Szabad Föld, 2004. január-június (60. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-23 / 4. szám
A Tűzpiros üveggömbben meglátta jövőjét 1991-ben született meg az az alapítvány, amelynek kuratóriuma 1992 óta évente Demján Edit-díjat oszt ki arra érdemes fiatal vidéki színésznőknek. Tavalyi teljesítménye alapján Kovács Edit, a Békés Megyei Jókai Színház művésze részesült a rangos szakmai elismerésben. MOLNÁR LAJOS A hetvenes-nyolcvanas évek tragikusan korán távozott csodálatos színészegyéniségének, Demján Editnek az emlékét, művészetének üzenetét érdemes átmenteni minden korok színészgenerációi számára. A fenti alapítvány ilyen céllal jött létre. A díjazott művésznőt, Kovács Editet első lépéseiről faggattuk, mi vezérelte a világot jelentő deszkákra? Elmondta, kisiskolás korában a békéscsabai színházban, a Tűzpiros üveggömb című mesejáték láttán fogalmazódott meg benne az elhatározás, hogy színésznő lesz, olyannyira lenyűgözte a színpadi megjelenítés élménye. - Valójában nagyon szemérmes alkat vagyok, sokáig nem nagyon mertem kiállni a versmondással sem - folytatja emlékezését. - Érettségi után egy amatőr színpad tagjaként rendezői tanfolyamon vettem részt. Rencz Antal, aki ott tanított, felajánlott egy szerepet a színházban, és 1981-ben oda szerződtem. Miután színészstúdióban végzett, folyamatosan játszik Békéscsabán. Fontosabb alakításai: Shakespeare Lear királyában Cordelia, Csehov Cseresznyéskertjében Dunyasa, Hennequin Elvámolt nászéjszakájában Polet szerepe. Az utóbbi években Liffian Heilman Könyörtelenek című darabjában Oliviát játszotta, előtte Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabjában a női főszerepet. - Szívmelengető érzés díjazottnak lenni? - Ez az első országos elismerésem. Demján Edit varázslatos egyénisége, zseniális szerepértelmezései, szellemisége mindig közel állt hozzám. Sokat tanakodtam rajta, miért tudott annyira hatni közönségére. Ma már tudom: egyszerűen, mert a színpadon mindig önmagát adta. Sajnálom, hogy színpadon nem láthattam, de szerencsére sok filmszerepe megőrizte alakját. Egy-egy szerepéhez Kovács Edit legelőször mindig azt vizsgálja, mennyire hasonlít a figurához, miben különbözik tőle. - A szerepek visszahatnak a színészre - ismétli -, önismeretben gazdagodik tőlük. Neves rendezőktől hallottam: a jó színész legtöbbször jó ember is. A színész abból él, hogy megfigyel másokat. A bőrükbe csak akkor bújhat, ha szereti őket. - Válogathat a szerepekben? - Már többször kaptam olyan szerepet, ami nagyon távol állt tőlem. Például a Könyörtelenekben egy gonosz, erőszakos nőt kellett megformálnom. Szembe kellett néznem önmagammal, hiszen bennem is vannak indulatok, csak női fifikával nem engedem zabolátlanul felszínre törni őket Kihívás volt a javából. - Milyen alakításokban láthatjuk a közeljövőben? - Rhédey Eszter szerepét játszom Móricz Úri murijában, és február elején kezdjük el próbálni Pozsgai Zsolt Razzia című színművét. Sokat játszom, emellett a színház szakiskolája- Az Úri muri próbája közben - Kovács Edit partnere Bartus Gyula veresserzsi felvételeban már másodszor indítottam osztályt. Búcsú a Nagykunság poétájától KÖRMENDI LAJOS Kiss Tamás, a kiváló költő, író, műfordító tavaly december 8-án elhunyt. Közünk volt hozzá, s nem csupán azért, mert a Nagykunságról szebbet, igazabbat és méltóbbat nem írt senki a magyar irodalom történetében, mint ő Kunsági elégia című nagy versében, hanem azért is, mert itt, Jász-Nagykun-Szolnok megyében született 1912. szeptember 5-én. A szépség és a nemes erkölcsi értékek jegyében élte életét Kisújszálláson. A meghitt családi körben nevelkedve megigézte az olvasás, esténként zsoltárokat énekeltek, később, már a gimnáziumban a műfordítás izgalma is megérintette. Útja Debrecenbe vezetett, ahol 1938-ban teológiát és filozófiát végzett. Aztán dolgos évtizedek következtek: írt, tanított és az Alföld című folyóiratot szerkesztette. Munkáját egyebek mellett József Attila-díjjal is elismerték 1982-ben. Csöndesen, szerényen élt, soha nem tolakodott a sikerért. A puritán református hitű ember puritán módon írt, a verseire sem aggatott fölösleges díszeket, de így is bensőségesen, érzékletesen és érvényesen fogalmazta meg az alföldi magyar élet keserveit és szépségeit. Úgy élt, ahogy Zsoltár című versében írta: az egyensúlyt kereste, a harmóniát, a termő békét és a rendet. Ez a harmónia azonban tele volt teremtő nyugtalansággal, a szellem nyugtalanságával. Erkölcs és esztétikum szétválaszthatatlan volt számára, s ez az életmodell a fiatalabb írónemzedékek jó néhány tagjánál is példa lett. Kiss Tamásnak megjelent vagy kéttucatnyi könyve, versek, esszék, műfordítások, regények, tanulmányok. Ha a szerző kerülte is a nyilvánosságot, alkotásai sok hívet szereztek neki nem csupán a fölnevelő Nagykunságon vagy Debrecenben, ahol élt, hanem a tágabb irodalmi életben is. Kilencvenedik születésnapjára Debrecen városa megjelentette a Kettős tükör - Levelesláda című könyvet, amelyből kitetszik: a magyar irodalomnak olyan nagy alakjai tartották fontosnak, hogy megosszák gondjaikat, gondolataikat Kiss Tamással, mint Weöres Sándor vagy Jékely Zoltán. A Nagykunságot a költő mindig is kitüntette figyelmével. Egész életét végigkísérte a magyar irodalom két óriása, a költő Csokonai Vitéz Mihály s az író Móricz Zsigmond, akik pályájának kunsági, kisújszállási vonatkozásai is vannak. Sokat foglalkoztatta életük és munkásságuk. Szeméyes beszélgetéseink során is gyakran emlegette szülőföldjét, figyelemmel kísérte az itteni szellemi életet, segítette az innen származó tehetségeket, írókat, fotósokat. Amikor már nem vállalta, hogy a számára terhes író-olvasó találkozókon részt vegyen, Karcagra akkor is eljött 1994-ben, és a gimnázium ifjúságát mélyen megindították tiszta és nemes lényének a jövőt, a nemzet sorsát faggató gondolatai. Utolsó könyvét is itt adta ki, a Barbaricum Könyvműhelynél. A Tájaink légkörében című könyv eladdig kiadatlan rádió-előadásokat éppúgy tartalmaz, mint interjúkat, városrajzokat Nagyváradról és Debrecenről, recenziókat, írói portrékat és jegyzeteket. Ez a költői, írói műhelyének még kiadatlan értékeiben szemelgető kötet volt Kiss Tamás búcsúja az olvasóktól. Évek óta nem írt már, látása megromlott. Nem betegeskedett, szellemileg friss volt, örült a Nagykunságból érkezett vendégnek, érdeklődött a szülőföld eseményei iránt. A felesége, Lilla néni egy évvel ezelőtt ment el a minden élők útján. Hű társa most követte, 2003. december 19-én, egy hideg pénteki napon temették el Debrecenben, a köztemetőben. Még halálában is a haza, a magyar nép volt a gondja Kiss Tamásnak: ezekben a napokban jelent meg egy szép antológia, imakönyv Magyarországért, édes hazánkért címmel. A kiadványban szereplő két nagy verse, szép fohásza is ezért a népért szól. S ezt teszi ezután is, míg világ a világ. Mert a költőnek még a csöndje is beszédes. Szabad Föld KULTÚRA Himnuszunk születésnapjára BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN Rendkívül színvonalas és minden szempontból meggyőző kórushangversenyt rendezett január 18-án a Néprajzi Múzeumban a Magyar Kórusok és Zenebarátok Szövetsége (KÓTA). A magyar kultúra ünnepnapjához, Kölcsey Hymnusának születésnapi (1823. január 22.) évfordulójához illeszkedve - Európához való visszacsatlakozásunk évében nemzeti imánk időszerű üzenetét éreztetve - bizony aligha lehetett volna jobb helyet és nevesebb kórusdarabokat kiválasztani. Tegyük hozzá: kórusokat sem, hiszen az ünnepi főhajtáson olyan, hírt és nevet szerzett együttesek léptek fel, mint a debreceni Bányai Júlia Általános Iskola Szivárvány gyermekkara, a nemzetközileg is elismert Nyíregyházi Cantemus vegyes kar, a Szent István király nevét viselő fővárosi zeneművészeti szakközépiskola női kara vagy az 1965-ben Ugrin Gábor által alapított 1. Zenebarátok Központi Kórusa. A műsor összeállítói arra is vigyáztak, hogy a helyszín sugallta - és a himnusz zeneszerzője mellett nagy XX. századi zeneszerzőink által megfogalmazott - „csak tiszta forrásból” elv érvényre jusson. A magyar kultúra ünnepnapjai mindig is arról győztek meg bennünket, hogy - és erről Kollár Éva, a KÓTA elnöke szólt is bevezetőjében - európai jelenvalóságunkhoz nem fér kétség, „zivataros századokkal” áldott meg bennünket a történelem, de szerencsére megáldott olyan államférfiakkal és olyan szellemi nagyságokkal is, akiknek köszönhetően 2004 májusától emelt fővel állhatunk vissza európai nemzettársaink sorába. A kérdés az, mit tudunk mindezek bizonyságaként letenni Európa asztalára. Zenénk, általános értelemben vett kultúránk mindenképpen legnemesebb valutánk. Gondoljuk csak át: amikor Pázmány Péter és Bethlen Gábor nyomdák és írástudók után kutatgatott szerte Európában, a nyugati végeken valakik valahol Szent Bertalan-éjszakákat rendeztek, vérükbe fojtották a betűfaragókat; évszázadokkal később, amikor nyugaton és keleten a népirtó diktatúrák tobzódtak, Bartók Béla tót keservesek, román kolindák, székely-csángó siratok összegyűjtésén fáradozott. Nyugton állíthatjuk, nem térünk vissza üres tarisznyával. A történelem során egész egyébként létszámában fogyó nemzetünket megtartó kultúránk az utóbbi fél században is annyival gyarapodott, hogy nagy népeknek is becsületére válna. 1956, a „drótfüggöny” leépítése, a kisebbségből emelkedő nemzetrészek szellemi-kulturális „hozadéka” mindenképp új szín és új szint. Hogyan is írta Kölcsey? A megbűnhődött múltra bizony „víg esztendő” dukálna. 1989. január 22-e óta, mikor is Kölcsey Hymnusa befejezésének napját neveztük meg a magyar kultúra ünnepnapjának, minden évben elrebegjük... Sajnálatos módon azonban folyamatosan azt tapasztaljuk azóta is, hogy erőtlenedik, mert pénztelenedik a kultúrában és kultúránkért munkálkodók csapata, hogy inkább az érdek, mint az érték tör előre, hogy iskolapad, szószék, nyomda és színpad esik ki a figyelmünkből. Vagy valakik figyelméből. De reménykedjünk, erőnk visszatér. S ha egyedül e szellemi támasz tartott meg időkön át népnek és európainak a Kárpát-medencében, talán európaiságunk majd visszaadja a történelmi kölcsönt megtart nyelvünkben és kultúránkban ezután is magyarnak. Többletként, sajátos színként az európai kultúrák sokaságában. 2004. JANUÁR 23. 23 ANYANYELVI () A J Á RAT ]főbb szeretem GRÉTSY LÁSZLÓ Szurkos Imre olvasónk, akinek már a nemrég magunk mögött hagyott évben is válaszoltunk egy tanulságos levelére, a következő érdekes kérdéssel fordult hozzánk: „Székely származású vagyok. Itt, Budapesten ragadt rám ez a forma: jobb szeretem. Rokonaimtól meg is kaptam érte a fejmosást. Igazuk van?” Hogy érdemben válaszolhassak, azaz feleletemben ne csupán erről az egy kifejezésformáról mondhassak véleményt, egy kissé távolabbról kezdem. A helyre, időre, módra, állapotra és egyéb sajátos viszonyra utaló szavakban ezeket a viszonyokat általában ragokkal, névutókkal fejezzük ki: színházban (hol?), hétfőn (mikor?), reggel óta (mióta?),februárig (meddig?), eléggé (milyen mértékben?), mozdulatlanul (milyen állapotban?) stb. Nemegyszer azonban rag vagy névutó nélkül, puszta névszóval fejezzük ki a határozót Ezek az úgynevezett jelöletlen határozók. Számuk nyelvünkben az évszázadok folyamán egyre növekszik, stílusértékük tekintetében azonban nem azonosak, s még azt sem mondhatjuk, hogy ez a stílusérték változatlan maradna Van olyan jelöletlen határozónk, amely már évszázadokkal ezelőtt is természetesen hangzott, azaz nem tapadt hozzá semmilyen sajátos stílusérték. Ilyen például vasártlap szavunk (nem a mi? kérdésre felelő főnév, hanem a mikor? kérdésre válaszoló határozószó), amely már fél évezreddel ezelőtt is gyakori volt ilyen alakban, noha a vasárnapon rágós forma is élt, sőt népdalokban ma sem ritka. Ugyanakkor a biztos szó biztosan, bizonyosan’ értelemben (például ebben: biztos igazad van!) ma is a bizalmas nyelvhasználat körébe tartozik. A választékos beszédben és írásban természetesebb ez a forma: biztosan (vagy bizonyosan) igazad van. E röpke áttekintés után felsorolok néhány további példát annak érzékeltetésére, hogy többek között mely szavakban, szócsoportokban élünk efféle jelöletlen határozókkal. Egykor ,valamikor régen, illetőleg valamikor a jövőben’. Ma már ez a természetes, köznyelvi forma, csakúgy, mint az akkor, valamikor és társai. Az egykoron, akkoron rágós változatok ma már erősen régiesek. Bezzeg, Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című, talán legismertebb versében még így írt: „Nem ronthatott el tégedet egykoron !A vad tatár kán xerxesi tábora / S világot ostromló töröknek/ Napkeletet leverő hatalma.” Épp ’éppen’. A 19. századig csak az éppen forma volt használatos. Ez egyébként az ép ’sértetlen’ melléknéven módhatározó rágós alakjából vált ki szóhasadás útján. Az eredetibb használatot jól érzékelteti a 16. század eleji Érdykódexnek ez a mondata (írásmódját közelítem a mai nyelvhez): „Ott vagyon szent teste olyan éppen, mint ha ezen napon tették volna oda”. Ma már a jelöletlen határozói forma is köznyelvi. Fenemód ’szörnyen, roppantul’, továbbá azonmód, úri mód stb. A módon ragjának elhagyása nem okoz semmilyen megértési zavart, s nem is szokatlan. S e pár példa után most már következhet a válasz olvasónk kérdésére. A jobb szeretem a teljesebb, tehátan ragját megőrzött jobban szeretem formához viszonyítva egy kicsit népies jellegű, de attól még kifogástalan, sőt ízes forma. Olyannyira az, hogy a legmagyarabb költő, Petőfi Sándor már több mint másfél évszázada, 1848 januárjában át vele, midőn A puszta, iden című versében így írt „Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, / Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.” Azt nem tudom, hogy a Székelyföldön használják-e ezt a jobb szeretem, jobb szeretne formát, de azt igen, hogy olvasónkat nem illeti meg a szemrehányás.