Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)

1991-09-17 / 38. szám

1991. SZEPTEMBER 17. ZSÁKA, MEZŐPETERD: Nyílnak-e a templomaitok? . A román ortodox egyház néhány papja (a nagyváradi püspökség ke­belében) bihari, békési települése­ken szolgálja a hívők közösségét. Románul dicsérik Istent énekükben a hívek néhány helyen, mint teszik a Biharkeresztes melletti Mezőpeterd kicsi templomában. Mezőpeterden (... és még egy­két környékbeli faluban) főtisztelen­­dő Mundruczó Kornél úr, a román ortodox egyház lelkésze áll a temp­lomi közösség elé. Szolgálja hűség­ben hitét, szülőföldjét öt és fél évti­zede ugyanott, ahol fiatalon először mondta a szent liturgiát. Őt kere­sem, az idős lelkészt. Korábbi felvétellel a kezemben Mezőpeterden érdeklődöm. Nem messze a templomtól, Atyin Jáno­­sékhoz nyitok be. A jégverte lugas elől bentebb kerülve, a képeket nézzük. — Ez itt a főtisztelendő úr, Mundruczó Kornél, a lelkész. Ha­vonta egyszer jön ide Mezőpeterd­­re, a mi templomunkba. Ő pedig itt a volt kurátorunk, Bükk György. Meghalt, a tavasszal temettük. Néz­ze, itt vagyok én. Atyin Jánosné fölfedezi magát, az ismerősöket sorolja. — Ő meg itt a keresztlányom. Igaz, nem sokan járunk a templo­munkba. Talán jobban csak néhány család. De mi úgy vagyunk, ez a mi vallásunk, ebbe születtünk bele, eb­ben maradunk. Román ortodox a mi Vallásunk. Mi is úgy tartunk mindent, kiint más, talán a húsvét van, hogy kitolódik egy héttel. De mi azt min­dig megtartjuk. A mások vallása?­­Tartjuk egymást tiszteletben. A hú­gom férje református. Semmi gond nincs ebből. Mi mindegyiket tisztel­jük. Ki ebben hisz, ki abban ... Az asztalon, itt előttünk az újság — a Szabad Föld, a múlt heti. Olvas­mány, ráérős estékre. Ám ráérős idő mostanában még nem túl sok Van Atyinéknál. — A jószág ... arra kell az idő, azt tartunk. De most meg nem kell, nem veszik meg. Mi lesz itt? ... Most is odavoltunk, kint a határban. Dolgozunk és basznunk belőle, alig. A szoba sarkában színes tévé, prost éppen friss öröme Átyinéknak. Átyin Jánosné: — Egy csapat malacot húzgál­­tam azért, hogy ezt megvehessük. Ez az egyetlen szórakozásunk. Csak baj, hogy mindig azt a csö­­römpölős zenét adják. Nekünk, idő­seknek nem akarnak olyant adni, amilyent mi is szeretünk. A „csörömpölős zene” ellenére a sráz boldog szigete az esti órákban az a tévés sarok. Talán a fájdalma­dat, keserveket is felejtik olyankor, ha elé ülnek, ők ketten, Átyin János és Átyin Jánosné. A képek, újra. A mosolygós kis Edina, aztán ezek, a kezemben, f — Ők itt, falubeliek. Éppen be­szélgetnek, ők is, egyikük reformá­tus, a másik katolikus. Emezen a fő­tisztelendő úr. A templomban ma­gyarul prédikál. Románul énekelünk. Az én nagyanyám még perfektül tu­dott románul, de én már nem. Itt er­re, Bedőn még beszélik a nyelvet, a faluban. Mi a templomban románul énekelünk. Mondjuk, románul, csak nem tudom, mit jelent. Csak érzem, nagyon szép ... A főtisztelendő úr? Őt Zsákán találják. Délután, Zsákán. A falu közepé­ben bolt, vendéglő. Bentebb a templom, fehér süveggel. Nem ka­­tedrális, tornya nem tör az égre, csak a fák mögül, a házak közül néz ki. Számontartja-e valaki ezt a kicsi templomot, vagy itt felejtődött, két évszázad emlékéül? (A tornyon év­szám: 1791.) Idős ember a templomhoz beve­zető járdán, ő maga Mundruczó Kornél lelkész úr. Egyházi rangjait, címeit legszívesebben nem használ­ja, nem is említi. Csupán egynek tartja magát a szolgálók közül. A még éppen szolgálók közül... Mert, jegyzem föl, már későbbi sza­vait: megfogyatkoztak itt, a bihari, békési széleken azok, akik a román ortodox templomokban a hívek elé állnak. — Heten vagyunk . . . Nemrég te­mettük el a sarkadkeresztúri lel­készt. És akik vagyunk, azok is, mint én. Korosak, idősek. Maga Mundru­czó Kornél főtisztelendő úr betöltöt­te már a hetvenkilencet. Mögötte már, szolgálatban megélt öt és fél évtized. 1936 óta, itt Zsákán. — ... Gyulán születtem, ott ne­velkedtem. A feleségem magyarcsa­­nádi. Az ő édesapja 1915-ben halt meg a háborúban, ő már nem is is­merte. Ösztöndíjjal tanult, úgy lett pedagógus. S folyik a csöndes szó — a temp­lom tornya előtt, tornya alatt — élet­ről, itt Zsákán. Egy román ortodox lelkész élete, hajdani években. Években, amikor román származá­sú, nevű embert a csősznek nem akartak fölfogadni. És későbbi évek­ről, amikor a zsákai lelkész hajnalon kerékpárra ül, s a komádi vasútállo­másról Gyulára vonatozik, az ottani termelőszövetkezetbe, ledolgozni százhatvan munkaegységet, édes­anyja nevére. Feles földről, korábbi letartóztatásról, és arról: — ... A református pap mellet­tem volt. A templom most ünnepelte két­­századik születésnapját. Az ünne­pélyes alkalmon itt volt a nagyváradi román ortodox püspök. Méltatta Mundruczó Kornél szolgálatát. Itt el­töltött életét, a templom mostani szép felújítását. A templomajtóban, a torony alatt, tábla: „Adományok Egyházunk mű­emlék templomának 200 éves évfor­dulójára végzett teljes felújítási költ­ségeinek fedezésére. Intézmények: Művelődési és Közoktatási Minisz­térium Egyházi főosztálya 800 000 Ft, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal 300 000 Ft, Magyarországi Románok Szövetsége 60 000 Ft, Zsáka község Önkormányzata 50 000 Ft. . .” Az intézmények után hosszú név­sor következik — több mint száz névvel, ezer forinttal, kétezer forint­tal, ötszáz vagy ötven forinttal. Bru­­már József, Erős Imréné, Dürgő Pé­ter, Gitye Sándor, és még sokan mások járultak hozzá forintjaikkal, legyen újra szép a román ortodox templom Zsákán. Az ajtóból befelé nézünk a temp­lomba: friss festés, új díszítés. Öröm? Nem lehet teljes az öröm. — Üresek a templomok. Itt vala­ha minden szék foglalt volt. Most? Csak az idősek jönnek. Mezőpeterd. Zsáka. Talán valaki­nek mégis példa lesz Mundruczó Kornél főtisztelendő úr életszolgála­ta. Talán nyitódnak újra templomaj­tók, s nyitódnak szívek — emléke­zetre, ősök hagyományára. Vincze István Megfogyatkoztunk... (Fotó: Nagy Imre) Az ének románul szól. Mundruczó Kornél főtisztelendő úr Hívek mezőpeterdi templomban Egymással mindig békességben, tiszteletben. Régi délután Mezőpeterden SZABAD FÖLD 11 EGY CSÉSZE TEA TIBOLDDARÓCON Szilvi találkozása Benny Hill-lel... E­­­gy csésze tea néha csodá­kat művel. Két tiboldda­­róci gyereket a tea bű­vös ereje röpített el a ködös Al­­bionba, pontosabban az angliai (Warwickshire­ megyei) Ilming­­ton faluba. A történetet a főszereplő, a harmadikos gimnazista Szeme­re Szilvia meséli el. — Május végén, egyik este ballagtunk haza anyukámmal, amikor megállt mellettünk egy autó. Idősebb angol házaspár ült a kocsiban, és arról érdek­lődtek, miért van zárva a ti­­bolddaróci Bottlich-kastély, mert három napig ott szeretné­nek megszállni. Én a miskolci Zrínyi Gimnáziumban angol tagozatos vagyok, így szeren­csére el tudtam nekik magya­rázni, hogy a panzió tulajdono­sa estig biztosan visszaér. Le­gyenek türelemmel. Ezután megkérdezték, amíg a tulajra várnak, hol tudnának egy csé­sze teát meginni? Mire anyu­kámmal összenevettünk. Hi­szen Tibolddarócon sem a presszóban, sem a kocsmában nem szoktak teát főzni... A Brit házaspárt meghívtuk te­ára, és késő estig beszélget­tünk. Én voltam a tolmács, mert a szüleim egyáltalán nem, Attila öcsém pedig csak nagyon keveset tud angolul, így kezdő­dött az ismeretség, aminek az lett a vége, hogy Irene és Ro­land meghívtak minket, engem és az elsős gimnazista öcsémet Angliába. Júliusban felejthetet­len tíz napot töltöttünk náluk. — Milyen emberek Birték? — Távolról sem egy magá­nyos házaspár. Három gyerme­kük és három unokájuk van. A férfi tizenhat éve nyugdíjas katonatiszt. Irene sosem volt ál­lásban. Vannak apróbb hobbi­jaik, Roland például odavan a kutyákért, Irene pedig térítőket gyűjt és remek szakácsnő. De a legnagyobb szenvedélyük az utazás. Minden nyáron hosz­­szabb időt töltenek valahol, így jutottak el most Magyarország­ra is, ahol még sohasem jártak. Tibolddaróc csak egy állomás volt nekik, bejárták az egész or­szágot, mindig máshol aludtak. — Mi volt a benyomásuk Magyarországról? — Nagyon tetszett nekik. Azt mondták, itt még rengeteg hamisítatlan dolgot látni, és az emberek nagyon szívélyesek. — És nektek hogy’ tetszett Anglia? — Irmington öt-hatszáz lel­kes kis falucska, a legközelebbi város Stratford. Briték egy szép kis kertes házban élnek. Bejár­tuk velük a­­környéket, és több­ször voltunk Londonban is. A nevezetességeket, látványos­ságokat megmutatták. Közhe­lyet mondok azzal, hogy min­den nagyon tetszett! — Mi volt a legnagyobb él­ményetek? — Jaj, hát erre tényleg nem tudok mit mondani! Minden! De nem, azért a színház talán a többinél is emlékezetesebb volt. A londoni Victoria szín­ház, ahol megnéztük a Star­light Express-t. Egy görkorcso­­lyás musicaldarabot. A színla­pot eltettem emlékbe ... Az­tán ... a londoni panoptikum, ahol Attila Gorbacsovnak adott fricskát... én meg Benny Hill mellett álltam vigyázzba . . . vagy az angol játékország, az Alton Towers, ami olyan, mint az amerikai Disneyland ... szó­val, most még nehéz a rangsort felállítani. Nekem élmény volt az is, amikor Irenevel a konyhában főzőcskéztem, és görög, francia, olasz ételeket készítettünk. Én ez alatt a tíz nap alatt valóban a „konyhanyelvből” tanultam a legtöbbet. Olyan, konyhatech­nikában használatos szavakat sajátítottam el, amelyek semmi­lyen hazai tankönyvben nem szerepelnek. Az utolsó estén egy búcsúpartit rendeztek ne­künk, amire eljöttek a szomszé­dok. Én készítettem a vacsorát, almával töltött húst, és tejfölös krumplisalátát. — Mi ízlett neked a legjob­ban? — A sajtos sonka. Ami nem olyan, mint nálunk, hanem va­lami sajátságos íze van a fűsze­rektől. — Módosított-e valamit a jö­vőt illető terveiden ez az út? — Nem, hiszen még terveim sincsenek. Igazából még nem döntöttem el, mi szeretnék len­ni. Én az angolt a tagozatos is­kolában nem célként, hanem eszközként tanulom. Mert a nyelvtudás fontos, bármi le­gyen is belőlem. Ezért szeret­nék most németül is tanulni. Apukám, aki a Dél-Borsodi Ál­lami Gazdaságban dolgozik, azt tervezgeti, hogy jövőre a testvéremmel együtt Németor­szágba mennénk egy ismerős családhoz, nyelvet tanulni... A szüleim nem nagypénzűek — anyukám a mezőkeresztesi takarékszövetkezet alkalma­zottja —, de vállalnák az anyagi áldozatot is. — Ezt az utat is ők fizették? — Csak az útiköltséget. Bir­ték meg akarták venni a jegye­ket, de a szüleim ezt nem hagy­ták. — Folytatódik a barátság? — Hogyne. Azóta levelezek velük, és jövőre ismét várjuk őket. E­z csésze tea néha csodá­kat művel. Felfénylik tő­le az a mostanság bi­zony megkopott aranyozás, ami jelzi: létezik még a hamisítatlan magyar vendégszeretet... Keresztény Gabriella Szilvi és a londoni rendőrök Ártatlan nyári fricska Gorbacsovnak (Csillag Katalin reprodukciói)

Next