint — amit az állami gazdaságok zöme elért — tovább növekedjen. Márpedig, ha az állami gazdaságok használatában levő föld tulajdonjogát nem rendezzük, s ha az újraparcellázás lehetőségét feszegetni kezdik, egyik évről a másikra beszűkülhetnek a mezőgazdasági árutermelés ma még működő forrásai. Nagy tételről — nem kevesebb, mint 986 000 hektár területről és a hozzá tartozó gazdasági berendezésekről, épületekről, gépekről, törzsállat-állományról, s nem utolsósorban a szakmai felkészültség és a jó hozzáállás dicséretes szintjéről van szó. Ezt az előnyt — bárhogy alakulnak az agrárgazdálkodás hazai körülményei — nem szabad feladni. Elvégre a most bontakozó piacgazdálkodásban az állami gazdaságok fontos bázist jelentenek, s ezt meg kell tartani. Közismert, hogy a kenyérgabona, az abraktakarmányok és az ipari növények — elsősorban a cukorrépa — termelésében nem versenytársa a kisüzem a nagytáblás gazdálkodásnak. Ahol viszont a kisüzem van fölényben, ott azt kell ösztönözni. Jöjjenek a kisvállalkozók! Tudjuk, az állami gazdaságok körülményei és gazdasági eredményei sem egyformák. Ahol az évtizedekig egyeduralkodó párt máshonnan kibukott funkciósait az állami gazdaságokba vezényelték, ott máig sem sikerült a gazdaság szekerét a feneketlen kátyúból kihúzni. Ezekben a gazdaságokban — minden okos ötletet mérlegelve — gyorsan lépni kell. Lehetőleg úgy, hogy az ott dolgozók érezzék: nemcsak a munkahelyük megtartásáról, hanem a tulajdonukról is szó van. Ezzel kapcsolatban azt hangoztatta az egyik Veszprém megyei állami gazdasági dolgozó, hogy nem a megoldás formája a lényeges, hanem az, hogy a földek ne váljanak parlaggá és az istállók ne ürüljenek ki. Kisvállalkozás, farmergazdálkodás, üzemen belüli csoportos összefogás arra, hogy a ki nem használt lehetőségeket felfedjék és kihasználják. Nyújtson ehhez segítséget a gazdaság vezetősége! Ahány állami gazdaság, annyi változat, s még több lehetőség. A legfontosabb lépés, hogy a dolgozók ne bérmunkásként, hanem a nagy egész résztulajdonosaként szolgálják tovább is a termelést. — Tehát olyan megoldást kell találni — jelentette ki dr. Burgert Róbert, akit a Vállalati Tanács újabb öt évre választott meg a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatójává —, ami a dolgozókat a gazdaság résztulajdonosaként köti a birtokhoz. Hogyan képzeli ezt? Úgy, hogy a tulajdon eszmei tulajdonhányad lenne, ami nem jár együtt a földosztással és a nagyüzemi keretek teljes megszüntetésével. Az összvagyon egy részét vagyonjegyben, vagy ha úgy jobban hangzik, dolgozói részvényben kapja meg az arra jogosult, a továbbiakban pedig részben a közös jövedelemből rá eső osztalék visszahagyásával, másrészt kedvezményes hitellel kell az elgondolást valóra váltani. Az Állami Gazdaságok Országos Egyesülete javasolja a jövő állami gazdaságainak: a dolgozók résztulajdonában levő vagyont bérelje az állami gazdaság, és utána osztalékot fizessen. Mindent egybevetve: friss szelek fújnak az állami gazdaságok háza táján is. Bízzunk benne, hogy a kibontakozás eredményeként újabb fejlődési szakaszába érkezik az agrárgazdaság. Dancs József