Szabad Föld, 2003. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)

2003-07-04 / 27. szám

, 2003. JÚLIUS 4. A Hegyesiek kilencféléi Kunhegyesen Másodszor rendezték meg a Hegyesi napokat Kunhegyesen. Kilenc település vett részt a sok érdeklődőt megmozgató rendezvényen: eljöttek Kunhegyes testvértelepüléséről, Feketicsről, az ugyancsak vajdasági Kishegyesről és Oromhegyesről, továbbá a határainkon inneni Királyhegyesről, Magyarbánhegyesről Mezőhegyesről, Nagybánhegyesről és Nagyhegyesről Június 21-én átadták a teleházat, volt nóta- és népdalműsor, toronyzene, galambröptetés, mazsorettfelvonulás, amatőr művészeti csoportok műsora, főzőverseny, kiállítás, orgonahangverseny, popzene, tűzijáték, utcabál Másnap sportversenyek kezdődtek, virtuskodtak a polgármesterek, később pedig ugyanők fórumot tartottak a városházán. vendéglátó Kunhegyes polgármesterét, Kontra Józsefet, a művelődési központ vezetőjét dicséri, hogy 2001-ben ő találta ki a Hegyesi napokat. - Az első évben még nyolc, nevében a „he­gyes” szót hordozó település képviselői jöttek el - idézi fel a kezdeteket a polgármester. - Az­zal, hogy két vajdasági község (az egyik Kun­hegyes testvértelepülése) is részt vett az ese­ményen, kezdettől fogva nemzetközi jelleget öltött a Hegyesi napok programsorozata. Ta­valy pünkösdkor rendeztük az első találkozót Kunhegyesen, mi finanszíroztuk, mivel mó­dunkban állt időben pályázni a költségek fede­zésére. Olyan jól sikerült az első rendezvény, hogy a folytatás mellett döntöttünk. Az őszi helyhatósági választások után Kishegyesen tárgyaltak a folytatás részleteiről, s elhatározták, hogy minden évben máshol rendezik meg. A két jelentkező település azon­ban idén februárban jelezte, hogy nehézségei vannak, így ismét Kunhegyes vállalta a házi­­­­gazda szerepét. - Nagyon örülünk, hogy él az együttműkö­dés - mondja Kontra József. - Ma már nem él­het egy város begubózva. Össze kell fogni más településekkel, érvényesíteni kell a kistérségi vagy még tágabb szemléletet. Csak szélesebb kapcsolatokra építve tudunk boldogulni. A kultúra nagyon fontos egy településen. Ha azt akarjuk, hogy legyen, meg kell mozdulnunk. A Hegyesi napok együttműködési társulásának a tagjai nem gazdagok, mindenkinek megvan a maga gondja. Mégis úgy gondoljuk, hogy ilyen célokra áldozni kell. Ahogy mifelénk mondják segíts magadon, Isten is megsegít! Kontra József polgármester Gobelinremeklések Királyhegyesről K­irályhegyes, Magyarbánhegyes, Mezőhe­gyes és Kunhegyes alkotóinak kiállítása nyitt az Horvai Varga István Művelődési Köz­pontban. Láthattak itt az érdeklődők rézdom­borításokat, festményeket, grafikákat, fotókat, textilből készült bábokat, csuhészobrokat. No meg jó néhány gobelint, megcsodálták a reme­keket az asszonyok. Az aprólékos, míves mun­kával készült gobelineket Strangea Delia jegyzi. - Román származású vagyok, Besztercéről költöztem át Magyarországra tízéves kislá­nyommal, most Királyhegyesen lakom, ahol or­vos az élettársam - mondja egészen jó magyar­sággal a fiatal nő. - Óvodában dolgozom. Egy szót sem tudtam magyarul, amikor idejöttem. Igyekeztem megtanulni. Nem volt könnyű. Kü­lönösen a helyesírással bajlódom sokat Szülei az iparban dolgoztak, mindketten nyugdíjasok. Ő ott tanult Besztercén, aztán Aradra költöztek, ott született a kislánya. Amikor megvolt az élettársa szolgálati lakása, akkor költöztek át Strangea Delia szíve vá­lasztottja is román származású, aki már ha­marabb átjött Magyarországra, és már meg­kapta a magyar állampolgárságot. Most a kis­lányét próbálják megszerezni, aztán majd ő következik. A pompás gobelinek mindegyikében rá­nézésre is hihetetlenül sok munka rejtőzik. - Nem nehéz, csak sok türelem kell hozzá - nyugtat meg bennünket hitetlenkedésünk láttán alkotójuk. - Nem tanított rá senki, ap­ránként sajátítottam el édesanyámtól. Az ő rábeszélésére próbálkoztam meg vele Király­­hegyesen, amikor nem volt munkám. Nagyon megszerettem. Volt már kiállításom Tótkom­lóson, Nagyéren, most pedig Kunhegyesen. Jól érzi magát Magyarországon. Azt mondja, már ide tartozik, itt a családja, ide megy haza, Királyhegyesre. Nyaranta elviszi a kislányát Besztercére nyaralni, de mindig vágynak vissza, már Királyhegyesen vannak itthon. A lánya egyébként beszél magyarul is, románul is, ami érthető, hiszen ő csak romá­nul szól a kislányhoz, az élettársa pedig csak magyarul. Stranger Delia ezt fontosnak tartja, hiszen örül, ha a gyerek szót ért Besztercén a nagyszüleivel. A kunhegyesi asszonyok némelyikének fe­jében talán megfordul, megpróbálhatná ő is a gobelinezést. - Nagyon sokat varrtam,amíg volt időm­­jegyzi meg a gobelinek készítője. Amióta dolgo­zom, sokkal kevesebb időm jut rá. Egy-egy go­belin hat-hét hónap alatt készül el, attól függ, milyen nagy. Amelyik most Kunhegyesen látható, több évi munka eredménye. Sokat görnyedt fölötte a fiatal nő, aki már nálunk van itthon. E­lég hangsúlyosan voltak jelen a hegyesiek fesztiválján a vajdasági falvak, produk­cióikat, képviselőiket megkülönböztetett fi­gyelem kísérte. Az egyik észak-bácskai település, Oromhe­gyes most először vesz részt a „hegyesiek” talál­kozóján. A kétezer lelket számláló falu múltja a XIX. század közepéig nyúlik vissza. Mindig magyar ajkú volt, ma is majdhogynem színma­gyar település. Lakóinak többsége földműve­lésből, állattenyésztésből él, akik pedig az ipar­ban találtak munkát, azok Kanizsára utaznak. Gazdag Veronika az oromhegyesi helyi közösség tanácsának elnöke már három éve. Ott született, ott lakik, a falu orvosa tizenkilenc éve. Nem egyszerű feladat a falu vezetése és az orvosi munka mellett időt szakítania két nagylányára és a férjére. - Az elmúlt tíz évben az élet minden terü­letére rányomta bélyegét a háború - meséli. - A gazdasági élet még mindig nem állt helyre. A fiataljainkat besorozták katonának, min­denki rettegett. Jó néhányan külföldre mene­kültek, de akadtak, akik bevonultak. Sajnos, van egy halottunk, egy helybeli fiatalember a vukovári harcokban vesztette életét. Oromhegyesen nem dúskálnak a javak­ban, de azért építenek utakat, járdákat, fúrnak kutakat. Nagy álmuk a művelődési ház. En­nek felépítése azonban meghaladja erejüket. Nincs hol megtartani a rendezvényeiket, nincs otthona a művelődési egyesületnek. A művelődés otthona fontos helyszíne lehetne a magyarságmegtartó rendezvényeknek. Kishegyes ötezer-hétszáz lakosú magyar település a Vajdaságban. A lakosok kilencven­öt százaléka magyar a balkáni háborúkat kö­vető nagy népmozgások után is. Dékus Gyöngyi, a kishegyesi helyi közös­ség titkára örül, hogy eljöttek Kunhegyesre. Másodszor vesznek részt a hegyesiek fesztivál­ján, már ismerős arcokat lát, akikkel jólesik ta­lálkozni. Jó érzés annak még a rendőrt is ma­gyarul megszólítani, akinek odahaza a rend őreihez szerb nyelven kell szólnia. Csak az ilyen sorsú falvak tudják, milyen nagy dolog az, ha az ember az orvosnál magyarul mondhatja el a panaszát - mondják a kishegyesiek. - Tartjuk a magyarságunkat, ezt bizonyít­ják a most Kunhegyesen fellépő néptáncosa­ink is - bizonygatja Cékus Gyöngyi. - Nehéz megélni a községben, főleg a mezőgazdasággal vergődnek az emberek. Nagyon nagy a száraz­ság az idén. Ráadásul összeomlott az ipar is. A Szabadka és Újvidék között félúton fek­vő Kishegyesnek három lakosa esett el a bal­káni háborúkban. - Közülük két fiatalember 1972-ben szü­letett, akárcsak a fiam - mondja a helyi közös­ség titkára. - ő is akkor volt katona, de hál’ Is­tennek megúszta. Aztán 1991-ben, amint le­szerelt, rögtön átjött Magyarországra három­száz márkával a zsebében, és hét évig Szege­den élt. Miután otthon lecsendesedett a hely­zet, hazajött, és bádogosműhelyt nyitott.­­ A szorongás állandó vendég volt a kis­hegyesi házaknál? - A hadsereg bevonult a faluba is, a tan­kokat az üzemekben, iskolákban helyezték el. Féltünk, mert tudtuk, hogy a NATO megtalál­ja a célpontokat a bombázáshoz. A mi há­zunktól ötven méterre települtek a tankok. Szerencsére minket nem bombáztak, de hu­szonöt kilométerrel északra, igen. Remegtek az ablakaink, láttuk a fényeket. Nagyon meg­viselték az embereket a háborúk. A kisuno­­kám akkor négyesztendős volt, ő is rettegett, hogy jaj, jön a repülő, bombáznak. Ahogy Kishegyesen mondják, még nem indult el náluk az élet. Nagyon nehezen élnek meg az emberek, várják, hogy valami jó is tör­ténjen velük. Feketics Kishegyes mellett található, négyezer-hétszáz lakosú település, kéthar­madrészben magyar. A balkáni háborúk je­lentősen megmozgatták a falut. A lakosság száma nem nagyon változott, de a nemzetisé­gi összetétele igen. Ahány fiatal elment a ma­gyarok közül, annyi szerb jött Szlavóniából, Horvátország keleti részéről. A feketicsi helyi közösség titkára Sárándi István. - Nagy gondunk Feketicsen az ivóvízel­látás, az aszály, tél óta nem volt eső - kezdi.­­ Javában aratnak, de nagyon gyenge a termés. Az emberek főleg a mezőgazdaságból élnek. Lenne egy cipőgyárunk, de a napokban küld­ték el a munkásokat meghatározatlan időre. Nagy gondokkal küzd az állami birtok is (ez az itteni állami gazdaságnak felel meg), magánosítás előtt áll. Munkalehetőség szinte semmi, a kisvállalkozások nem nagyon in­dulnak be. A feketicsi Pál Károly, a belgrádi parla­ment képviselője, a Vajdasági Magyar Szövet­ség alelnöke az elhangzottakhoz örömmel fű­zi hozzá, hogy a „hegyesiek” között már meg­indult a gazdasági együttműködés is, aminek komoly távlatot nyit, hogy most készül a Budapest-Belgrád autóút vajdasági terület­­rendezési terve. Ennek keretében Feketics te­rületén leágazás épül, lesz egy Kishegyesnél is, s a kettő között a külön ipari letérő sáv mellett tíz kilométer hosszan, egy kilométer szélesen ipari parkot alakíthatnak ki Ez az egész régió számára komoly fejlődési lehetőség. A „hegyesiek” is helyet kaphatnak itt, hogy ter­mékeiket előállítsák vagy forgalmazzák. Első­ként kapnak majd zöld utat. A bácskai falvak kultúrát hoztak, befektetni hívnak bennünket Szabadföld HAZAI ÉLET ­ Fürge lábú nagymamák V­agyhegyes már másodszor képviselteti M­­­agát a kunhegyesi fesztiválon. Kultu­rális programjai nagy sikert arattak, főleg a nagymamákból álló mazsorettcsoport. A hat­vanhét esztendős Nagy Sándorné szobalány volt Hajdúszoboszlón egy szállodában, onnan ment el nyugdíjba. Most sem tétlenkedik. Négy gyereke örül, hogy édesanyjuk tagja a nyugdíjasok táncos lábú csoportjának, ráadá­sul az énekkarba is jár, de még színpadi jelene­tekben is szerepel, ha úgy adódik. Kunhegye­sen ő is bemutathatta sokoldalúságát a város közepén felállított színpadon. Tóth Vilma is örömmel járja a táncot, ezenkívül azzal is segítette a csoportot, hogy megvarrta a nagyik fellépőruháit, a kéket és a pirosat Az asszonyok hajában a virágot, a nya­kukban látható rózsafüzért, de a pomponokat is ki-ki megvarrta magának. „Amíg tudom jár­ni a táncot, én járom!” - nevet Tóth Vilma. A hatvankét esztendős Molnár Lászlóné sertéstelepen dolgozott, onnan ment nyugdíj­ba. Három gyereke van. Kisunokája szerepelt a nagyhegyesi iskolás mazsorettek között. Az unokák és a nagymamák táncolnak, a gyere­kek nem, ők inkább dolgoznak, jegyzi meg. Szabó Józsefné hatvanöt éves, baromfi­gondozó volt, dohányt termelt, kapál még most is, azt mondja, a tánc tartja jó kondíció­ban. Két lánya, három unokája biztatja a tánc­ra, drukkolnak neki­­ mobiltelefonon. A vendéglátásban és a kereskedelemben dolgozott nyugdíjazásáig Kovács Istvánná. Sok műtéten esett át. Az egyik alkalommal bement Hajdúszoboszlóra az orvoshoz, de a doktornő nem azt kérdezte, mi a baja, hanem azt, hogy megy-e még a mazsorett, meséli. Biztatta, hogy táncoljon. Nem is maradna el a próbákról. Négy éve özvegy Kakucsi Lászlóné, öt­venhat évével a csoport legfiatalabb tagja. So­kat tanult a lányától, aki maga is tanítja a pom­ponos táncokat. Régebben egyébként is szere­tett táncolni, dalolni. A csoport életkedvet ad, itt elfelejti minden bánatát, mondja lelkesen. N­agyhegyes vezetői nagyon elégedettek velük, s minden támogatást megadnak. Kiss Ferencné a nagyhegyesi Veres Péter Általános Iskola alsó tagozatán tanít, ezenkí­vül az intézmény alsós és felsős mazsorettjeit vezeti. Tavaly februárban megkeresték a hely­beli nyugdíjasklub asszonyai, hogy a nyugdí­jas Ki mit tud?-ra egy pomponos tánccal ké­szülhetnének, mert látták a gyerekek ma­­zsorettcsoportjait, és nagyon megtetszett ne­kik. Kiss Ferencné vállalta, hogy segít a tucat­nyi nagymamának. Elkezdték a munkát. - Senkinek sincs táncos múltja, az együtt mozgást nehéz volt megtanulni - idézi fel a kezdeti próbákat a csoport vezetője. - A mun­kához szokott lábak nehezebben mozdultak, de nagy akarat és lelkesedés volt a jelentkezők­ben. Júniusban már nagy sikert arattak az asz­­szonyok Hajdúszoboszlón, a selejtezőn. Nagy álma volt a nagymamáknak, hogy felléphesse­nek az Aranybikában: ez a megyei döntőn si­került, úgyhogy az októberi gálaműsorra is meghívták a csoportot. Hamarosan már az egyik televízióban is szerepeltek. Eredetileg egyszeri alkalomra tervezték Kiss Ferencnével az együttműködést, de any­­nyi meghívást kaptak sikereik nyomán, hogy folytatták a munkát. A tangó után egy szam­baszámot tanultak meg, amit Kunhegyesen adtak elő először népes közönség előtt. Már készen van a harmadik számuk is, augusztus­ban egy spanyol számot mutatnak majd be. Kovács Jánosné korábban a gázpalacko­kat töltögette, most 58 éves, rokkantnyugdí­jas. Beteg, dobogott is a szíve tánc közben, mondja nevetve, de már helyrejött. „Az uno­kám is mazsorett, mondom, akkor én is meg­próbálom. Azt mondta, hogy már elég jól megy, de mindig nevessetek, mama!” Pinczés Mikósné hatvanhét éves. A kora miatt eleinte tartott a pomponos tánctól, félt, hogy megszólják, de már nagyon örül, hogy belépett a csapatba. Nem nevették ki, inkább megtapsolták. Hatvanesztendős Tar Sándorné. A csa­ládja örül, a falubeliek mondják, hogy na, mennek a nagyik próbálni. Nagyhegyesen szeretik a nagymamákból álló táncos csopor­tot, az augusztusi falunapon zúgott a vastaps, többször visszahívták őket a színpadra. Kovács Józsefné hatvannégy éves. Derű­sen idézi fel, milyen sokszor megizzadtak a próbákon. Öt gyereke, tizennégy unokája, há­rom dédunokája van, még most is öt-hat utó­dot pesztrál, úgyhogy akkor sem unatkozik, ha hazamegy a próbáról, vagy a nyugdíjas­klubból. Az ötvenkilenc éves Vincze Sándorné az előnyugdíjig Hajdúszoboszlón volt kézilány egy szállodában. Az ő ötlete volt, hogy pompo­nos táncot járjanak. Fiatalkorában is nagyon szeretett táncolni, de az egész családja szíve­sen ropta. A férje is eljött Kunhegyesre, ő is szerepelt a színpadi jelenetben, amit előadtak. Szabó Péterné még kicsit nehezen beszél, mert agyérgörcsből épült fel. A tánc segített a gyógyulásban, mondja. Ez élteti. Kunhegye­sen a közönség egyetlen, betegségre utaló jelet sem vett észre színpadi szereplésekor. Fönt, a világot jelentő deszkákon szinte újjáéledt. Az oldalt összeállította: Körmendi Lajos Unokáik biztatására ropnak pomponos táncot A SZERZŐ FELVÉTELEI

Next