Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)
1991-09-17 / 38. szám
1991. SZEPTEMBER 17. ZSÁKA, MEZŐPETERD: Nyílnak-e a templomaitok? . A román ortodox egyház néhány papja (a nagyváradi püspökség kebelében) bihari, békési településeken szolgálja a hívők közösségét. Románul dicsérik Istent énekükben a hívek néhány helyen, mint teszik a Biharkeresztes melletti Mezőpeterd kicsi templomában. Mezőpeterden (... és még egykét környékbeli faluban) főtisztelendő Mundruczó Kornél úr, a román ortodox egyház lelkésze áll a templomi közösség elé. Szolgálja hűségben hitét, szülőföldjét öt és fél évtizede ugyanott, ahol fiatalon először mondta a szent liturgiát. Őt keresem, az idős lelkészt. Korábbi felvétellel a kezemben Mezőpeterden érdeklődöm. Nem messze a templomtól, Atyin Jánosékhoz nyitok be. A jégverte lugas elől bentebb kerülve, a képeket nézzük. — Ez itt a főtisztelendő úr, Mundruczó Kornél, a lelkész. Havonta egyszer jön ide Mezőpeterdre, a mi templomunkba. Ő pedig itt a volt kurátorunk, Bükk György. Meghalt, a tavasszal temettük. Nézze, itt vagyok én. Atyin Jánosné fölfedezi magát, az ismerősöket sorolja. — Ő meg itt a keresztlányom. Igaz, nem sokan járunk a templomunkba. Talán jobban csak néhány család. De mi úgy vagyunk, ez a mi vallásunk, ebbe születtünk bele, ebben maradunk. Román ortodox a mi Vallásunk. Mi is úgy tartunk mindent, kiint más, talán a húsvét van, hogy kitolódik egy héttel. De mi azt mindig megtartjuk. A mások vallása?Tartjuk egymást tiszteletben. A húgom férje református. Semmi gond nincs ebből. Mi mindegyiket tiszteljük. Ki ebben hisz, ki abban ... Az asztalon, itt előttünk az újság — a Szabad Föld, a múlt heti. Olvasmány, ráérős estékre. Ám ráérős idő mostanában még nem túl sok Van Atyinéknál. — A jószág ... arra kell az idő, azt tartunk. De most meg nem kell, nem veszik meg. Mi lesz itt? ... Most is odavoltunk, kint a határban. Dolgozunk és basznunk belőle, alig. A szoba sarkában színes tévé, prost éppen friss öröme Átyinéknak. Átyin Jánosné: — Egy csapat malacot húzgáltam azért, hogy ezt megvehessük. Ez az egyetlen szórakozásunk. Csak baj, hogy mindig azt a csörömpölős zenét adják. Nekünk, időseknek nem akarnak olyant adni, amilyent mi is szeretünk. A „csörömpölős zene” ellenére a sráz boldog szigete az esti órákban az a tévés sarok. Talán a fájdalmadat, keserveket is felejtik olyankor, ha elé ülnek, ők ketten, Átyin János és Átyin Jánosné. A képek, újra. A mosolygós kis Edina, aztán ezek, a kezemben, f — Ők itt, falubeliek. Éppen beszélgetnek, ők is, egyikük református, a másik katolikus. Emezen a főtisztelendő úr. A templomban magyarul prédikál. Románul énekelünk. Az én nagyanyám még perfektül tudott románul, de én már nem. Itt erre, Bedőn még beszélik a nyelvet, a faluban. Mi a templomban románul énekelünk. Mondjuk, románul, csak nem tudom, mit jelent. Csak érzem, nagyon szép ... A főtisztelendő úr? Őt Zsákán találják. Délután, Zsákán. A falu közepében bolt, vendéglő. Bentebb a templom, fehér süveggel. Nem katedrális, tornya nem tör az égre, csak a fák mögül, a házak közül néz ki. Számontartja-e valaki ezt a kicsi templomot, vagy itt felejtődött, két évszázad emlékéül? (A tornyon évszám: 1791.) Idős ember a templomhoz bevezető járdán, ő maga Mundruczó Kornél lelkész úr. Egyházi rangjait, címeit legszívesebben nem használja, nem is említi. Csupán egynek tartja magát a szolgálók közül. A még éppen szolgálók közül... Mert, jegyzem föl, már későbbi szavait: megfogyatkoztak itt, a bihari, békési széleken azok, akik a román ortodox templomokban a hívek elé állnak. — Heten vagyunk . . . Nemrég temettük el a sarkadkeresztúri lelkészt. És akik vagyunk, azok is, mint én. Korosak, idősek. Maga Mundruczó Kornél főtisztelendő úr betöltötte már a hetvenkilencet. Mögötte már, szolgálatban megélt öt és fél évtized. 1936 óta, itt Zsákán. — ... Gyulán születtem, ott nevelkedtem. A feleségem magyarcsanádi. Az ő édesapja 1915-ben halt meg a háborúban, ő már nem is ismerte. Ösztöndíjjal tanult, úgy lett pedagógus. S folyik a csöndes szó — a templom tornya előtt, tornya alatt — életről, itt Zsákán. Egy román ortodox lelkész élete, hajdani években. Években, amikor román származású, nevű embert a csősznek nem akartak fölfogadni. És későbbi évekről, amikor a zsákai lelkész hajnalon kerékpárra ül, s a komádi vasútállomásról Gyulára vonatozik, az ottani termelőszövetkezetbe, ledolgozni százhatvan munkaegységet, édesanyja nevére. Feles földről, korábbi letartóztatásról, és arról: — ... A református pap mellettem volt. A templom most ünnepelte kétszázadik születésnapját. Az ünnepélyes alkalmon itt volt a nagyváradi román ortodox püspök. Méltatta Mundruczó Kornél szolgálatát. Itt eltöltött életét, a templom mostani szép felújítását. A templomajtóban, a torony alatt, tábla: „Adományok Egyházunk műemlék templomának 200 éves évfordulójára végzett teljes felújítási költségeinek fedezésére. Intézmények: Művelődési és Közoktatási Minisztérium Egyházi főosztálya 800 000 Ft, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal 300 000 Ft, Magyarországi Románok Szövetsége 60 000 Ft, Zsáka község Önkormányzata 50 000 Ft. . .” Az intézmények után hosszú névsor következik — több mint száz névvel, ezer forinttal, kétezer forinttal, ötszáz vagy ötven forinttal. Brumár József, Erős Imréné, Dürgő Péter, Gitye Sándor, és még sokan mások járultak hozzá forintjaikkal, legyen újra szép a román ortodox templom Zsákán. Az ajtóból befelé nézünk a templomba: friss festés, új díszítés. Öröm? Nem lehet teljes az öröm. — Üresek a templomok. Itt valaha minden szék foglalt volt. Most? Csak az idősek jönnek. Mezőpeterd. Zsáka. Talán valakinek mégis példa lesz Mundruczó Kornél főtisztelendő úr életszolgálata. Talán nyitódnak újra templomajtók, s nyitódnak szívek — emlékezetre, ősök hagyományára. Vincze István Megfogyatkoztunk... (Fotó: Nagy Imre) Az ének románul szól. Mundruczó Kornél főtisztelendő úr Hívek mezőpeterdi templomban Egymással mindig békességben, tiszteletben. Régi délután Mezőpeterden SZABAD FÖLD 11 EGY CSÉSZE TEA TIBOLDDARÓCON Szilvi találkozása Benny Hill-lel... Egy csésze tea néha csodákat művel. Két tibolddaróci gyereket a tea bűvös ereje röpített el a ködös Albionba, pontosabban az angliai (Warwickshire megyei) Ilmington faluba. A történetet a főszereplő, a harmadikos gimnazista Szemere Szilvia meséli el. — Május végén, egyik este ballagtunk haza anyukámmal, amikor megállt mellettünk egy autó. Idősebb angol házaspár ült a kocsiban, és arról érdeklődtek, miért van zárva a tibolddaróci Bottlich-kastély, mert három napig ott szeretnének megszállni. Én a miskolci Zrínyi Gimnáziumban angol tagozatos vagyok, így szerencsére el tudtam nekik magyarázni, hogy a panzió tulajdonosa estig biztosan visszaér. Legyenek türelemmel. Ezután megkérdezték, amíg a tulajra várnak, hol tudnának egy csésze teát meginni? Mire anyukámmal összenevettünk. Hiszen Tibolddarócon sem a presszóban, sem a kocsmában nem szoktak teát főzni... A Brit házaspárt meghívtuk teára, és késő estig beszélgettünk. Én voltam a tolmács, mert a szüleim egyáltalán nem, Attila öcsém pedig csak nagyon keveset tud angolul, így kezdődött az ismeretség, aminek az lett a vége, hogy Irene és Roland meghívtak minket, engem és az elsős gimnazista öcsémet Angliába. Júliusban felejthetetlen tíz napot töltöttünk náluk. — Milyen emberek Birték? — Távolról sem egy magányos házaspár. Három gyermekük és három unokájuk van. A férfi tizenhat éve nyugdíjas katonatiszt. Irene sosem volt állásban. Vannak apróbb hobbijaik, Roland például odavan a kutyákért, Irene pedig térítőket gyűjt és remek szakácsnő. De a legnagyobb szenvedélyük az utazás. Minden nyáron hoszszabb időt töltenek valahol, így jutottak el most Magyarországra is, ahol még sohasem jártak. Tibolddaróc csak egy állomás volt nekik, bejárták az egész országot, mindig máshol aludtak. — Mi volt a benyomásuk Magyarországról? — Nagyon tetszett nekik. Azt mondták, itt még rengeteg hamisítatlan dolgot látni, és az emberek nagyon szívélyesek. — És nektek hogy’ tetszett Anglia? — Irmington öt-hatszáz lelkes kis falucska, a legközelebbi város Stratford. Briték egy szép kis kertes házban élnek. Bejártuk velük akörnyéket, és többször voltunk Londonban is. A nevezetességeket, látványosságokat megmutatták. Közhelyet mondok azzal, hogy minden nagyon tetszett! — Mi volt a legnagyobb élményetek? — Jaj, hát erre tényleg nem tudok mit mondani! Minden! De nem, azért a színház talán a többinél is emlékezetesebb volt. A londoni Victoria színház, ahol megnéztük a Starlight Express-t. Egy görkorcsolyás musicaldarabot. A színlapot eltettem emlékbe ... Aztán ... a londoni panoptikum, ahol Attila Gorbacsovnak adott fricskát... én meg Benny Hill mellett álltam vigyázzba . . . vagy az angol játékország, az Alton Towers, ami olyan, mint az amerikai Disneyland ... szóval, most még nehéz a rangsort felállítani. Nekem élmény volt az is, amikor Irenevel a konyhában főzőcskéztem, és görög, francia, olasz ételeket készítettünk. Én ez alatt a tíz nap alatt valóban a „konyhanyelvből” tanultam a legtöbbet. Olyan, konyhatechnikában használatos szavakat sajátítottam el, amelyek semmilyen hazai tankönyvben nem szerepelnek. Az utolsó estén egy búcsúpartit rendeztek nekünk, amire eljöttek a szomszédok. Én készítettem a vacsorát, almával töltött húst, és tejfölös krumplisalátát. — Mi ízlett neked a legjobban? — A sajtos sonka. Ami nem olyan, mint nálunk, hanem valami sajátságos íze van a fűszerektől. — Módosított-e valamit a jövőt illető terveiden ez az út? — Nem, hiszen még terveim sincsenek. Igazából még nem döntöttem el, mi szeretnék lenni. Én az angolt a tagozatos iskolában nem célként, hanem eszközként tanulom. Mert a nyelvtudás fontos, bármi legyen is belőlem. Ezért szeretnék most németül is tanulni. Apukám, aki a Dél-Borsodi Állami Gazdaságban dolgozik, azt tervezgeti, hogy jövőre a testvéremmel együtt Németországba mennénk egy ismerős családhoz, nyelvet tanulni... A szüleim nem nagypénzűek — anyukám a mezőkeresztesi takarékszövetkezet alkalmazottja —, de vállalnák az anyagi áldozatot is. — Ezt az utat is ők fizették? — Csak az útiköltséget. Birték meg akarták venni a jegyeket, de a szüleim ezt nem hagyták. — Folytatódik a barátság? — Hogyne. Azóta levelezek velük, és jövőre ismét várjuk őket. Ez csésze tea néha csodákat művel. Felfénylik tőle az a mostanság bizony megkopott aranyozás, ami jelzi: létezik még a hamisítatlan magyar vendégszeretet... Keresztény Gabriella Szilvi és a londoni rendőrök Ártatlan nyári fricska Gorbacsovnak (Csillag Katalin reprodukciói)