Szabad Föld, 2006. január-június (62. évfolyam, 1-26. szám)

2006-05-05 / 18. szám

Kultúra Négy napig ünnep a világ HATODSZOR rendezték meg a napokban Pécsett az egyetemi színjátszók országos fesztiválját (melyet Eszinek becéznek). Munkatársunk is elvegyült a színes forgatagban. „Ha bűn, hogy várok rád...” - zengi egy hang tőlem jobbra, valahol a fél­homályban, és fütyörészve folytatja a dallamot. A szemközti lépcsőn jel­mezes nő tipeg felfelé, kezében kora­beli kosztüméhez egyáltalán nem illő cigaretta lóg. Az előtér padján férfi relaxál, a sarokban valaki fennhan­gon mondja szerepét. A Pécsi Egyete­mi Klubban járok. - Hol vannak az emberek? - kér­dezi órájára tekintve kissé izgatottan Mikuli János, a házigazda Janus Egyetemi Színház igazgatója. Ekkor mintegy varázsütésre megjelennek a részt vevő csapatok, szám szerint ti­zenegy, hogy túlessenek a hivatalos megnyitón, majd négy hosszú napon (vagy inkább éjszakán­ keresztül közkinccsé tehessék produkcióikat. - De hol vannak az emberek? - ve­tődik fel bennem is a kérdés, mert­hogy az érintett résztvevőkön kívül „külsős” közönséget nem látok. Ne is várjam őket, világosítanak fel azon­nal, ez a fesztivál nem erről szól. Itt nincs népünnepély, nincsenek hang­zatos körítések, csillogás vagy nagy bulik. Van viszont kemény szakmai megmérettetés, vannak elgondolkod­tató, a világ dolgaira reflektáló, újsze­rű produkciók, könyörtelen, de építő kritikák és nagy emberi találkozások.­­ Az egyetemi színjátszásnak a rendszerváltás előtt nagy feladata volt - mondja Mikuli János. - Példá­ul a Szegedi Egyetemi Színpad pro­dukciói megújították a magyar szín­házi életet. A jelenlegi vezetők nagy része ezekből a csapatokból került ki. Ma az országban csupán néhány együttes működik, melyek közül ki­emelkedik a pécsi. Támogatottságá­nak és kitartó, elhivatott „szolgái­nak” köszönhetően a tízéves múltra visszatekintő színház mára saját stú­dióval, irodával és két főállású mun­katárssal rendelkezik. Beülök a nyitó előadásra, Moliére Tartuffe című darabját játssza a házi­gazda társulat. Hamar kiderül, ez a Tartuffe nem az a Tartuffe. Hagyomá­nyos jelmez, de újszerű, izgalmas díszlet. Átlátunk a falakon, ajtókon és bútorokon. A korhű, bár rövidített szöveget időnként a jelenbe zökken­tő, Kispál és a Borz­os zene szakítja meg. És a befejezés? Igazi fiatalos vi­lágkritika. Az eredeti mű igazság­­szolgáltató, jó királya helyett a dol­gok korrupcióval rendeződnek: lefi­zetik a hivatalnokot. (Csattanós po­fon a mai magyar közélet ábrázatá­ra...) Élvezhető, jó darab, elgondol­kodtató végkifejlettel, újszerű vizuá­lis élménnyel és kiemelkedő színészi alakításokkal. Ezért vannak hát min­dennapos próbák - nyugtázom, merthogy előzőleg megtudtam, az egyetemisták sokszor bizony válasz­tásra kényszerülnek: órára vagy pró­bára menjenek. A látottak alapján feltételezem, hogy inkább az utóbbi mellett döntenek. - Nemcsak a puszta produkció, hanem a közösségélmény, a társas együttlét is vonzza őket - véli Mikuli János. A mostani egyetemi képzés­ben nincsenek már évfolyamok, cso­portok, szétestek a közösségek. Lát­szattársaságok, felszínes barátságok vannak, amelyek helyett nagyon fontos lenne alternatívát adni. Az egyetemi színjátszás a közösségépítő szerepével ennek egyik legjelentő­sebb formája lehet. Beszélgetésre azonban nincs sok idő, máris kezdődik a következő elő­adás. Három-négy produkció napon­ta, másnap pedig az értékelés. Utóbbi sokszor még izgalmasabb, mint az értékelendő színdarab. Az idei zsűri mindkét tagja, Pinczés István és Árkosi Árpád is Jászai-díjas színházi szakember. - Fáradtnak tűntek - szólítom meg a résztvevőket az értékelés után. Vá­laszként egyikük beavat: ezeken a fesztiválokon az ember sokszor úgy érzi, a világ szétesett körülötte, a teste már nem bírja tovább. A szíve mégis oda köti, és tizenegykor beül még egy előadásra. Mert ez az élete. Mert ilyen­kor négy napig ünnepből áll a világ. Kemény Krisztina igazi fiatalos kritikát közvetített a nyitó előadásként bemutatott Tartuffe Aulából kamara V­alóra vált a szombathelyiek álma! Évek óta foglalkoztatja a helybe­lieket, hogy jóval kisebb városokkal ellentétben, a vasi megyeszékhelynek nincs önálló színháza, színi társulata. Az eddigi tervek, elképzelések sorra kudarcot vallottak, most azonban jó irányba terelődtek az ügyek. A szombathelyi önkormányzat az év elején vette át az egykori Helyőrsé­gi Klub épületét, hogy annak auláját átalakítsák kamaraszínházzá. A kez­deményezésre a közgyűlés is rábólin­tott. A megvalósításban igen nagy szerep jutott a 2000-ben 29 magán­­személy által létrehozott Színházba­rát Egyesületnek, mely a fenntartás­ból is kiveszi a részét, és az önkor­mányzat is évente 15 millió forinttal támogatja a művészi munkát. A Ka­mara Savaria néven működő intéz­mény tevékenykedik ugyan, de profi társulatot még nem sikerült szervez­niük. Évente 40-50 előadást tartanak, köztük több saját produkciót. A­ tervek szerint ősszel a kívül pi­rosra, belül feketére festett épületbe költözik a Berzsenyi Dániel Főiskola színházi tanszéke. L. E. Egy emlék a múltból. Anyám gör­nyedt háttal a mosogatónál csö­römpöl, zubog a víz, zörögnek az edények, és harmadszor mordul ötéves lányomra, ne nyitogassa a kamraajtót. - Nincs ott semmi keresniva­lód! Még beleiszol valami vegyszerbe, és úgy jársz, mint Palika... - Ki az a Palika?! - hagyom félbe a krumpli hámozását, s valami furcsa hidegség fut át rajtam az ismeretlen név hallatán. Anyám elzárja a csapot, s a csendben mesélni kezd Palikáról. Nagyanyám hatodik testvéreként született. Utolsó, vakarcs, de nagyon szeretett kisfiúnak, aki egy nyári délutánon betotyogott a „kantárába”, és nagyot kortyolt a kövön lelt lúg­köves üvegből. Mint egykoron ezt gyakorta tet­ték szerelmi bánattal gyötört, megesett, cserben­hagyott cselédlányok. Ám Palikának soha nem adatott meg a szerelemi bánat, hiszen mindössze kétesztendős volt, amikor a lúgkő szétmarta a gé­géjét, és nagy szenvedések közepette megfulladt. Arc nélküli kisfiú maradt. Emlékét még fénykép se őrzi a régi családi albumokban. Akkoriban nem „fotografálták” a gyerekeket olyan gyakran, ez nem volt szokásban. S mielőtt erre sort kerítet­tek volna, Palika már megitta a lúgkövet. Jászjákóhalmán, anyám szülőhelyén temették el. Amikor tavaly augusztus 27-én, anyai ági csa­ládom népes számú találkozóján közösen kisétál­ Palika KERESZTÉNY GABRIELLA tunk a temetőbe, a Lukácsi família kriptájába, a falon lévő márványtáblák egyikén két Lukácsi Pál után (az 1873-ban elhunyt „idősebb” 72 évet, az 1918-ban meghalt „ifjabb” 74 esztendőt ért meg) ennek az arctalan kisfiúnak a nevét az utol­só helyre vésték fel aranybetűkkel: „Lukácsi Pali­ka, élt 2 évet, meghalt 1922-ben.” Micsoda képtelenség! Nővérem némán, megilletődve állt mellettem, mert Palika szomorú legendájáról ő eddig soha nem hallott. Valahogy nem hozta úgy a sors, hogy anyám neki is elmesélje a történetet. És már nem is fogja, mivel három éve halott. És micsoda képtelenség az is, hogy akkor és ott senki nem hitte volna közülünk - kivált a testvérem -, hogy két hét múlva ő maga is halott lesz... Miért éppen most jutott Palika az eszembe? Mert nemrég az egyik borsodi faluban elször­­nyedve mesélték, hogy egy másfél éves kisfiú gázolajat ivott. A család építkezett, a ház körüli nagy felfordulásban a mesterek figyeltek fel az ide-oda bukdácsoló gyerekre, aki - mint később kiderült - meghúzta a kőfal mellett felejtett mű­anyag flakont. Először azt hitték, ezzel a csetlés­­botlással csak azért „idétlenkedik”, hogy rá is fi­gyeljen már végre valaki. A száguldó rohammen­tőben viszont a szülei „már csak hinni tudtak”, mert a gyerek alig lélegzett. Szerencsére életben maradt, de „az anyja teljesen odavan, karóso­ványra fogyott, lötyög rajta a ruha, és fogadko­­zik: soha többé nem hagy elzáratlanul semmi­lyen mérget, vegyszert, gyógyszert!” Az újságokban is feltűnnek időnként ilyen igaz rémtörténetek. Például egy hároméves kisfi­úról, aki borosüvegből permetlet ivott. „Anyu! Bort ittam!” - ezek voltak az utolsó jajszavai, mert az életét sajnos nem tudták megmenteni. A négyéves kislányét hála Istennek igen, aki kólá­nak hitte a kamrapolcra tett bútorlakkot, s míg a mentőt várták, az apja üvöltve rohant az istálló­ba: ha meghal a lánya, ő felköti magát, mert ő rakta oda azt a kólásüveget! Egy emlék a múltból. Vagy inkább emlékek? Hiszen árnyalak-Palikák kísértenek minket. Szülőket, felnőtteket, akik minden borzasztó hír hallatán, tragédia történésekor rendre fogadkoz­­nak, hogy mostantól éberek lesznek. Mert velük nem eshet meg az a képtelenség, hogy szórako­zottságuk, feledékenységük, figyelmetlenségük miatt bármikor és bárhol úgy elfújja azt a kicsi élet­ gyertyát a szél, hogy csak az örök sötétség marad a lelkükben. S ebben a sötétségben kicsike gyermeklelkek kóborolnak, mint azé a fiúcskáé, aki Jászjákóhalmán, 1922-ben, egy nyári délutá­non kitotyogott a „kantorába”, s mint egykoron a cselédlányok, elszántan beleivott a lúgköves üvegbe - élt két évet... IRÁNYTŰ KÖNYV Immár ötödik kötete jelent meg a harmincas évei elején járó Magyari Mónikának. Csak a férjem meg ne tudja!!! című regényében a jelen és a múlt idősíkjait váltogatva zajlik a cselekmény. Sajátos szerelmi drá­ma játszódik a menő fogorvos, Ildikó, és férje, a végzetesen vonzó Ta­más között. Csalások és csalódások, vágyak és vétkek, kötelességtudat és árulás között hányódnak a szereplők. Fontos szála a sztorinak egy napló, amelyben a hősnő kendőzetlen őszinteséggel vall önmagáról. A feszültséget fokozza még a baleset okozta emlékezetkiesés, karam­bol, öngyilkosság. Féltékenységen, összetört szíveken, könnyeken át halad a regény a meglepő végkifejletig. (La Ventana Kiadó) L. I. KONCERT Május 10-én, szerdán este 8 órakor a Budapesti Kong­resszusi Központ színpadán lép fel a kiváló tehetségű dzsesszmuzsikusokból álló Jan Garbarek Group. A ze­nekar névadója, a norvég származású szoprán- és te­norszaxofonos John Coltrande művészetének hatására kezdett el zenét tanulni 1961-ben, ma pedig a legna­gyobb dzsesszisták közt tartják számon. Keith Jarrett társaságában legendás lemezeket rögzített, kevesen mondhatják el magukról, hogy több nemzedék zenei példaképe. Jan Garbarek a kor­társ dzsesszművészet alkotójaként még mindig a kontinens legjobb szaxofonjátékosának számít. Erről bárki meggyőződhet, aki ellátogat budapesti koncertjére. A zenekar szenzációs meglepetéssel is szolgál: a világ legjobb indiai dobosának tartott Trilok Gurtu ül majd az ütő­hangszerek mögött, aki korábban oszlopos tagja volt a csapatnak, most viszont „csak” beugróként játszik a kismamaként igazoltan tá­vol lévő Marylin Mazur helyett. (Képünkön Jan Garbarek.) B. T. KÖNYV Nemcsak az elsőkről, hanem az utolsókról is lehet köny­vet írni. Események, tárgyak, ismert személyiségek ad­ják a lexikonok elveit követő vaskos album tematikáját. A színes, változatos, szellemes könyv előszavát Gene Ceman űrhajós, az Apollo 17 parancsnoka írta - ő már csak tudja, mit jelent utolsónak lenni, ugyanis 1972. de­­.....................de­cember 14-én utolsóként léphetett a Hold felszínére. Fe­jezetről fejezetre olvashatók érdekességek például az olimpiai játékok­ról, a római császárokról, az uralkodóházakról, televíziós szappanope­rákról, autókról, gőzmozdonyokról, a halálbüntetésről, a Biblia titkai­ról, valamint a múlt és a jelen történelmi meséiről. Színészek, éneke­sek, írók, filmrendezők, építészek és műveik kerülnek előtérbe a híres­ségekről szóló blokkban, egy másik részben pedig hagyatékokról, vég­rendeletekről derülnek ki eddig ismeretlen momentumok. Részünkről még egy utolsó megjegyzés: nem gondoltuk volna, hogy erről a témá­ról ilyen tartalmas kötet állítható össze. (Ventus Libro Kiadó) B. T. UTOLSÓK KÖNYVE Emlékfotó M­it keres a képen az én nagy­apám? Óriási, pödört bajuszá­val, nyí­lt tekintetével néz a lencsébe. Parasztkalapjában kukoricát morzsol, ahogy mindig is. Ritkán láttam pihen­ni. Csakhogy az én nagyapám már rég nincs az élők sorában. Meg az én nagyapám semmi pénzért nem ült vol­na be egy fotós műtermébe kukoricát morzsolni. Szinte hallom, ahogy szeré­nyen elhárítja a kérést. Vagy mégis?... Ez a kép a szíriai származású, évti­zedek óta nálunk élő és alkotó Bahget Iskander fotóművész Egy marék világ című reprezentatív kiállításán látható a kecskeméti Cifrapalota dísztermé­ben. Igazán előkelő helyen, remekbe­csű fotográfiák társaságában. Három évtizedes szorgos művészi munkásság lenyomatai: álomszép tájak, bibliai vi­dékek, körülöttünk élő emberek, fiata­lok és öregek, megfáradtak és derűsek. Külön sorozatot képeznek az írókról készült portrék, többek közt Illyés Gyula, Buda Ferenc, Faludy György néz vissza ránk a képekről. Badget Iskander fekete-fehérben al­kot nagyot, mindazonáltal káprázato­sak színes fotói is. Ahogy az elején em­lítettem, egyik képén mintha a nagy­apámat látnám. Milyen nagyszerű ér­zés is az, ha egy szírrealista képíró el­repíti az ember emlékezetét, képzeletét egészen a saját nagyapjáig - hogy őt láthassa azon a képen, aminek mo­dellje soha nem is lehetett volna. Még­is az lett... (borz) 7­006. május 5.LiftBAOfÖlD A vidék családi hetilapja .

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék