Szabad Föld, 2010. január-június (66. évfolyam, 1-25. szám)
2010-04-09 / 14. szám
A vidék családi hetilapja ♦ 2010. április 9. Színész vagy ripacs? MÁR HÓNAPOKKAL EZELŐTT IS AZT MONDTA: FÁRADT. De mivel alkatából fakadóan képtelen takaréklángon égni, sose állt volna le, ha nem jön a vírusfertőzésből adódó rosszullét és az orvosok által javasolt kényszerpihenő. Eperjes Károly azóta újra dolgozik, köszöni, jól van. Eperjes Károly szerint a kimagasló művész és a kiemelkedő sportoló - édestestvér tartottam ettől az interjútól. Tudtam róla, hogy nem az a fajta, akivel könnyedén cseveghetnék hétköznapi dolgokról. Ám ahogy körbemosolygott a színházi társalgóban, majd koffeinmentes kávéjával a kezében mellém telepedett - elszállt belőlem a szorongás. - A külső szemlélő számára Bujtor és ön furcsa párost alkottak: egy harsány hedonista és egy szenvedélyes igehirdető. Mi alapozta meg a közös munkát? - A személyiségünk valóban különbözött, ám neveltetésünk alapjai nagyon hasonlóak voltak. Pista nagypolgári családba született, én, pedagógus szüleim révén, kispolgáriba. Ő piarista gimnáziumba járt, én mélyen vallásos család gyermeke vagyok, tehát az alapértékeink megegyeztek. Ezen kívül Pista rajongva szerette a bátyját, akit én példaképemnek tekintek, rendszeresen látogatom a sírját - szóval az együttműködésünk alfája és ómegája Latinovits Zoltán volt. Veszprém azért izgatott minket, mert szerettünk volna jó színházat létrehozni. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű feladat, de sikerült kiváló művészeket, rendezőket megnyerni az ügynek, másfél év alatt a veszteséges intézményből nyereségest csináltunk, azóta is telt házak előtt játszunk, több darabnál felállva tapsol a közönség. Az Édes Annával és a Régimódi történettel megnyertük a vidéki színházak fesztiválját, és tavaly fölterjesztettek minket Az Év Vidéki Színháza címre. Oberfrank Pál direktori kinevezése előtt hónapokig egymaga képviselte a veszprémi színházat művészeti igazgatóként. Kilenc darabban játszik, öt város között cirkulál. Nem gondolja, hogy túl nagy terhet cipel? - Nem tudom, de azt érzem, hogy fáradok. Pista kiválásával adtam volna fel? Ez van. Meg kell oldani! - Nem félti önmagát? - Keresztény ember vagyok, csak a bűntől félek, mástól nem. Ha olyan a feladat, hogy tudom vállalni, akkor vállalom. Ha pedig nem tudom becsülettel vállalni - megmondom. - Egy gyönyörű nevű, pici községben született, közel a Fertő tóhoz. - Tizennégy éves koromig ott éltem, és amíg önálló nem lettem, Hegykőt tekintettem otthonomnak. Ma is hazajárok hetvennyolc éves édesanyámhoz, valamint apámhoz, aki ott van eltemetve. Nyolcvanhat esztendősen ment el, három évvel ezelőtt. Szép kort megértek hál’ istennek, pedig nem volt gyerekjáték, amit átéltek. Büszke vagyok a szüleimre az emberségükért. - Olvastam az életrajzában, hogy a szülei papnak szánták. - Minden rendes katolikus családban az első fiút a kereszteléskor illik fölajánlani a papi hivatásra. Nekem erről a helyes, szép, régi hagyományról nem beszéltek a szüleim, nem akarták, hogy súlyként nehezedjen rám. Csak akkor árulták el, amikor felcseperedve nyiladozni kezdett az értelmem, és fontolgattam, hogy talán pap leszek. -Aránylag későn jelentkezett a főiskolára. Ilyen nehezen lelt rá a saját útjára? - Nem tudtam, vajon akarok-e színész lenni. Mindenki ajánlgatta, én elhessegettem. Apám ’56-ban a Forradalmi Bizottmány elnöke volt, s olyan tisztességesen viselkedett, hogy az AVH védte meg a kivégzéstől. Egyik pap nagybátyámat a börtönben félig agyonverték, a másik meg se állt Münchenig. A szocializmus éveiben ilyen családi háttérrel Színművészetire menni nem volt jó káderlap. - Ez tartotta vissza? Amúgy vágyott a színi pályára? - Nem. Híres élsportoló akartam lenni, hogy dicsőséget szerezzek. Olimpiai bajnoki címre vágytam öttusában vagy fociban. Nem jött össze sajnos, örök szép álom maradt. Az igazi, nagy sportolókkal azonban mindig igyekeztem kapcsolatot tartani, mert komolyan hiszem, hogy a kiemelkedő sportoló és a kimagasló művész - édestestvér. Jókedvében teremtette őket az Isten, és egyik se önmagáért csinálja, amit csinál, hanem azért, hogy örömöt szerezzen másnak is, és az Istentől kapott talentumot a lehető legjobban kifejtse családja, városa, nemzete javára. - Szerintem a fegyelem, kitartás, esetenként a fanatizmus is közös vonás a sportolóban és a művészben. - A fanatizmus szót nem szeretem (bár kétségtelenül egyesektől az sem idegen). Inkább elhivatottságnak nevezném. A sportnak máig hasznát veszem például állóképességben, ami munkám és életem alaptényezője. A vírusos betegségem ezt tépázta meg legjobban. Újra kell építeni... - Hallottam arról, hogy a fárasztó veszprémi próbák után még rúgja a bőrt levezetésül. - Gyerekkoromtól focizgattam. Nem igazán jól, úgyhogy a fehérvári Videotonnál csak megtűrt focista voltam. A színészválogatott - amelynek hosszú ideig csapatkapitánya voltam - más helyzet, hiszen az kedvtelésből játszó társaság, amit én nem mindig tudok tolerálni. Folyton túlhajtom magamat és másokat. Futballbolond vagyok, a múltkor is megsérültem, mert nem tudtam időben leállni. - Van két nagyocska gyermeke. Tőlük is annyit követel, mint önmagától? - Hárman vannak, három gyerek. Csak a középsőt nem jegyzi a statisztika, mert őt Csernobil miatt elveszítettük. ’86-ban született volna, nyolc kismama feküdt a kórteremben, és hatan - köztük a feleségem - elvetéltek. A lányom csodával határos módon született, nem nagyon reménykedtünk már abban, hogy kapunk a Jóistentől még egy gyereket. Krisztián és Borika igyekszik értékőrzően, egyetemesen élni. Nagy öröm, nagy büszkeség ez nekem. Úgyhogy valamit talán nem szúrtam el... - Egyik se követi önt a pályán? - Nem lehet tudni. Én arra kértem őket, hogy ebben a bolond világban legyen egy tisztességes, civil diplomájuk. Krisztián jogász. Jelenleg ügyész és tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Borika most érettségizik, meglátjuk, hová veszik fel. Lehet színésznő vagy énekes, de szeretném, ha lenne olyan végzettsége, amit a hétköznapi életben hasznosítani tud. Én is jobban tettem volna, ha némely fiatalkori hülyeség helyett inkább tanulok. - Mennyivel lenne gazdagabb? Hiszen ön a helyén van! - Mostanában sűrűn eszembe jut, milyen jó hitoktató és testnevelő tanár lehetnék. Ha harminc évvel ezelőtt a mostani fejjel, a mostani szellemiséggel rendelkeztem volna, ebbe a két szakba biztosan belevágok. - Ezek szerint sokat változott az utóbbi évtizedekben? - Az alapok korábban is megvoltak, csak föléje került valamiféle zagyvaság, amit nagyjából másfél évtizede sikerült levetkőznem. Régebben nem tartottam annyira fontosnak az egyetemes értékeket, liberális kereszténynek vallottam magam. Ma már tudom: ilyen nincs! Aki liberális, az nem keresztény! A kereszténységbe, különösen a katolicizmusba nem fér bele más eszme. Nem lehet a sátánnak szolgálni! - Mit jelent önnek a színpad? Sikert? Pénzt? Az emberek szeretetét? - A színészi pálya: eszköz a megszentelődésre. Istentől kapott képesség, amit hajói ápolok, jól használok, tehetséggé válhat. De ez csak a végén derül ki. Az utókor fogja megítélni: színész voltam-e, vagy ripacs? - Az értékelés már elkezdődött: tíz éve Kossuth-díjat kapott, tavaly beválasztották a Halhatatlanok Társulatába, és az életútja érettségi tétel lett egy veszprémi középiskolában. - Ezek földi hívságok. Bár jólesnek a kitüntetések, csak annyit érnek, amennyivel igazabb, jobb leszek tőlük. Van, akit elront a siker. Éppoly nehéz kezelni, mint a kudarcot. Mindkettő torzíthatja a lelket, de Istenre figyelve egyiket is, másikat is méltósággal lehet viselni. - Véresen komolyan vesz mindent: hitet, sportot, szakmát. Szokott néha nevetni? - Szeretek nevetni és társaságban másokat megnevettetni. Egyébként örülök, ha úgy látja, hogy mindent komolyan veszek. Mert tényleg komolyan veszek mindent. Persze, igyekszem azért lazítani is, főként családi körben. Olvasok, zenét hallgatok, beülök egy moziba vagy megnézek másokat a színpadon, esetleg elmegyünk a haverokkal egy jó meccsre. - Szokott ilyet találni? Mármint jó meccset. - Egyre jobb meccsek vannak itthon is, külföldön is. Az U19 mérkőzéseit például majdnem mind láttam. Kitűnőek! Irigylem tőlük, hogy olyan fiatalok, de aggódom is értük, vajon lesz-e olyan felnőttkoruk, mint nekünk. Hülyül-e tovább az emberiség, vagy finomodik újból? Szóval féltem az ifjúságot - köztük a gyerekeimet -, és ez jogos is. Nehéz helyzetekben félteni kell a jövőt. Sombor Judit Interjú