Szabad Föld, 2004. január-június (60. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-30 / 5. szám

Megjárta a Golgotát a Munkácsy-trilógia Az egyetemes­ magyar piktúra talán leghíresebb festményhármasának, a Munkácsy-trilógiának az együttléte idén januártól nem holmi ultimátum vagy alku kérdése. Pákh Imre, az Amerikában élő műgyűjtő ugyanis megvásárolta a Golgota című alkotást Julian Becktől. Példát adó gesztusának köszönhetően, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának segítségével a január 22-én megkötött szerződés értelmében a Golgota 2009-ig a debreceni Déri Múzeum falán maradhat. _______BALOGH MÁRIA_______ Jó egy év telt el azóta, hogy Munkácsy Mihály három híres festményét ismét együtt tekint­hetik meg a látogatók a debreceni Déri Múze­umban. Az Ecce Homo! és a Golgota mellé ta­valyelőtt decemberben a Krisztus Pilátus előtt című alkotás újra visszaérkezett Kanadából Magyarországra. Munkácsy három nagysza­bású művét egyébként 1995-ben láthatta elő­ször együtt a közönség a Nemzeti Múzeum­ban. (A trilógia körül akkor kezdődtek a bo­nyodalmak, amikor 2001 őszén a Krisztus Pi­látus előtt-öt tulajdonosa, Joseph Tanenbaum - a hatályos kanadai adóügyi szabályok miatt - a Déri Múzeumból Torontóba szállíttatta. A visszaútra 2002 végén került sor.) A több mint egy esztendeje megkötött szerződés értelmében ez a Munkácsy-fest­­mény öt évig maradhat hazánkban. A megál­lapodást a Nemzeti Kulturális Örökség Mi­nisztériuma kezdeményezésére, a Magyar Nemzeti Galéria és a tulajdonos Art Gallery of Hamilton képviselői írták alá. Eszerint a tartós kölcsönzést a felek ötévenként meghosszab­bíthatják. Az 1881-ben készült, 4,17-szer 6,36 méteres alkotás kölcsönadásáért cserébe a Nemzeti Galéria 2005-ben majd hetven fest­ményét adja oda átmenetileg a kanadai galéri­ának egy XIX. századi európai festészeti kiállí­tásra. Ezzel tehát már rendeződni látszik a Krisztus Pilátus előtt című kép sorsa is, csak­úgy, mint az 1896-ban készült Ecce Homo! - é, amely Déri Frigyes hagyatékával, 1920 után került a cívisváros múzeumának tulajdonába. A Munkácsy-trilógia harmadik darabja, az 1884-ben készült Golgota 1991-ben került Magyarországra annak a letéti szerződésnek köszönhetően, amelyet a kép akkori tulajdo­nosa, Julian Beck (Bereczky Gyula) a Magyar Nemzeti Múzeummal kötött. Ez a megállapo­dás ugyan több mint három éve lejárt, a zára­dék értelmében viszont további öt évig, 2006. január 1 -jéig őrizhette volna a múzeum a Gol­gotát, úgy, hogy Beck időközben bármikor el­­vihette volna. A magyar származású tulajdo­nos 2002 őszén azonban nagy riadalmat vál­tott ki azzal a bejelentésével, hogy egymillió dollárért (akkor 300 millió forintért) meg akart válni a Golgotától. A tekintélyes összeg megfizetésére azonban sem a magyar állam, sem más nem volt képes, így az akkori tárgya­lások nem vezettek eredményre. Az új tulajdonos eddig helyezte letétbe a festményt a cívisvárosban, de tervei közt sze­repel, hogy a kép végleg, örök letétben a me­gyeszékhelyen marad. A január 22-én Debre­cenben megtartott ünnepélyes ceremónián megjelent Pákh Imre is, aki a kép vételáráról a nyilvánosság előtt nem adott információt. (Egyes hírek szerint a Golgota több mint egy­millió dollárba került.) A letéti szerződés aláírásakor, a magyar kultúra napján Hiller István kulturális minisz­ter üzenetét Kócziánné Szentpéteri Erzsébet, a tárca közgyűjteményi főosztályának vezetője ekként közvetítette a Déri Múzeumban: „A Munkácsy-trilógia - művészi értékén túl - mára már szimbólum. Azt jelképezi, hogy ha egy közösség - legyen az város, vagy akár az egész nemzet - egy jó ügyért összefog, akkor annak eredménye lesz. A Munkácsy­­trilógia esetében 84 évet kellett várni, de sike­rült.” Nyolcvannégy éve várt pillanat MOLNÁR PÉTER FELVÉTELE Elkezdődött a Balassi-év MUNKATÁRSUNKTÓL A Magyar Kultúra Napján, egyben Balassi Bálint születésének 450. évfordulóján nyi­tották meg a Balassi-emlékévet. Hiller Ist­ván kulturális miniszter beszédében hang­súlyozta, Balassi életének és tevékenységé­nek bemutatásával „bátran, határozottan és hitelesen” példát kell adnunk a felnövekvő nemzedékeknek. A szónok felidézte a viseg­rádi négyek kulturális minisztereinek javas­latát, miszerint az emlékév közös ünnep le­gyen. Szlovákia és Magyarország együtt újítja fel a költő nyughelyét. Lengyelország­ban, Krakkóban emlékkonferenciát ren­deznek, Csehországban válogatást jelentet­­nek meg a költő műveiből. A hagyományos kultúrnapi díjátadó ünnepségen Hiller Ist­ván hangsúlyozta: a kultúrában új állami szerepvállalásra van szükség. A miniszter A Kultúra Támogatásáért elnevezéssel új ki­tüntető címet alapított, ezt első alkalommal a Siemens Nemzeti Vállalatnak ítélte oda a Budapesti Tavaszi Fesztivál és más művé­szeti rendezvények támogatásáért. A Kultú­ra Pártfogója - ugyancsak első alkalommal kiosztott - kitüntető címet Zsemberi Dezső dorogi nyugalmazott főorvos nyerte el mű­vészetpártoló tevékenységéért. Márai Sán­­dor-díjjal az idén Monoszlóy Dezsőt, Kuko­­relly Endrét és Páerfy Gergelyt tüntették ki. Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjat kapott Hegedűs József tószegi fafaragó, Mözsi- Szabó István tolnai festőművész, Kardos László debreceni előadó-népművész, Kre­­kity Olga szabadkai vers- és prózamondó, Szakai­ Judit budapesti drámapedagógus, Séd Teréz budapesti képzőművész és Vajna Katalin szolnoki karvezető. Szabadföld K­ULTÚRA Várainkkal megvédhető-e múltunk? Kultúrát és szalonnát vigyáztak a falak BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN Minden várnak megvan a maga sorsa - ido­míthatjuk kedvünk szerint a „habent sua fata libelli” latin mondást, amely könyveink egyi­­kére-másikára, azok hányatott sorsára vonat­kozik. A vár mint építmény, mint a sorssal és történelemmel hadakozó ember önvédelmi ösztönének és furfangjának a szüleménye, nem csupán famíliák, de kisebb-nagyobb népközösségek történelmét kíséri nyomon. Az erődítmények a néma szemtanúi a zajos időknek az ókori Trójától, Uruk várától él egé­szen Nyaláb váráig, Vajdahunyadig. Szerencsére a vársorsokhoz a néma szemlélődésen kívül másvalami is hozzátarto­zik, és szerepüknél fogva ez a fontosabb: vég­vagy belső várként mindenkor védték azt a közösséget, amely köveit összehordta, vigyá­zott falai épségére, de óvta-vigyázta a közös­ség jelképeit (Perényi a Szent Koronát Füzér várkápolnájában rejtegette), alkalmanként építőinek-lakóinak anyagi javait, élelmét. Az erdélyi Kőhalom vára egyik tornyát nem hiá­ba nevezik ma is „szalonnás torony”-nak. Késmárk lakói 1531-ben golyók hiányában a várban tárolt sajtdarabokkal dobálták meg s verték vissza a támadókat! De ugyanúgy óvta a falai közt létrejött szellemi termékeket is, verssorokat, könyvmásolatokat, itt megfogal­mazott krónikákat, könyveket. Tudjuk, Nya­láb várában született az első magyar műfordí­tás, itt fejezi be Szent Pál leveleinek magyarítá­sát Komjáthy Benedek. Aki kezébe veszi a téli könyvvásárra megjelent, 1991-ben elindított Emléklapok a régi Magyarországról könyvsorozat máso­dik kötetét, a Száraz Miklós György és Tóth Zoltán szerzőpáros Várak című, történelmi albumát, elegendő példát talál előbbi állítá­sunkra. Kigondolná, hogy a Hunyadiak egy­kori fészke, Vajdahunyad vára - amely Er­dély önállóságának az elvesztése után, lévén Apafi-birtok, a korona tulajdonába szállt vissza - a XIX. század negyvenes éveiben a bécsi hivatalnokok irodahelyisége lett, álla­ga megromlott, köveit, bútorzatát ki-ki a sa­ját kedvére hordhatta szét. 1845-ben egy francia utazó „élménybeszámolója” hívta föl rá a két ország figyelmét, micsoda értékek mennek veszendőbe osztrák segédlettel, mi­re egy magyar orvosprofesszor kezdemé­nyezésére civil mozgalom indult a lovagvár megmentéséért. És milyen a sors? A kiegye­zés után, az osztrák irodaszolgák visszavo­nulását követően elkezdődhetett az újjáépí­tése, mire azonban függőhídján kivonult az utolsó kőműves is (mondják: nem falazta be édes feleségét!), és teljes pompájában tün­dökölt a vár, ott volt a világháború, Trianon rémével. Ha az a francia utas véletlenül a Vereckei­­hágó felől közelíti meg e vidéket, láthatta vol­na: börtön lett a Latorca völgyére néző Mun­kács vára, a Rákócziak, Thökölyek valamikori családi lakhelye. S tán azon is elmereng, vajon milyen érvek juttathatták ide, rabláncra, a magyar írás nagymesterét, Kazinczy Ferencet, épp e várba, s talán éppen abba a szobába, amelynek kandallója előtt az első magyar Bib­lia megszületésénél bábáskodó Mágocsy uram pipázgathatott. Igen, megvan várainknak is a maguk sorsa. E gyönyörű, léleknek, szemnek tetsze­tős kiadvány értő szövegének olvastán, törté­nelmi időket idéző képeslapjait nézvén jön rá az ember: a sok száz magyar várból még ezt a 61 bemutatott, zömmel romszerű építményt sem ismerjük, talán azért, mert majd minde­­niknek idegen már a neve, hiszen elvitte Tri­anon őket is, a maradék várépítőkkel és vár­védőkkel egyetemben. Nos, ha csak a feledé­keny elme felrázása lenne e kiadvány egyet­len érdeme, akkor is megérné a pénzét. Ve­gyék, vigyék és mutogassák gyermekeiknek, tanítványaiknak, tisztelt olvasó nagyszülők és tanítók! (Száraz Miklós György-Tóth Zoltán: Emléklapok a régi Magyarországról VÁRAK. Mérték Kiadó, 2003.) Üdvözlet Sárospatakit 2004. JANUÁR 30. 23 ANYANYELVI ŐRJÁRAT GRÉTSY LÁSZLÓ Mióta magázódunk? Ez a rendkívül érdekes kérdés Hideg Sán­dor leányfalui levélírónktól származik. Küldője nagyon jól tudja, hogy a magyar­ban a tegezés kora megelőzte a magázásét, s mivel ő inkább a tegezés híve, második kérdésként azt is tudni szeretné, hogy ha már valamikor a magázódás elterjedt ná­lunk, nem lehetne-e ezt az egészet valami­képpen visszacsinálni. Néhány sor a levél­ből ennek igazolására: „Érdekes lenne tudni, hogy annak idején, amikor divatba hozták a magázást, miért kezdték el az emberek utánozni, mi­ért érezték, hogy ez hivatalosabb, ezzel több tiszteletet adnak, hiszen azelőtt nem így csinálták. Ha meg lehetne találni, hogy miért álltak át, akkor most valami hason­ló ok miatt talán vissza is állnának.” Vágjunk hát bele! Honfoglaló ma­gyarjaink valóban még csak tegező formá­ban beszéltek egymással, s ez az állapot még jó fél évezredig eltartott. Legrégibb szöveges emlékeinkben, amilyen a Halot­ti beszéd (1200 előtt) vagy az Ómagyar Mária-siralom (1300 táján), csak tegező formák találhatók, de ugyanezt mondhat­juk még a 15. századi kódexekről, azaz kéziratos könyvekről is. Az 1450 körül ke­letkezett Jókai-kódexben például ilyene­ket olvashatunk (a helyesírást közelítem a maihoz): „Titeket megvigasztaltak” vagy „Neked adva magamat te szolgálatidra te nevednek tisztességéért”. Az áttérést a 16. század hozta meg, ám ez nem annyira szándékos, inkább kény­szer szülte változtatás volt. A Nyelvi illem­tan című, néhány éve megjelent kötet alapján bemutatok egy szemléletes példát. 1558-ban Zrínyi Miklós - aki nyolc évvel később, Szigetvár ostrománál hősi halált halt - így írt barátjának, Batthyány Kristóf királyi pincemesternek: „Nagyságos uram, énnekem tisztelendő barátom... kegyelmed tudtára adom: hallom, hogy az Mura igen kicsin, és hogy az te kegyelmed jobbágyi... általjárnak arra, azért te ke­gyelmed hagyná meg nektek, hogy azt ne mívelnék.. .” (tehát ne engedje meg ne­kik, hogy átkeljenek a folyón). Vizsgáljuk csak meg ezt az idézetet! Itt a kegyelmed meg a te kegyelmed megszólí­tás egyes szám második személyű forma, tehát tegeződő. Igen ám, de a kegyelem fő­név, bár része a megszólításnak, nem sze­mélyes névmás, mint a te, hanem főnév, s ugyanúgy harmadik személyű alakot vonz, mint a ház vagy a kutya például ebben: a ház épül a kutya ugat. Éppen ezért a kegyel­­med birtokszava sem tudtodra és jobbágya­id, hanem tudtára és jobbágyai (a 19. száza­dig így: jobbágyi). És ugyanez a helyzet a szintén a 16. században elterjedt te nagysá­god, nagyságod megszólításokkal. Ezek is egyes szám harmadik személyű igealakot vonzanak maguk mellé. Vagyis a tegező megszólítások e gyakori, de azért csak a rangos személyeket megillető típusának hatására, szinte észrevétlenül, a kertek alatt belopakodva megjelent a 16. században az a társalgási forma, amely már nem tegezé­­sen alapul. Az igazi magázás pedig, amely­ben már a megszólítás is maga, a maga ke­gyelmed, kegyelmed maga formákból rövi­dült le a 17. század folyamán. Ennyit a magázódás kialakulásáról! Ez a ,magasabb körökből” elinduló beszéd­mód elég hamar eljutott a paraszti világba is, de mind a kegyelmed, amely a kelmed­en keresztül kend­dé kopott, mind pedig a ma­ga egyre veszített értékéből. Mivel vannak egyéb nem tegező társalgási formáink is - például a Széchenyinek köszönhető önözés vagy az időseknek, főleg idősebb nőknek ki­járó tetszikezés -, voltaképpen csakugyan nincs nagy szükségünk a magázásra, de nem gondolom, hogy elsorvasztásáért bár­mit is termünk kellene. Ha már valóban nincs rá szükség, majd ugyanúgy elenyé­szik, mint ahogy az utóbbi fél évszázadban lényegében eltűnt a ma már népiesnek, ré­giesnek és lekezelőnek érzett kendi.

Next