Szabad Föld, 2007. január-június (63. évfolyam, 1-26. szám)

2007-02-02 / 5. szám

Kultúra Színészgyűrűt adott Makó ÁTADTÁK A PÁGER-GYŰRŰT a hét végén. Ezzel az aktussal hatodik éve emlékeznek meg Makón Páger Antalról. Az elismerést idén Kern András kapta. Az esemény a helyiek nagy megelégedésére zajlott le. E­lcsíptem a makói Hagymaház előteré­ben kabátjára váró, hetven körüli asz­­szony megjegyzését: „Tavaly jobb volt a Réz András.” A filmesztéta hivatott minden évben egy ki­csit elbeszélgetni a díjazottakkal az életükről, no meg Páger Antalról, akinek legendás arany­gyűrűjét másolja a díj. Az ünnepélyes alkalom­nak láthatóan megadják a módját, mindenki állig kiöltözve teszi tiszteletét a Hagymaház­ban; mellettem egy asszony abbéli reményét fejti ki, hogy Kern András énekelni is fog. Az előtér tele van Páger Antal fényképeivel. - Ilyenkor egy kicsit ránk figyel az ország - summázza a díjátadás fő célját Búzás Péter ma­kói polgármester. Az az ország, amely hajla­mos elfelejteni, hogy Páger makói volt, hiszen fiatalon került Szegedre, igazi karriert pedig Budapesten futott be. Makón persze nem feled­keznek meg a színészről, szülőházán emléktáb­la virít, amit évente koszorúznak, méghozzá a Páger utcában. Célja lenne a díjátadónak az is, hogy felhívják a figyelmet Páger Antal művészi örökségének értékeire, s egy füst alatt megju­talmazzanak egy olyan művészt, aki valami­lyen szempontból Páger eszközmentes játék­módját viszi tovább. Tavaly a Krétakör Színház tagja, Csákányi Eszter volt a díjazott, idén Kern Andrást találta legjobbnak a szakmai zsűri. - Sikerült elérni, hogy sok mindent elhi­szünk a művész úrnak - méltatta Búzás Péter a díjazottat. Talán Kern András beszélt a legtöbbet Páger Antalról vasárnap délelőtt. Téni bácsival - merthogy így szólították az öreget - volt alkal­ma együtt játszani, hiszen amikor Kern a Víg­színházba került, akkor ott Páger volt az élő le­genda. - Az eszköztelenség - mondta Kern - persze csak annak látszott. De Téni bácsinak rengeteg eszköze volt, amelyekkel megtanult bánni. Az volt az ő trükkje, hogy ezeket az eszközöket el tudta rejteni. Ezt tudta világszínvonalon. Réz András már inkább Kern Andrásról mond kedveseket, többek között, hogy ő már a hatvanas években tudta, hogy Kern András az, ami ő nem lehet. - Te meg Réz András lettél, az nem jó? - vág vissza Kern. Végül a filmesztétának sikerül fel­vázolnia, miben is hasonlít egymásra Kern és Páger: mindkettő természetes és mindkettőnek van humora. A szó innen a humor üldözöttsé­­gére terelődik, mely szerint a galád kritikusok - köztük Réz András - üldözik a humort, és csak a komor tragédiákat méltatják, szegény Págernek is csak a Pacsirtáért adtak cannes-i nagydíjat, a komikusszerepeiért pedig nem. A közönség a fejtegetés közben feszülten figyel, mikor lesz ebből éneklés. - A szórakoztatás a mi feladatunk - tűnődik Kern András. - Nehéz gondolatot akarok elsütni: naponta tragédiákat kell megélnünk - kontrázik Réz András. - Közben meg elfelejtettünk röhögni. A közönség el van szánva, hogy szórakozni fog: hangos kacagással jutalmazza Kern András manőverét, amikor áttűzi a mikrofonját bal ol­dalról jobbra, hogy Réz Andrással fordulhasson szemközt, egyszersmind a hátát forgathassa Páger Antal leszármazottainak, akik néma dísz­letet képeznek. Páger Juditot, a színész lányát meg is szólítom kifelé menet: ő nagyon örül, hogy Makón így számon tartják az édesapját, bár ők itt soha nem laktak, ezen az évi egy al­kalmon kívül nem is járnak vissza. Találok még egy Páger Piroskát: saját bevallása szerint szeg­­ről-végről rokona a színésznek, és makói, Páger Antal emlékét pedig ilyenkor ápolja. - Azért a Kern egy picit énekelhetett volna - sóhajt egy néni, és lábával kitámasztja az ajtót. D. T. G. Kern András főként játékának természetességével és humorával érdemelte ki a Páger-gyűrűt Siker hátszél nélkül „Adjon isten sok jót az új esztendőben, / fehér kenyér legyen a nyárfa tekenő­ben. / Kéményetek legyen megrakva kolbásszal, / csíkos tarisznyátok füs­tölt szalonnával” - e rigmussal kö­szöntötte a 12. Néptáncantológia résztvevőit január utolsó szombatján házigazdái minőségében Demarcsek György, a Nyírség Táncegyüttes művé­szeti vezetője. A fővárosi Erkel Szín­ház zsúfolásig megtelt, csaknem két­ezer fős nézőterének közönsége igé­nyes válogatást látva kaphatott képet arról, hol tart s merre halad a Kárpát­medencei néptáncművészet. Fergete­gesen kezdett a Jászság, majd a debre­ceni Hajdú Táncegyüttes mutatta be, milyen is egy számadóbál a Hortobá­gyi csárdában. Az antológia határok nélküli jellegéről ezúttal a Keleti-Kár­pátokon is túlról érkezett moldvai csángó falucska, Somoska hagyo­mányőrzői, valamint a felvidéki Nagy­­ida néptáncegyüttese gondoskodott. Diószegi Lászlót, az eseményt ren­dező Martin György Néptáncszövet­ség elnökét rövid értékelésre kértem. - Csökkenteni, csökkenteni, csök­kenteni, üzenik nekünk a népművé­szetek folytonos szorongatásával, miközben a táncosok és a nézők szá­ma egyre növekszik, csak növekszik - foglalta össze egyáltalán nem kel­lemetlen, ám mégis kínos helyzetü­ket a koreográfus. - A kultúrpolitika segítsége nélkül képtelenek vagyunk áttörni a közönyt, ami a hivatalosság és a sajtónyilvánosság részéről ezt az Európa-szerte egyedi értéket hordozó magyar művészeti ágat övezi. A táncosok és a zenekarok ezen­közben, annak élő cáfolatául, hogy sanyarú helyzetükbe beletörődné­nek, belefeledkezve jártak a színpa­don. A budapesti Fáklya Horvát Mű­vészegyüttes tagjai például a keresz­tény kultúrkörön túlra, a Balkánig röpítették a képzeletet. A Zalai Tánc­­együttes legényeinek virtuóz cigány­tánca pedig arra szolgált bizonysá­gul, hogy a show-business eszközei nélkül, „csupán” tehetséggel, jófor­mán a semmiből is lehet értéket vará­zsolni. A szűnni nem akaró ováció és vastaps legalábbis erről tanúskodott. (dögéi) RITMUS Balkan Fanatik: Hungarikum (Fanatic Productions) Nagyon sokra becsülöm a kísér­letező kedvű zenészeket. Az elektronikus muzsikát népzené­vel ötvöző Balkan Fanatikra már 2004-ben felfigyeltem, amikor megjelent első albumuk. Nem öncélú produkcióval rukkoltak elő, s távol áll tőlük a divathullám meglovaglása is. Nagyon egyedi (­ahogyan most jelzik: „hungarikum”) az ő zenéjük, bátor vállal­kozás a különböző műfajok társítása, hogy kompute­rekből előcsalogatott géphangokat hoznak össze tradi­cionális dalokkal, melyek a Kárpát-medencében lelhe­tők fel. Az élmény Jorgosz Tzortzoglounak (aki a Gép­folklórban és a Barbaróban már elkötelezte magát a modern irányzatokkal), valamint Lépés Gábornak (akit a kecskeméti Kortársak együttesből, valamint Pierrot és Ákos produkcióiból ismerhetünk) köszönhető, de remek teljesítményt nyújt az új énekesnő, Kovács Nóri, illetve a rap felelősei, MC Yammin és MC Rise FM is. Második albumuk kemény és határozott. Ghymes: Messzerepülő (EMI Music) Büszke vagyok rá, hogy van ne­künk felvidéki zenekarunk (is). A Ghymes szerte a világban ismert, nem feltétlenül azért, mert világ­zenét játszik. De mondhatjuk-e világzenének a közép-európai népzenét, dzsesszt és kortárs muzsikát elegyítő műfajt, melyet tagjai képviselnek, vagy inkább nemes egyszerű­séggel nevezzük Ghymes-zenének, ami végül is a sajátos előadásmód miatt csak rájuk jellemző. Bámulatos a hangszerparkjuk, olyan elementáris erővel szólalnak meg a vonósok, a fúvósok és a szintetizátorok, hogy senki nem lehet érzéketlen, ha hallja őket, és persze a kü­lönleges énekszólamok is leveszik lábáról a hallgatót, nem fér kétség hozzá, hogy a Szarka testvérek torkából „messze repülő” hangok indulnak útnak. Legújabb leme­zük számos felfedezni való értéket rejteget, a karácsonyi dalok és a hátborzongató címadó ballada mellett Petőfi Sándor Kördal című versére és a második Üvegtigris be­tétdalára, a Csillagreggae-re is érdemes odafigyelni. Gömbszörp: A jövő zenéje (Hangvető) Mi a csuda az a „gömbszörp”? - méláztam el, amikor meghallot­tam a zenekar nevét. Aztán ránéz­tem a lemezborítóra, zöld lombik­ba „bezárt” fiatalok nevettek rám. Hát persze! Az Unicum. Ők fino­mabban körülírják, jellegzetes formájú üvegbe töltött gyógynövénylikőr, azaz gömbszörp. Innen indulunk hát. A Méta, a Fix-Stimm, a Galga együttes, valamint a Ma­gyar Állami Népi Együttes kötelékébe tartozó zenészek (Vatai Barbara, Dulai Zoltán, Rónai Zoltán, Gera Attila, Karacs Gyula, Mohácsy Albert) csak alkalmanként mu­zsikálnak együtt, de akkor nagyon jól érzik magukat, s ez érződik produkciójukon is. Gömbszörp néven most már lemezük is van, melynek címével arra utalnak, hogy igenis átmenthető az új évezredbe is a hagyományos Kárpát-medencei népzene. A lemez anyagát Erdély és Magyarország tájairól válogatták. Együtt bízhatunk ab­ban, hogy az általuk képviselt zenei kultúra legszebb kin­csei sokakhoz eljutnak. (horzák) Játék! a 3. számban közölt játékunk megfejtése: Wham! Sorsolásunkon CD-t nyert: Molnár Aliz, Kis­­kunmajsa; Papp Sándor, Mezőgyán; Szakál Istvánné, Magyarbánhegyes. E heti kérdésünk: Melyik magyar filmhez írt zenét a Ghymes együttes? A választ levele­zőlapon várjuk címünkre: Szabad Föld szerkesztősége, Ritmus, 1428 Budapest 8., Pf. 52. Beküldési határidő: •egy hét. Ezúttal az EMI 3 db CD-jét sorsoljuk ki. -2QQ7. február 2.SZABAD FÖLD[11 A vidék családi hetilapja | Isten ajándéka _________FIESKÓ PÁL__________ Boldog születésnapot, fogadja el kórházunk ajándékát, ha felépül, majd otthon megihatja, mondta Nővér nővérke, és egy üveg pezsgőt adott át a férfinak. A férfi már évek óta nem kapott semmilyen alkalomból semmiféle ajándékot, jólesett neki most ez a gondoskodás. Talán a két palack bor miatt van, gondolta, amit a Doktor doktor úrnak adott, meg amit Nővér nővérke férjének. Lassan egy hónapja feküdt már bent, azt hitte, ez lesz a végállomás, majd lassul a test, aztán vége. A születésnapján szeretett volna meghalni, hatvanévesen, meg a névnapján. Vincének hívták, Vince-napon született, szegények voltak a szülei a háború után, az ünnepeken is spóroltak. Ő nem spórolt a munkával, meglett minde­ne, család (egy asszony, két gyerek), ház, autó, nyaraló kis szőlővel, akkor még azt hitte, ez a boldogság. A negyvenkettedik születésnapjára készülődött, 1989-et írtak. Ő főzött a születésnapján, mint ahogy a névnapján is, meg általában mindennap. Ép­pen hámozta a krumplit, amikor a krumplihéjak alól előbukkant egy hír, az­naptól a névnapját a magyar kultúra napjának hívják. Nem tudta, miért pont a Vince-nap lett az, miért nem a Béla-, a Kálmán- vagy valamelyik László- vagy Pál-nap. Olvasta tovább a cikket, megértett mindent: 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey a Hymnust. Most, amikor ott feküdt a kórházi ágyában, elkezdte dúdolni. Csak úgy ma­gában, fel ne keltsen valakit. Szeretett volna felállni, mindig felállt rá, még ha egyedül nézte a meccset, akkor is, de most nem tudott, némán csöpögött a naf­ta a kezébe. Évek óta gondolkodott azon, hogy milyen lehetett, amikor Köl­csey pontot rakott a jövendőre. Megbűnhődte már e nép a múltat s jöv­endőt. Miért nem csak a múltra rakott pontot? A múltra, ami dicsőségesen rossz volt? Miért pont a jövendő mögé került az a pont, amiről még nem tudhatta, milyen lesz. Nagy költő volt, az igaz, de félvak, nem jövendőmondó. Az utolsó boldog születésnapja már jó tíz éve lehetett, akkor adta utoljára a felesége oda a testét, ajándékba. Azóta semmi, csak a betegségek meg a hátrahagyatottság. Néha eszébe jutott még, ahogy a fiát tanította focizni, a lányát meg biciklizni, nekik is már csak a kényelmetlen múltat és az öröklen­­dő jövendőt jelentette. Kényelmetlen lett a számukra. Pontot tettek az életé­re. Kölcseyre gondolt, hirtelen nem jutott eszébe, hogy neki volt-e gyereke. Az ő fiai már csak egyet vállaltak, ebbe a világba minek, mondták. Ha az unokáira gondolt, legalább nyugodt volt. Néhány nap múlva meghal, meg­­öröklik a lakást, nem kell majd kótért fizetni az egyetemre. Mert hogy meghal, abban biztos volt. Jobb is így. Amikor először kérdez­te az orvos, hogy jobban van-e, akkor már tudta. Nézte az orvos szemét, és látta benne a reménytelenséget, mint amikor a vágóhídon aláhull a letagló­zott állat feje, még kinyitja a szemét, aztán lassan elhalkul, és az ember csont­jáig hatol az a meleg tehetetlenség. Ezt látta az orvos szemében. Valamit adnia kellett neki. - Van férje? - kérdezte Nővér nővérkét. - Van - mondta az ápolónő. - Tegyen meg nekem egy szívességet - mondta -, van két palack borom kint a szőlőben. Még akkor raktam el, amikor a gyerekek születtek. Hozza el nekem, kérem. Odaadta a kulcsot, másnap az egyik üveg bort odaadta a Doktor doktor úr­nak, a másikat Nővér nővérkének. Vince úr hajnalban ébredt. Bekapcsolta a Krónikát, bemondták, ki kapott kitüntetést a magyar kultúra napján. Nem haltam meg, állapította meg kese­rűen. Nem lett kerek az életem. Nem került pont a végére. Vince úr nem tudta még akkor, hogy néhány nap múlva hazaengedik, és miközben Doktor doktor úr aláírja a szabadulólevelét, csak úgy megkérdezi Nővér nővérkét, na milyen volt az öreg bora? - Isteni volt - mondta Nővér nővérke. - Isten ajándéka, hogy a férjem nem halt meg tőle.

Next