Szabad Föld, 1994. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-08 / 6. szám
1994. FEBRUÁR 8. iwnflOláSs iMfMüM ___otorkálok a községnek a fővállálossal határos részén, a hely I___|ség központja felé. Kecskeszakállas, túracipőt viselő aggastyán avat be gyakorlott idegenvezető módjára a településre vonatkozó tényekbe. Hogy éppen egy tucat kilométerre vagyunk a budai várhegy alagútjától. Ott fullasztó a városiasság, itt erdők kapják közre a falut. Tölgy- és bükkerdők. Olyan vadállománnyal, melyben a menyét ugyanúgy előfordul, mint a vaddisznó, a szarvas, nem kevésbé a borz, az őzike szintúgy, mint a mókus. - Egyszer vadmacskával is találkoztam - kérkedik. - Nem ártottam neki... De malacait féltő vadkanba bele kellett lőnöm annak idején, mert elintézett volna, mint őse Zrínyit, a költőt. El se hiszem a rozoga bátyó vadászkalandját. A szemem viszont nem csal... Amint a kórházi övezetből leballagdálok a főutcán, a járda burkolata bizony siralmas. Lehangoló, hogy szépen rendben tartott épületek mellett milyen sok a rendetlen, ápolatlan ház, a mindenféle bútor-, sőt autóroncsokkal eléktelenített udvar. És a régi, formás parasztházakhoz miféle setesuta, barkácsolt toldalékokat ragasztgattak az évek folyamán... Ez utóbbi a szegénység jele volna? Csak részben. Mert mire gondoljak, ha a Budakeszi sok helyen kifüggesztett hirdetményt olvasom, mely szerint ötvenezer forintot ad valaki annak, aki visszahoz gazdájának egy szürke-fehér, kaukázusi juhászkutyát. Annyiért manapság egy kivénhedt autót is vehet az ember. - Keres valakit? - fordul hozzám egy látnivalóan bennszülött honpolgár, midőn már magamban nézelődöm a kocsma előtti térségen. - Mert van itt látnivaló, tisztelettel. Csüggedten tapasztalom, hogy jóakaratú emberem üveges részegségében vált segítőkésszé. - Előadhatok egy népdalt, ha érdekli az efféle. Érdekel. Ő rázendít pálinkától csuszamos hangon: - A babám budakeszi... A száját odateszi... Nagy nehezen megegyezünk abban, hogy az bizony még harmadunokatestvéri kapcsolatban sincs a népdalokkal. Se a magyarokkal, se a németekkel. Újdonsült ismerősöm megértően fogadja észrevételemet. Sőt gyónásba kezd: -Hogy piás vagyok, tisztelettel, annak is oka van. Engem lapátra tett ma a tulaj... A milliárdos. Mert itt nemcsak fóher melósok élnek. Ő akkora villát építtetett ott a hegyoldalban, amilyen Horthynak se volt. Meg Rákosinak se. Lesz ott uszoda, biliárdterem, helikopterleszálló hely. És most kivágott bennünket és Budán, a Moszkva téren fölfogadott román cigányokat. Azok kis kajáért meg öt kilóért (vagánynyelven a kiló száz forint - A szerk.) vakulásig melóznak. És sufnikban döglenek le éjszakára. Érdekel, ki is a nagypénzű ember. A válasz: - Azt mondja mindenütt, vállalkozó. Röhögni kell. Kukkolót tart fönn, meztelen csajokat mutogat. Magánszektor. ...Megy ez. Föl is hagyok azzal, hogy Budakeszi lakosainak vagyoni viszonyait firtassam. Inkább fölkeresem a Szépítő Egyesület elnökét, Herein Gyulát, aki tisztéhez illően egy régi, ám szépen rendben tartott utcában lakik. Jó hatvanas, szolidan kopaszodó férfiú fogad. Testes, mint egy liszttel telt zsák és jókedvű, mintha mosollyal kikövezett úton járt volna mindig. Mezőgazdászként kereste a kenyerét. (Érdekes, a faluként emlegetett Budakeszi lakosságának már bő hatvan évvel ezelőtt is csak alig egyhatoda élt földművelésből.) Nyugdíjba vonulása óta különösen erőteljes módon foglalkozik lakóhelyének múltjával. Az előzmények, melyek erre késztették? - Nagyapám gyűjteménye, apám gyűjteménye nyit ki ebédlőszobájában egy többpolcos szekrényt. - Ezek közt van például színháziplakát-gyűjtemény. Ezekre az előadások után nagyapám mindig ráírta a produkcióról kialakult véleményét. Könyveket, plakátokat vesz elő a szekrényből. - Itt van az apám imakönyve. Ő műszaki ember volt, mégis naponta latin nyelvű breviáriumból imádkozott. De van itt egy ezernyolcszázhatvanból való Budakeszi-térkép. Továbbá pesti családok névsora ugyanabból az évből. - Pesti? — csodálkozom. - Minek? - Mert — mondja — dédnagyszüleim pesti polgárok voltak. Ezernyolcszázharmincegytől. Akkor akart egyik ősöm Csehországból jövet Bécsben lerepülni. Ott akkor pestisjárvány volt, nem engedték be, így került Pestre. A mai pesti Filmmúzeum helyén hozta létre a Herein kávéházat. Itt van például a kávéház pénztárkönyve százhuszonkét évvel ezelőttről. Nézem, még német nyelvűek a bejegyzések. Mellékesen tudatja velem a házigazda: a szobában látható ebédlőszekrény ugyanabból az évből való. Van ott azonkívül egy nagy falitükör ugyancsak a kávéházból és egy dúsan faragott faszék is. Aztán sorra fölmutatja a Herevi família réges-régen vezetett naplóit. Hajdan az effélék vezetése polgári szokás volt. -Miket találtak följegyzésre méltónak az ősei? - Általában a napi eseményeket — feleli. - Hol volt, kikkel találkozott, mi történt a kávéházban, ahol barátaival összejött. Ha színházban volt, mit látott, milyen benyomást tett rá. Kezembe ad egy ezernyolcszázhatvanhétből - tehát a kiegyezés évéből való - plakátot. Azon szerepel, hogy magyar színészek Budán a Krisztinavárosi színkörben előadnak Kozákok Magyarországon címmel egy „katonai, énekes színjátékot három szakaszban”. A szereplőknek - akkori szokás szerint - csak a vezetéknevét tüntették föl. Számomra ismerősnek csak a Szigligeti és Szentgyörgyi név tűnt. És fölröppen egy másik ős neve: Buschmann Ferencné. Ő Potsdamból jött Magyarországra az ezernyolcszázas évek elején. Nyomdász volt. Itt a nyomdászok szövetségének elnöke lett. A családban mégsem ez adta meg a hírességét, hanem az, hogy a nehéz helyzetben lévő Táncsics Mihálynak nem csekély összeget kölcsönzött. Az nem tudta rendezni adósságát, melyet Buschmann úr végül is elengedett neki. Amit látok, lehet vagy harmincnegyven családi napló. Jó könyv kerekedhetne belőlük. Hisz még negyvenöt elején az ostromlott Budán is vezetett Herein úr édesapja ilyet, és előfordult benne a fájdalmas mondat: „Jaj, éhenhalunk.” Lezárom a családtörténeti visszatekintést. Bármilyen érdekes mindez, mégis fontos volna azt is tudnom, tesz-e valamit elnöksége alatt a Szépítő Egyesület, hogy csakugyan szép legyen Budakeszi? - Nincs könnyű dolgunk - ismeri be. - Van ugyan körülbelül százhúsz tagunk és három munkacsoportunk, de nincs jogkörünk, hogy beavatkozhassunk dolgokba. Pedig, hogy mást ne mondjak, él közöttünk annyi alkotóművész, hogy tán’ Szentendrén se több... Nemigen tudunk tenni a rendetlenség, a település képét rontó építkezések ellen. Úgy van ez, mint az országban általában. Hazajövök Bécsből és Hegyeshalomnál már abból tudom, hogy itthon vagyok: az automatán ott a felirat „Nem működik”. Itt a kitelepítések után tizenhét helyről jött emberek találtak otthonra. Bizony, nevelés kérdése, milyen lesz a község képe. - Vagyis? — emelem föl a tollamat. Ő lemondóan: - Itt harcot kell vívni. Egyszer-kétszer volt már nálunk lomtalanítás. Másnap minden kezdődött elölről. Az erdők egy része is olyan, mint a szeméttelep. No és a helység képe. Az idén lesz százéves az egyesületünk. Első alapszabálya is ezernyolcszázkilencvennégyben készült. Bizonyos hatósági jogkörrel is rendelkeztek elődeink. S ha valaki az elfogadott szabályok ellen vétett, akkor az elöljáróság intézkedett. - Mit tudtak elérni ilyen befolyás nélkül? - nézek ki az utcára. —Nyolcvanhatban alakultunk újjá— kezdi. - Rendbe hoztuk a kálváriát. Újjáépítettük az összes stációt. Megjelentettük a Budakeszi füzeteket, ezekben föltárul lakóhelyünk múltja. Ápoljuk az Erkel-kultuszt. Szobor hirdeti nálunk a nagy zeneszerző emlékét, aki kötődött Budakeszihez. Közben eszembe jut: egyik kiadványukban olvastam, mily sok és sokféle társadalmi egyesület tevékenykedett régen is a községben, így - a többi között - gazdakör, két dalkör is, bérkocsisok ipartársulata, kaszinóegylet, lövésztörzs, Kossuth sportegyesület. Érdekes, a sváb Budakeszin mindig eleven volt a Kossuth-kultusz. —v /—kiért? Nem is keresem. Hisz vggy tudjuk, a negyvennyolcas |\_/A szabadságharc katonai irányítói között annyi volt a nem magyar származású, hogy a honvéd vezérkar ülésein általában németül folyt a szó. Bajor Nagy Ernő (Múlt heti számunkban foglalkoztunk az úgynevezett szórakoztató zongoristák helyzetével, akik „kihalóban” vannak, felváltja őket a zenegép. Az alábbiakban a műfaj egyik jeles képviselőjével beszélgetünk, aki azokhoz a szerencsésekhez tartozik, akik még tartják magukat, s remek hangulatot teremtenek a bárban vagy étteremben.) Azelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy zongorista saját magát kísérje a technika csodáival. Elég volt egy dob és egy énekes a jó hangulathoz, a tánchoz. Sőt a zongorista egymaga is kitűnően szórakoztatott. - Ön, aki sok országát már bejárta a földnek, s rajongói kikiáltották már zongoristák királyának is, hogyan viseli ezeket a „mű” zenei dolgokat önmaga körül? - kérdeztem Balogh Jenőtől. - Nézze, külföldön nem szeretik, ha az ember ilyen technikákkal dolgozik, gondolom, ez azért van, mert ők már telítődtek, s valóban azt is tudják, hogy egy ilyen komoly szintetizátor, ha behúzzák a kottát, úgy mint az írógépbe a papírt, magától is szolgáltatja a zenét. Tehát külföldön csak a patinás zongora, egy bőgős, na meg egy dobos a „kellék”. - S ha hívják ripsz-ropszra, honnan szerez jól képzett embereket? - Egyrészt nem tudok azonnal kiutazni, ha mondjuk be is téved ide a Vigadó Casino éttermébe egy menedzser, mert most itt vállaltam el a munkát, ami nekem egy gyönyörű feladat... Egész este csak néztem, hogyan fokozza ez az ember a hangulatot, úgy, hogy bizony a játékhoz járó kötelező szünetet figyelembe sem vette, hanem este tíztől hajnali kettőig szinte egyfolytában játszott, improvizált, méghozzá úgy, hogy figyelte közönsége arcát, mikor melyik dallamra oldódnak jobban az emberek. - Mondja, így megy ez mindennap? - Ugyan, egy évben egyszer verődik össze olyan társaság, amelyről le tud pattani a jég, ami akarva, akaratlanul ráfagy az emberekre a mindennapi stressztől. Ma valami különleges sugárzása van az égnek, hogy ez az este így alakult. - Hogyan viseli a „királyi” címet? - Nézze, sokféle király van a magyar kártyában is, a zöld, a makk, a tök és a piros király. S hogy a zongoristák királya vagyok-e? Ezt a koronás jelvényt, amely a mellemre van tűzve, egy svájci turnémon ajándékozták nekem. Büszkén viselem, annál is inkább, mert az órámon kívül ez az egyetlen ékszerem. - Mikor jött el a pillanat, amikor zongoristaként képzelte el az életét? - Pici gyerek voltam. Még nem tudtam, hogy az úgynevezett szórakoztató bárzongorázás nagyon komoly és igen kemény mesterség. Az ember fiatalkorában még csak a csillogást akarja látni. - Hadd tegyen fel még egyszer a kérdést: miért van az, hogy nem tartott szünetet? - Azért, mert szerintem egy jó hangulatot nem szabad megszakítani, mert elmúlhat a varázs. Egy üzletembernek eszébe juthat, hogy tegnap összeveszett a feleségével, az anyának, hogy miért nem ő takarja be éjszaka álmodó gyermekét, a színésznek, hogy holnap lesz-e hol játszania... Nem szabad az embereknek időt hagyni a gondolkozásra. Ha valaki elmegy szórakozni, akkor kapcsolódjon ki, felejtse el baját-baját, s ha látom a munkám ilyen eredményét, akkor én sem vagyok fáradt. - Ön a klasszikusokat is ismeri... - Miért ne ismerném? Jártam konzervatóriumba, a Zeneakadémiára, választanom kellett, vajon otthon ülve várjam, mikor csörren meg a telefon, hogy esetleg egy hónapban egyszer pódiumot lássak vagy a hét minden napján, mindennap játszhassak, s a zenének élhessek? - Azért az nagyon nagy dolog, hogyha valaki az életében azt csinálhatja, amit szeret. Ki segít ebben? - A nyugalmas otthonunk megteremtésében a feleségem, a gyerekeim, két nagy fiam, Attila, Jenő és egy kislányom, Andrea. Imádom őket. Megszokták ők az én ritmusomat. S segíti az életemet, ha látom, hogy örömet szereztem és szerezhetek még remélem sokáig. Ötvenhárom éves vagyok, s higgye el, nem tudom, hogy ez sok-e vagy kevés, mert tevékeny életem nem engedi, hogy ezen tűnődjem. Nem unatkozom, az biztos. - S a szünnapjain mit csinál? - Vagy csak úgy otthon vagyok, elmegyünk sétálni, vagy írok zenét. Most készülök egy nagylemezre. Csöppnyi dzsesszfűszerrel szórakoztató lemezre. Nyugtató lesz, ezt ígérhetem, zongorázni fogok vonós zenekarral és egy bőgőssel, egy dobossal. A dobos a fiam. - Milyen sikerre számít? - Optimista vagyok, s hitemet az is erősítette, hogy sokan kértek, ösztönöztek erre. - Látom, szerelmes az életbe és a zongorába. - így van. A legrégibb zongorába is lelket lehet lehelni, ha valaki szereti. Barsy Zsuzsa Herein elnök úr egy régi naplóval (Bohanek Miklós felvételei) nnll^niT^iílwcöjíl^^ e fTroW-í Vl> eV ^ ry-L n ^ Mn n..............n Uuu\^UU\^LjLj (JjL/ U\^u\\ Balogh Jenő (A szerző felvételei) SZABAD FÖLD 13