Szabad Föld, 2004. január-június (60. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-30 / 5. szám
Megjárta a Golgotát a Munkácsy-trilógia Az egyetemes magyar piktúra talán leghíresebb festményhármasának, a Munkácsy-trilógiának az együttléte idén januártól nem holmi ultimátum vagy alku kérdése. Pákh Imre, az Amerikában élő műgyűjtő ugyanis megvásárolta a Golgota című alkotást Julian Becktől. Példát adó gesztusának köszönhetően, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának segítségével a január 22-én megkötött szerződés értelmében a Golgota 2009-ig a debreceni Déri Múzeum falán maradhat. _______BALOGH MÁRIA_______ Jó egy év telt el azóta, hogy Munkácsy Mihály három híres festményét ismét együtt tekinthetik meg a látogatók a debreceni Déri Múzeumban. Az Ecce Homo! és a Golgota mellé tavalyelőtt decemberben a Krisztus Pilátus előtt című alkotás újra visszaérkezett Kanadából Magyarországra. Munkácsy három nagyszabású művét egyébként 1995-ben láthatta először együtt a közönség a Nemzeti Múzeumban. (A trilógia körül akkor kezdődtek a bonyodalmak, amikor 2001 őszén a Krisztus Pilátus előtt-öt tulajdonosa, Joseph Tanenbaum - a hatályos kanadai adóügyi szabályok miatt - a Déri Múzeumból Torontóba szállíttatta. A visszaútra 2002 végén került sor.) A több mint egy esztendeje megkötött szerződés értelmében ez a Munkácsy-festmény öt évig maradhat hazánkban. A megállapodást a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kezdeményezésére, a Magyar Nemzeti Galéria és a tulajdonos Art Gallery of Hamilton képviselői írták alá. Eszerint a tartós kölcsönzést a felek ötévenként meghosszabbíthatják. Az 1881-ben készült, 4,17-szer 6,36 méteres alkotás kölcsönadásáért cserébe a Nemzeti Galéria 2005-ben majd hetven festményét adja oda átmenetileg a kanadai galériának egy XIX. századi európai festészeti kiállításra. Ezzel tehát már rendeződni látszik a Krisztus Pilátus előtt című kép sorsa is, csakúgy, mint az 1896-ban készült Ecce Homo! - é, amely Déri Frigyes hagyatékával, 1920 után került a cívisváros múzeumának tulajdonába. A Munkácsy-trilógia harmadik darabja, az 1884-ben készült Golgota 1991-ben került Magyarországra annak a letéti szerződésnek köszönhetően, amelyet a kép akkori tulajdonosa, Julian Beck (Bereczky Gyula) a Magyar Nemzeti Múzeummal kötött. Ez a megállapodás ugyan több mint három éve lejárt, a záradék értelmében viszont további öt évig, 2006. január 1 -jéig őrizhette volna a múzeum a Golgotát, úgy, hogy Beck időközben bármikor elvihette volna. A magyar származású tulajdonos 2002 őszén azonban nagy riadalmat váltott ki azzal a bejelentésével, hogy egymillió dollárért (akkor 300 millió forintért) meg akart válni a Golgotától. A tekintélyes összeg megfizetésére azonban sem a magyar állam, sem más nem volt képes, így az akkori tárgyalások nem vezettek eredményre. Az új tulajdonos eddig helyezte letétbe a festményt a cívisvárosban, de tervei közt szerepel, hogy a kép végleg, örök letétben a megyeszékhelyen marad. A január 22-én Debrecenben megtartott ünnepélyes ceremónián megjelent Pákh Imre is, aki a kép vételáráról a nyilvánosság előtt nem adott információt. (Egyes hírek szerint a Golgota több mint egymillió dollárba került.) A letéti szerződés aláírásakor, a magyar kultúra napján Hiller István kulturális miniszter üzenetét Kócziánné Szentpéteri Erzsébet, a tárca közgyűjteményi főosztályának vezetője ekként közvetítette a Déri Múzeumban: „A Munkácsy-trilógia - művészi értékén túl - mára már szimbólum. Azt jelképezi, hogy ha egy közösség - legyen az város, vagy akár az egész nemzet - egy jó ügyért összefog, akkor annak eredménye lesz. A Munkácsytrilógia esetében 84 évet kellett várni, de sikerült.” Nyolcvannégy éve várt pillanat MOLNÁR PÉTER FELVÉTELE Elkezdődött a Balassi-év MUNKATÁRSUNKTÓL A Magyar Kultúra Napján, egyben Balassi Bálint születésének 450. évfordulóján nyitották meg a Balassi-emlékévet. Hiller István kulturális miniszter beszédében hangsúlyozta, Balassi életének és tevékenységének bemutatásával „bátran, határozottan és hitelesen” példát kell adnunk a felnövekvő nemzedékeknek. A szónok felidézte a visegrádi négyek kulturális minisztereinek javaslatát, miszerint az emlékév közös ünnep legyen. Szlovákia és Magyarország együtt újítja fel a költő nyughelyét. Lengyelországban, Krakkóban emlékkonferenciát rendeznek, Csehországban válogatást jelentetnek meg a költő műveiből. A hagyományos kultúrnapi díjátadó ünnepségen Hiller István hangsúlyozta: a kultúrában új állami szerepvállalásra van szükség. A miniszter A Kultúra Támogatásáért elnevezéssel új kitüntető címet alapított, ezt első alkalommal a Siemens Nemzeti Vállalatnak ítélte oda a Budapesti Tavaszi Fesztivál és más művészeti rendezvények támogatásáért. A Kultúra Pártfogója - ugyancsak első alkalommal kiosztott - kitüntető címet Zsemberi Dezső dorogi nyugalmazott főorvos nyerte el művészetpártoló tevékenységéért. Márai Sándor-díjjal az idén Monoszlóy Dezsőt, Kukorelly Endrét és Páerfy Gergelyt tüntették ki. Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjat kapott Hegedűs József tószegi fafaragó, Mözsi- Szabó István tolnai festőművész, Kardos László debreceni előadó-népművész, Krekity Olga szabadkai vers- és prózamondó, Szakai Judit budapesti drámapedagógus, Séd Teréz budapesti képzőművész és Vajna Katalin szolnoki karvezető. Szabadföld KULTÚRA Várainkkal megvédhető-e múltunk? Kultúrát és szalonnát vigyáztak a falak BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN Minden várnak megvan a maga sorsa - idomíthatjuk kedvünk szerint a „habent sua fata libelli” latin mondást, amely könyveink egyikére-másikára, azok hányatott sorsára vonatkozik. A vár mint építmény, mint a sorssal és történelemmel hadakozó ember önvédelmi ösztönének és furfangjának a szüleménye, nem csupán famíliák, de kisebb-nagyobb népközösségek történelmét kíséri nyomon. Az erődítmények a néma szemtanúi a zajos időknek az ókori Trójától, Uruk várától él egészen Nyaláb váráig, Vajdahunyadig. Szerencsére a vársorsokhoz a néma szemlélődésen kívül másvalami is hozzátartozik, és szerepüknél fogva ez a fontosabb: végvagy belső várként mindenkor védték azt a közösséget, amely köveit összehordta, vigyázott falai épségére, de óvta-vigyázta a közösség jelképeit (Perényi a Szent Koronát Füzér várkápolnájában rejtegette), alkalmanként építőinek-lakóinak anyagi javait, élelmét. Az erdélyi Kőhalom vára egyik tornyát nem hiába nevezik ma is „szalonnás torony”-nak. Késmárk lakói 1531-ben golyók hiányában a várban tárolt sajtdarabokkal dobálták meg s verték vissza a támadókat! De ugyanúgy óvta a falai közt létrejött szellemi termékeket is, verssorokat, könyvmásolatokat, itt megfogalmazott krónikákat, könyveket. Tudjuk, Nyaláb várában született az első magyar műfordítás, itt fejezi be Szent Pál leveleinek magyarítását Komjáthy Benedek. Aki kezébe veszi a téli könyvvásárra megjelent, 1991-ben elindított Emléklapok a régi Magyarországról könyvsorozat második kötetét, a Száraz Miklós György és Tóth Zoltán szerzőpáros Várak című, történelmi albumát, elegendő példát talál előbbi állításunkra. Kigondolná, hogy a Hunyadiak egykori fészke, Vajdahunyad vára - amely Erdély önállóságának az elvesztése után, lévén Apafi-birtok, a korona tulajdonába szállt vissza - a XIX. század negyvenes éveiben a bécsi hivatalnokok irodahelyisége lett, állaga megromlott, köveit, bútorzatát ki-ki a saját kedvére hordhatta szét. 1845-ben egy francia utazó „élménybeszámolója” hívta föl rá a két ország figyelmét, micsoda értékek mennek veszendőbe osztrák segédlettel, mire egy magyar orvosprofesszor kezdeményezésére civil mozgalom indult a lovagvár megmentéséért. És milyen a sors? A kiegyezés után, az osztrák irodaszolgák visszavonulását követően elkezdődhetett az újjáépítése, mire azonban függőhídján kivonult az utolsó kőműves is (mondják: nem falazta be édes feleségét!), és teljes pompájában tündökölt a vár, ott volt a világháború, Trianon rémével. Ha az a francia utas véletlenül a Vereckeihágó felől közelíti meg e vidéket, láthatta volna: börtön lett a Latorca völgyére néző Munkács vára, a Rákócziak, Thökölyek valamikori családi lakhelye. S tán azon is elmereng, vajon milyen érvek juttathatták ide, rabláncra, a magyar írás nagymesterét, Kazinczy Ferencet, épp e várba, s talán éppen abba a szobába, amelynek kandallója előtt az első magyar Biblia megszületésénél bábáskodó Mágocsy uram pipázgathatott. Igen, megvan várainknak is a maguk sorsa. E gyönyörű, léleknek, szemnek tetszetős kiadvány értő szövegének olvastán, történelmi időket idéző képeslapjait nézvén jön rá az ember: a sok száz magyar várból még ezt a 61 bemutatott, zömmel romszerű építményt sem ismerjük, talán azért, mert majd mindeniknek idegen már a neve, hiszen elvitte Trianon őket is, a maradék várépítőkkel és várvédőkkel egyetemben. Nos, ha csak a feledékeny elme felrázása lenne e kiadvány egyetlen érdeme, akkor is megérné a pénzét. Vegyék, vigyék és mutogassák gyermekeiknek, tanítványaiknak, tisztelt olvasó nagyszülők és tanítók! (Száraz Miklós György-Tóth Zoltán: Emléklapok a régi Magyarországról VÁRAK. Mérték Kiadó, 2003.) Üdvözlet Sárospatakit 2004. JANUÁR 30. 23 ANYANYELVI ŐRJÁRAT GRÉTSY LÁSZLÓ Mióta magázódunk? Ez a rendkívül érdekes kérdés Hideg Sándor leányfalui levélírónktól származik. Küldője nagyon jól tudja, hogy a magyarban a tegezés kora megelőzte a magázásét, s mivel ő inkább a tegezés híve, második kérdésként azt is tudni szeretné, hogy ha már valamikor a magázódás elterjedt nálunk, nem lehetne-e ezt az egészet valamiképpen visszacsinálni. Néhány sor a levélből ennek igazolására: „Érdekes lenne tudni, hogy annak idején, amikor divatba hozták a magázást, miért kezdték el az emberek utánozni, miért érezték, hogy ez hivatalosabb, ezzel több tiszteletet adnak, hiszen azelőtt nem így csinálták. Ha meg lehetne találni, hogy miért álltak át, akkor most valami hasonló ok miatt talán vissza is állnának.” Vágjunk hát bele! Honfoglaló magyarjaink valóban még csak tegező formában beszéltek egymással, s ez az állapot még jó fél évezredig eltartott. Legrégibb szöveges emlékeinkben, amilyen a Halotti beszéd (1200 előtt) vagy az Ómagyar Mária-siralom (1300 táján), csak tegező formák találhatók, de ugyanezt mondhatjuk még a 15. századi kódexekről, azaz kéziratos könyvekről is. Az 1450 körül keletkezett Jókai-kódexben például ilyeneket olvashatunk (a helyesírást közelítem a maihoz): „Titeket megvigasztaltak” vagy „Neked adva magamat te szolgálatidra te nevednek tisztességéért”. Az áttérést a 16. század hozta meg, ám ez nem annyira szándékos, inkább kényszer szülte változtatás volt. A Nyelvi illemtan című, néhány éve megjelent kötet alapján bemutatok egy szemléletes példát. 1558-ban Zrínyi Miklós - aki nyolc évvel később, Szigetvár ostrománál hősi halált halt - így írt barátjának, Batthyány Kristóf királyi pincemesternek: „Nagyságos uram, énnekem tisztelendő barátom... kegyelmed tudtára adom: hallom, hogy az Mura igen kicsin, és hogy az te kegyelmed jobbágyi... általjárnak arra, azért te kegyelmed hagyná meg nektek, hogy azt ne mívelnék.. .” (tehát ne engedje meg nekik, hogy átkeljenek a folyón). Vizsgáljuk csak meg ezt az idézetet! Itt a kegyelmed meg a te kegyelmed megszólítás egyes szám második személyű forma, tehát tegeződő. Igen ám, de a kegyelem főnév, bár része a megszólításnak, nem személyes névmás, mint a te, hanem főnév, s ugyanúgy harmadik személyű alakot vonz, mint a ház vagy a kutya például ebben: a ház épül a kutya ugat. Éppen ezért a kegyelmed birtokszava sem tudtodra és jobbágyaid, hanem tudtára és jobbágyai (a 19. századig így: jobbágyi). És ugyanez a helyzet a szintén a 16. században elterjedt te nagyságod, nagyságod megszólításokkal. Ezek is egyes szám harmadik személyű igealakot vonzanak maguk mellé. Vagyis a tegező megszólítások e gyakori, de azért csak a rangos személyeket megillető típusának hatására, szinte észrevétlenül, a kertek alatt belopakodva megjelent a 16. században az a társalgási forma, amely már nem tegezésen alapul. Az igazi magázás pedig, amelyben már a megszólítás is maga, a maga kegyelmed, kegyelmed maga formákból rövidült le a 17. század folyamán. Ennyit a magázódás kialakulásáról! Ez a ,magasabb körökből” elinduló beszédmód elég hamar eljutott a paraszti világba is, de mind a kegyelmed, amely a kelmeden keresztül kenddé kopott, mind pedig a maga egyre veszített értékéből. Mivel vannak egyéb nem tegező társalgási formáink is - például a Széchenyinek köszönhető önözés vagy az időseknek, főleg idősebb nőknek kijáró tetszikezés -, voltaképpen csakugyan nincs nagy szükségünk a magázásra, de nem gondolom, hogy elsorvasztásáért bármit is termünk kellene. Ha már valóban nincs rá szükség, majd ugyanúgy elenyészik, mint ahogy az utóbbi fél évszázadban lényegében eltűnt a ma már népiesnek, régiesnek és lekezelőnek érzett kendi.