Szabad Föld, 1996. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-14 / 20. szám
1996. MÁJUS 14. SZABAD FÖLD 13 i . Soha ennyi könyvet! Bár nem kevés olyan bolt szűnt meg, ahol olvasnivalóhoz jutott az ember. De a nagyobb településeken még a főutcák, állomások környéke is bővelkedik a szabad ég alatti könyvárusítókban. A kínálat furcsa arányokat tár az érdeklődő elé. Most, erre az írásra készülődvén szemügyre vettem a fővárosban egy utcai könyvárus portékáját a Déli pályaudvar közelében és a pesti oldalon egy bolt kirakatát. Az utcai könyvkereskedő harminckilenc művet ajánlott a járókelőknek. Abból harminckettő volt külföldi szerző munkája, hét pedig magyaré n újf fáradt léptekkel népviseletes aszzonyka lépett a pulthoz. Boldog községből hozta a dolga Budapestre. Két könyvet keresett illedelmes bizonytalansággal, egy Kaszap Istvánéletrajzot és - némi csodálkozásomra - Móricz Zsigmond Életem regénye című munkáját. A könyvárus, aki egy csöndesebb popegyüttesben is elgitározhatott volna, kitárt karral magyarázta, csak modern könyvek vannak nála. Addig-addig beszélt, míg a nő kezében egy szextörténettel távozott... Itt tartunk? Igaz is, meg nem is. Hogy enyhítsem e megítélés bizonytalanságát, néhány íróval beszélgettem. Nem olyanokkal, akikre elismerések záporoznak. Inkább olyanok felé fordultam kérdéseimmel, akiknek ajtaján sűrűbben kopogtat a gond, mint a pénzespostás. Először Gergely Mihályhoz fordultam. A megkérdezettek közül vitathatatlanul ő a legismertebb. Eddigi munkássága arányaiban is a legtekintélyesebb. - Hány könyve jelent meg eddig? - kezdtem. - Hatvannyolc óta , vagy harminckettő, harminchárom - mondta. - Ezek közt volt néhány, amelyik két-három kiadást is megért. És az elmúlt három évben? - Három éve kettő. Az egyik tárlatlátogató képzőművészeti tűnődéseimet tartalmazza. A másik, a Mi gyalogrendűek című mindennapjaink jó-rossz tapasztalatait fölvillantó kis írásaimat fogja össze. A gyalogjáró ember szemszögéből. Itt jött a kényes kérdésem. Manapság megél könyveinek honoráriumából az íróember? Éreztem nekikészülődéséből, hogy az érdekek elaknásított területére jutottunk. De mondta: - Csak a nagyon kiválasztottaknak adatik meg ez a ritka szerencse. Azelőtt kialakult egy népes szerzői csoport, az oda tartozók műveit rendszeresen megjelentették. Ez bár szerény, mégis elfogadható életszínvonalat biztosított az alkotóknak. Persze akkor is voltak kivételezettek nem is kevesen. Hogy kik, azt tudta az írótársadalom és sejtette az olvasóközönség tájékozottabb része. Senkit se akarok közülük megnevezni, minek is. Lehet, hogy közülük többen most mint kiadók tevékenykednek? - Akadnak ilyenek. Én nem is tudnám egyértelműen elmarasztalni őket. Mert ha valaki saját munkái mellett mások könyveit is kiadja, szolgálatot tesz a magyar irodalom ügyének. A baj az, hogy az ilyen kiadók általában szűk látókörűek. Beérik néhány kiválasztottal, és nem törekszenek arra, hogy szélesebb körben tájékozódjanak. Pedig nyilván másoktól is kaphatnának kiadható jó kéziratokat. Netán értékesebbeket is, mint amilyeneket megjelentetnek. Ámbátor évek óta ismerem Bratka László írót, ismeretségünk futólagosnak is alig mondható. Megpillantva őt, általában arra gondoltam, milyen remek novellát írt volna a harmincast formázó férfiról Krúdy Gyula. Aki a Rákosi Viktor alkotta szóval rikkancsnak nevezte volna a végül is tollforgató embert. Mivel hogy Bratka úr nevével egyik nap a legelőkelőbb magyar irodalmi folyóiratban találkozhattam kitűnő műfordítás szerzőjeként, másnap meg Pesten a Deák téren láthattam, amint lankadatlan szorgalommal újságot árult. Krúdy, ha ma élne, nemcsak Zubovics Fedorról rajzolna írott arcmást, aki Pesten is oroszlánokra vadászott; nemcsak az utolsó szerencsés magyar aranyásóról emlékezne meg; nemcsak a Dunába ugró Tersánszky Józsi Jenőről mondana el szomorú titkokat, hanem azon is eltűnődne, milyen is a barátnak is hallható nevű Bratka élete, aki évekig foglalkozott a tibeti nép kultúrájával, volt fűtő, kereste a kenyerét, mint földmérők melletti figuráns és közben... - Tulajdonképpen milyen pályára készült? - kérdeztem Bratka Lászlót. - Eredeti képzettségem szerint textiltechnikus vagyok - közölte. - Abban a szakmában csak két hónapig dolgoztam. Utána sok mindennel próbálkoztam. Az újságárulás tartott a legtovább. ■ Tudtommal műfordító, de verseskötete... Már mondta is. - Nyolcvankettőben jelent meg először. Utána is volt néhány jó évem. Most viszont két-három év óta egy verseskötetem meg egy fordításkötetem anyaga kiadónál van. más? - A verseskötet már el is aludt. A Mandelstam önéletrajzi prózájából és elbeszélésekből készült füzér mintha megmozdult volna. ■ Talán valamit arról, mi az, hogy a kötet „elaludt”. Nem éppen sietős a válasza: - Elaludt... vagyis eleinte biztattak, majd eljutottunk addig, már nem is kérdezem, lesz-e belőle valami. ■ Ne kerteljünk! Mit tapasztal az író, aki szeretné könyv alakban viszontlátni művét, számíthat arra, hogy megkeresik a kiadók, vagy megalázó módon házalnia kell vele? - Megalázó körülmények? - tépelődött a két szón. - Felemásak a lehetőségek. Van, ahol számítanak a munkáimra, van, ahol megalázó módon házalnom kell. - Hogyan lehet megélni írásból? - Az kinek-kinek az igényeitől függ. Én nagyjából egy munkás havi jövedelmét érem el. Olyan harmincötezer forint körüli összeget. Nem vitt rá a lélek, hogy megkérdezzem, hogy az a levonás előtti, vagy utáni összeg. ...Akit haradikként kérdezgettem, az, ha akarom, író, ha akarom, csak az irodalom előszobájában ácsorog. Vagy minden irónia nélkül szólván az irodalom hajléktalanja, Szurkos András, amikor találkoztunk, megindítóan szerény köntösű kötetet adott át nekem. Címe: Végső fokon. A mindössze nyolcvanhat nyomtatott oldalt betöltő versek és paródiák a szerző egész eddigi életművét jelentik. Az immáron deresedő szakállt viselő poéta nem is írói tevékenységgel akarja megkeresni mindennapiját. Lebeg költészet és a hivatali munka között. ■ Látom, első könyve kilencvenötben jelent meg - fordultam hozzá. - Nem kapkodta el az írást. - Hát nem - helyeselt. - Egyébként is, midőn ez megjelent, akkor már régen nem írtam. Én nyolcvanegy és nyolcvannégy között éreztem magamat költőnek. Akkor írtam verseim többségét. Kedvem támadt, hogy lemásoljam a kötet élére elhelyezett nyolc sort: íátszéli jegenye / nem nőhet az égig, / de amit hinni kell, / hinni kéne végig! / A jelen még nem múlt, / a többi hátravan. / Senki se találta, / de mégis, hátha van! ■ Nem kéne végig hinnie, hogy költő, és mint olyannak még dolga van? Tudom, nehéz ma költőnek lenni Magyarországon. És a könyvkiadás ugyebár... Helyettem folytatta: - Nem írok, így nincs miért haragudnom a kiadókra. Viszont sajnálom azokat, akik jó dolgokat írnak, és nem érik el a megjelentetést. Hallottam például, hogy Bella István magyarra fordította egy lengyel szerző művét, és saját kiadásában kellett megjelentetnie. Ha egy ilyen költő erre kényszerül, akkor bizony kegyetlenek a viszonyok. ■ Mégis, amikor önnek kötete jelent meg, fizetett érte a kiadó? Szomorú mosollyal mondta: - Ugyan, ugyan... Miért is fizetett volna? Szurkos András szavaira gondolva már nem kételkedem a szállongó hírekben, melyek szerint van többkötetes író, aki biztosítónál vállalt üzletkötői munkát. Hallottam íróról, aki ismeretsági körében illatszereket árusít. Sőt egy büfés teljes titoktartást kérve megsúgta nekem, kávéfőzőnője egy nem is névtelen költőhölgy. Ezeken rágódva baktattam az utcán, amikor megviselt küllemű Trabant fékezett a járda mellett. Elegáns úr vágódott ki belőle és rám köszönt. Régtől fogva ismerem őt, mint jól induló novellistának már-már neve volt. ■ Neked se futja Mercedesre - röppent föl nyelvemről meggondolatlanul. Kacagott: - Ugyan! Ez ugyanolyan hobbi részemről, mint az volt, hogy Illyés Gyula napszítta hajóssapkát viselt. Ha nagyon akarnám, Mercedest talán nem, de egy nagyobb Volkswagent vehetnék. Ezen kicsit elcsodálkoztam. Ő pedig bizalmasan megsúgta nekem, hogy egy kiadó megbízásából rendszeresen ír tömény szexszel átitatott regényeket. Persze nem a saját nevén, hanem kitalált spanyol szerzőt tüntet fel a cím fölött alkotóként. ■ A kereset? - néztem rá csüggedten. - Havi félmillió. Ez még mindig kevesebb, mint amennyit egy tőzsdeügynök hazavisz. És már sietett is tovább a hobbi-Trabanttal. Én meg azon tépelődtem, mit keresne ma, ha élne, József Attila? (Folytatjuk) Bajor Nagy Ernő Emlékezetes ünnepséget rendeztek a városligeti Vajdahunyad-várban az ott található Mezőgazdasági Múzeum századik születésnapja alkalmából. Az agrárágazat ma is büszke lehet arra, hogy történelmét ebben a szemet gyönyörködtető épületegyüttesben tekinthetik meg az érdeklődők. A romantikus környezetben, a Városligeti-tó közepén található Vajdahunyad-várat Alpár Ignác tervei alapján építették fel a millenniumi ünnepségekre olyan elvárások alapján, hogy ötvöződjék benne ezer év építészeti stílusa: az Árpád-házi román, az Anjouk és Hunyadiak korabeli csúcsíves és a Habsburg-kori reneszánsz, valamint barokk egyaránt. Az eredmény káprázatos lett, száz évvel ezelőtt is sokan megcsodálták, viszont hamarosan tönkrement, életveszélyessé vált az ideiglenes kiállítócsarnokként fából, téglából készített épület. Ekkor a parlament akaratának eleget téve tartóssá építették a várat, s a múzeum 1907-ben végképp ideköltözött. A kiállítást I. Ferenc József nyitotta meg azzal a gondolattal, hogy az épület ne csak a régiségek tárháza legyen, hanem mutassa be a legújabb mezőgazdasági vívmányokat, eredményeket is, elősegítve ezzel a gazdálkodás korszerűsítését. Aztán az első világháború megszakította a nagy lendülettel beindult gyűjtő- és kutatómunkát, és csak 1934-ben került sor a már elavult kiállítások felújítására. Ekkor kezdték el a hazai agrárszakirodalom feldolgozását, a könyvtár bővítését, és szorgalmazták iratok gyűjtését. Sajnos a második világháború pusztításai és az azt követő bizonytalan, zavaros időszak ismét visszavetette a múzeum munkáját, csak 1951-től nyíltak meg új kiállítások. A Vajdahunyad-várat azután 1978-85 között kívül-belül teljesen felújították, 1991-ben pedig műemlékké nyilvánították. Az épületegyüttes magában is rengeteg látnivalót, történelmi élményt nyújt, és ha hozzávesszük az állandó, illetve időszaki kiállításokat, akkor bizony egy napot is nyugodtan el lehet itt tölteni. A százéves évfordulót a múzeum történetét, gyűjteményei legszebb darabjait bemutató kiállítással ünnepük meg - mondta dr. Fehér György főigazgató. Felidézik az alapítás éveit, a századforduló hangulatát és a múzeum fő korszakait. Az állandó kiállítások szemléletesen mutatják be a mezőgazdaság történetét, visszanyúlva egészen a jégkorszak végéig, amikor elkezdték háziasítani az állatokat. Nemcsak a gyerekeknek ad új ismereteket a dúsgazdag gyűjtemény, hanem a felnőtteknek is. Például érdekes megfigyelni, milyen változásokon mentek keresztül az állatok a háziasítás során, milyen anatómiai és élettani különbségek voltak például az őstulok és a szarvasmarha, a vaddisznó és a házisertés között. Külön kiállítás foglalkozik a honfoglaló magyarok állattenyésztésével. Ebből ismét meggyőződhetünk róla, hogy őseink legkedveltebb háziállata a ló volt, de többféle célból tartották a szarvasmarhát, a juhot, a kecskét, ismerték a sertést, a tyúkot, a libát és volt kutyájuk is. Érdemes végigkísérni, mekkora fejlődésen ment át a sertéstenyésztés a honfoglalástól napjainkig. Legelőn való teleltetés, gödörben történő fiaztatás, földalak rajzai, makettjei utalnak a hagyományos külterjes tartásra, amelyet csak a századfordulón váltott fel a belterjes tenyésztés. Ekkor hoztak be angol fajtákat, a cornwallt, a berkshire-t, s ezekkel keresztezték a már elterjedt mangalicát. Az egyik leglátogatottabb teremben a magyar lótenyésztés történetével ismerkedhetünk meg. Láthatjuk, milyen változásokon ment át a honfoglalók lova az évszázadok során: először keletről jött a vérfrissítés, aztán a spanyol ló divatja következett, majd a múlt századtól napjainkig az angol típus lett a kedvelt. Ebben nagy szerepe volt gróf Széchenyi Istvánnak, aki a lósportot is a lótenyésztés szolgálatába állította. A színvonalas tenyésztői munkát olyan helyek jegyzik, mint Mezőhegyes, Bábolna, Kisbér és Szilvásvárad. Ma, amikor egyre kevesebb a birka a legelőkön, érdemes megtekinteni a juhtenyésztés történetét bemutató kiállítást, hiszen évszázadokon keresztül ez volt az egyik legkedveltebb háziállatunk. Egy anekdota szerint a reformkorban az egyik Esterházy herceg fogadott egy dúsgazdag angol lorddal, hogy neki több a juhásza, mint a lordnak a juha, s a fogadást meg is nyerte. A magyar juhtenyésztés akkor vált európai színvonalúvá, amikor behozták a merinó fajtát, Mária Terézia idejében. Külön kiállítás mutatja be a kertészet történetét, s gazdag gyűjtemény illusztrálja a földművelés gépeit, eszközeit. Láthatjuk, mennyit fejlődött a technika a Rákóczi-ekétől napjainkig. A XVIII. század elejéről származó eszköz azért is ritkaság, mert ez az egyetlen, teljes egészében fennmaradt ősi eke a Kárpát-medencében. Sokszínű, részletes gyűjtemény a gabonatermesztés történetét bemutató kiállítás, és érdekes, ritkán látható tárgyakat rejt a halászatot illusztráló terem. Egy 1907-ben lőtt és preparált barnamedve áll a vadászati kiállítás bejáratánál, amely a Vajdahunyad-vár gótikus épületszárnyában kapott helyet és már témájánál fogva is igen látványos. A kitömött vadállatok mellett felsorakoznak a vadászfegyverek és a szebbnél szebb trófeák. A múzeum századik születésnapján 15 állandó és 6 időszaki kiállítással várja látogatóit, akik közül évről évre egyre több a gyerek, a fiatal. Pethes József szrr Iatt képv 039 SZÁZÉVES A MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUM Gergely Mihály Bratka László (Bohanek Miklós felvételei) Szurkos András Az állattenyésztési gyűjtemény részlete: juhtartás A múzeum épülete A vadászati bemutatón: fegyverek (Sprecher Ildikó felvételei)