Szabad Föld, 2010. január-június (66. évfolyam, 1-25. szám)

2010-04-09 / 14. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2010. április 9. Színész vagy ripacs? MÁR HÓNAPOKKAL EZELŐTT IS AZT MONDTA: FÁRADT. De mivel alkatából fakadóan képtelen takaréklángon égni, sose állt volna le, ha nem jön a vírusfertőzésből adódó rosszullét és az orvosok által javasolt kényszerpihenő. Eperjes Károly azóta újra dolgozik, köszöni, jól van. Eperjes Károly szerint a kimagasló művész és a kiemelkedő sportoló - édestestvér t­artottam ettől az interjútól. Tudtam róla, hogy nem az a fajta, akivel könnyedén cseveghet­nék hétköznapi dolgokról. Ám ahogy körbe­­mosolygott a színházi társalgóban, majd kof­feinmentes kávéjával a kezében mellém telepedett - elszállt belőlem a szorongás. - A külső szemlélő számára Bujtor és ön furcsa párost alkottak: egy harsány hedonista és egy szenvedélyes ige­hirdető. Mi alapozta meg a közös munkát? - A személyiségünk valóban különbözött, ám nevel­tetésünk alapjai nagyon hasonlóak voltak. Pista nagypol­gári családba született, én, pedagógus szüleim révén, kis­polgáriba. Ő piarista gimnáziumba járt, én mélyen vallá­sos család gyermeke vagyok, tehát az alapértékeink meg­egyeztek. Ezen kívül Pista rajongva szerette a bátyját, akit én példaképemnek tekintek, rendszeresen látogatom a sírját - szóval az együttműködésünk alfája és ómegája Latinovits Zoltán volt. Veszprém azért izgatott minket, mert szerettünk volna jó színházat létrehozni. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű feladat, de sikerült kiváló művé­szeket, rendezőket megnyerni az ügynek, másfél év alatt a veszteséges intézményből nyereségest csináltunk, azóta is telt házak előtt játszunk, több darabnál felállva tapsol a közönség. Az Édes Annával és a Régimódi történettel megnyertük a vidéki színházak fesztiválját, és tavaly föl­­terjesztettek minket Az Év Vidéki Színháza címre.­­ Oberfrank Pál direktori kinevezése előtt hónapokig egymaga képviselte a veszprémi színházat művészeti igazgatóként. Kilenc darabban já­tszik, öt város között cir­­kulál. Nem gondolja, hogy túl nagy terhet cipel? - Nem tudom, de azt érzem, hogy fáradok. Pista kivá­lásával adtam volna fel? Ez van. Meg kell oldani! - Nem félti önmagát? - Keresztény ember vagyok, csak a bűntől félek, más­tól nem. Ha olyan a feladat, hogy tudom vállalni, akkor vállalom. Ha pedig nem tudom becsülettel vállalni - megmondom. - Egy gyönyörű nevű, pici községben született, közel a Fertő tóhoz. - Tizennégy éves koromig ott éltem, és amíg önálló nem lettem, Hegykőt tekintettem otthonomnak. Ma is ha­zajárok hetvennyolc éves édesanyámhoz, valamint apámhoz, aki ott van eltemetve. Nyolcvanhat esztendő­sen ment el, három évvel ezelőtt. Szép kort megértek hál’ istennek, pedig nem volt gyerekjáték, amit átéltek. Büsz­ke vagyok a szüleimre az emberségükért. - Olvastam az életrajzában, hogy a szülei papnak szánták. - Minden rendes katolikus családban az első fiút a ke­reszteléskor illik fölajánlani a papi hivatásra. Nekem erről a helyes, szép, régi hagyományról nem beszéltek a szüle­im, nem akarták, hogy súlyként nehezedjen rám. Csak akkor árulták el, amikor felcseperedve nyiladozni kezdett az értelmem, és fontolgattam, hogy talán pap leszek. -Aránylag későn jelentkezett a főiskolára. Ilyen nehe­zen lelt rá a saját útjára? - Nem tudtam, vajon akarok-e színész lenni. Min­denki ajánlgatta, én elhessegettem. Apám ’56-ban a Forradalmi Bizottmány elnöke volt, s olyan tisztessége­sen viselkedett, hogy az AVH védte meg a kivégzéstől. Egyik pap nagybátyámat a börtönben félig agyonver­ték, a másik meg se állt Münchenig. A szocializmus éveiben ilyen családi háttérrel Színművészetire menni nem volt jó káderlap. - Ez tartotta vissza? Amúgy vágyott a színi pályára? - Nem. Híres élsportoló akartam lenni, hogy dicsősé­get szerezzek. Olimpiai bajnoki címre vágytam öttusá­ban vagy fociban. Nem jött össze sajnos, örök­ szép álom maradt. Az igazi, nagy sportolókkal azonban min­dig igyekeztem kapcsolatot tartani, mert komolyan hi­szem, hogy a kiemelkedő sportoló és a kimagasló mű­vész - édestestvér. Jókedvében teremtette őket az Isten, és egyik se önmagáért csinálja, amit csinál, hanem azért, hogy örömöt szerezzen másnak is, és az Istentől kapott talentumot a lehető legjobban kifejtse családja, városa, nemzete javára. - Szerintem a fegyelem, kitartás, esetenként a fanatiz­mus is közös vonás a sportolóban és a művészben. - A fanatizmus szót nem szeretem (bár kétségtele­nül egyesektől az sem idegen). Inkább elhivatottság­nak nevezném. A sportnak máig hasznát veszem pél­dául állóképességben, ami munkám és életem alapté­nyezője. A vírusos betegségem ezt tépázta meg legjob­ban. Újra kell építeni... - Hallottam arról, hogy a fárasztó veszprémi próbák után még rúgja a bőrt levezetésül. - Gyerekkoromtól focizgattam. Nem igazán jól, úgyhogy a fehérvári Videotonnál csak megtűrt focista voltam. A színészválogatott - amelynek hosszú ideig csapatkapitánya voltam - más helyzet, hiszen az kedv­telésből játszó társaság, amit én nem mindig tudok to­lerálni. Folyton túlhajtom magamat és másokat. Fut­­ballbolond vagyok, a múltkor is megsérültem, mert nem tudtam időben leállni. - Van két nagyocska gyermeke. Tőlük is annyit köve­tel, mint önmagától? - Hárman vannak, három gyerek. Csak a középsőt nem jegyzi a statisztika, mert őt Csernobil miatt elveszí­tettük. ’86-ban született volna, nyolc kismama feküdt a kórteremben, és hatan - köztük a feleségem - elvetéltek. A lányom csodával határos módon született, nem na­gyon reménykedtünk már abban, hogy kapunk a Jóisten­től még egy gyereket. Krisztián és Borika igyekszik érték­őrzően, egyetemesen élni. Nagy öröm, nagy büszkeség ez nekem. Úgyhogy valamit talán nem szúrtam el... - Egyik se követi önt a pályán? - Nem lehet tudni. Én arra kértem őket, hogy ebben a bolond világban legyen egy tisztességes, civil diplomá­juk. Krisztián jogász. Jelenleg ügyész és tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Borika most érettségizik, meglátjuk, hová veszik fel. Lehet színésznő vagy énekes, de szeretném, ha lenne olyan végzettsége, amit a hétköz­napi életben hasznosítani tud. Én is jobban tettem volna, ha némely fiatalkori hülyeség helyett inkább tanulok. - Mennyivel lenne gazdagabb? Hiszen ön a helyén van! - Mostanában sűrűn eszembe jut, milyen jó hitoktató és testnevelő tanár lehetnék. Ha harminc évvel ezelőtt a mostani fejjel, a mostani szellemiséggel rendelkeztem volna, ebbe a két szakba biztosan belevágok. - Ezek szerint sokat változott az utóbbi évtizedekben? - Az alapok korábban is megvoltak, csak föléje került valamiféle zagyvaság, amit nagyjából másfél évtizede si­került levetkőznem. Régebben nem tartottam annyira fontosnak az egyetemes értékeket, liberális kereszténynek vallottam magam. Ma már tudom: ilyen nincs! Aki libe­rális, az nem keresztény! A kereszténységbe, különösen a katolicizmusba nem fér bele más eszme. Nem lehet a sá­tánnak szolgálni! - Mit jelent önnek a színpad? Sikert? Pénzt? Az em­berek szeretetét? - A színészi pálya: eszköz a megszentelődésre. Isten­től kapott képesség, amit hajói ápolok, jól használok, te­hetséggé válhat. De ez csak a végén derül ki. Az utókor fogja megítélni: színész voltam-e, vagy ripacs? - Az értékelés már elkezdődött: tíz éve Kossuth-díjat kapott, tavaly beválasztották a Halhatatlanok Társulatá­ba, és az életútja érettségi tétel lett egy veszprémi közép­iskolában. - Ezek földi hívságok. Bár jólesnek a kitüntetések, csak annyit érnek, amennyivel igazabb, jobb leszek tőlük. Van, akit elront a siker. Éppoly nehéz kezelni, mint a ku­darcot. Mindkettő torzíthatja a lelket, de Istenre figyelve egyiket is, másikat is méltósággal lehet viselni. - Véresen komolyan vesz mindent: hitet, sportot, szakmát. Szokott néha nevetni? - Szeretek nevetni és társaságban másokat megnevet­tetni. Egyébként örülök, ha úgy látja, hogy mindent ko­molyan veszek. Mert tényleg komolyan veszek mindent. Persze, igyekszem azért lazítani is, főként családi körben. Olvasok, zenét hallgatok, beülök egy moziba vagy meg­nézek másokat a színpadon, esetleg elmegyünk a have­rokkal egy jó meccsre. - Szokott ilyet találni? Mármint jó meccset. - Egyre jobb meccsek vannak itthon is, külföldön is. Az U19 mérkőzéseit például majdnem mind láttam. Kitűnőek! Irigylem tőlük, hogy olyan fiatalok, de aggódom is értük, vajon lesz-e olyan felnőttkoruk, mint nekünk. Hülyül-e to­vább az emberiség, vagy finomodik újból? Szóval féltem az ifjúságot - köztük a gyerekeimet -, és ez jogos is. Nehéz helyzetekben félteni kell a jövőt. Sombor Judit Interjú

Next