Szabad Föld, 2011. január-június (67. évfolyam, 1-25. szám)
2011-03-25 / 12. szám
A vidék családi hetilapja , 2011. március 25. Interjú Meglepetések várnak ránk - Miként lehetne legegyszerűbben meghatározni a biokémiát? - A biokémia molekulák szintjén értelmezi az élő szervezetek egészséges és kóros működését. Eddig lehet „lemenni” az összefüggések megértéséhez, itt tervezhető a célzott gyógyszeres beavatkozás. Ehhez ismerni kell, hogyan működik az emberi szervezet, milyen folyamatok szabályoznak egy adott funkciót. Mivel a tudomány állandóan fejlődik, nem elképzelhetetlen, hogy a jövőben atomi kölcsönhatások vonatkozásában fogunk vizsgálódni. Hogyan kezd neki a kutatásnak? Mi alapján választ témát? - A tudóst a kíváncsisága hajtja. Nem tudnám pontosan megmondani, miért éppen az a dolog kezd el érdekelni, amivel aztán foglalkozom. Egymás után merülnek fel a kérdések, melyekre sorra kapom a válaszokat, de ennek igazából sosincs vége. Tehát a munka terel bizonyos irányokba. Az pedig még a pálya elején eldől, hogy valaki milyen szakterületen végez kutatómunkát. - Önt mi érdekli a legrégebb óta? - Majd’ húsz éve izgat, hogy az oxigénből keletkező káros anyagok milyen hatást fejtenek ki az idegrendszerre, milyen körülmények között válik a szervezet számára létszükségletű oxigén egyszer csak kártékonnyá, s hogyan lehet ez ellen védekezni. - Hogyan kutatja ezt? Laboratóriumban kísérletezik? - Sokféle módon lehet megközelíteni. Munkatársaimmal klasszikus alapkutatást, vagyis állatkísérleteket végzünk. Leginkább egér, patkány és tengerimalac agyából preparálunk olyan sejten belüli részecskéket (mitokondriumokat), ahol hasznosul az oxigén és ahol a legtöbb kártékony oxigénszármazék keletkezik. Műszereinkkel gyakorlatilag minden biokémiai alapfunkciót tudunk vizsgálni: hogyan változik a sejtek életképessége, energiatermelése, tápanyagfelvétele. - Az állatokon végzett kísérletek következtetései emberre is alkalmazhatók? - Dokumentációinkban nyomatékot adunk annak, hogy állatkísérletek eredményeiről van szó. Néha adódik lehetőség műtétből származó emberi agyszövettel való összehasonlító vizsgálatra, a következő lépés pedig az élő szervezet összességére vonatkozhat. Tehát egy ismeret az első laboratóriumi eredménytől kezdve felépíthető, egészen addig, amíg a megfigyelések igazolódnak vagy nem igazolódnak. A kutatás soha nem fejeződhet be, a megismerésnek nincs vége. Ez kicsiben a világmindenség; ha felfedezünk is belőle valamit, megannyi felfedezés várhat még ránk. - Érhetnek még bennünket meglepetések? - Csak meglepetések várnak ránk. Szerintem több olyan dolog létezik, amiről nem tudunk, mint amit már ismerünk. Egyre többet hallani szén-monoxid-mérgezésről, ennek következtében méregként vonult be a köztudatba, holott szervezetünk is termel szén-monoxidot, sőt nagyon fontos élettani jelentősége van. Hasonló a helyzet a nitrogén-monoxiddal, a kipufogógázok szennyezőanyagával is. Minderre az utóbbi húsz évben derült fény. - Léteznek újfajta betegségek is? - Tudunk olyan betegségekről, melyek tüneteit elődeink is ismerték, de nem volt nevük. Ez azért fordulhatott elő, mert nem lehetett konkrétan semmilyen ismert funkciózavarhoz kötni. Ilyen például a pánikbetegség, a Parkinson-kór vagy az Alzheimer-kór. Ma nemhogy nevük van, hanem azt is pontosan tudjuk, melyik idegpálya megy tönkre a központi idegrendszerben, ami által az említett betegségek kialakulnak. Sajnos az alapprobléma a tudomány jelenlegi állása szerint nem gyógyítható, de a tüneti kezelés eredményes. Biztos vagyok abban, hogy belátható időn belül meglesz a speciális gyógymód is. - Most melyik betegség gyógyításához állunk legközelebb? - Ezt nehéz megmondani. A rákgyógyításban rengeteg kísérletezésről, gyógyszerfejlesztésről hallani, bármelyik hozhat nagyszabású áttörést. Egyébként már sokféle rákbetegségnek van ellenszere, az pedig valószínűleg nem is következik be, hogy egyetlenegy gyógyszerrel lehessen magát a rákot gyógyítani. Említhetném a korunk népbetegségének számító magas vérnyomást és az elhízást, ezeknél is reménykeltő próbálkozásokról tudunk. - Mi az, ami leginkább fenyeget bennünket? - Az imént említett elhízás, vagyis a túltáplálás. Ezt az állapotot az emberiség nem ismerte. Évezredekig nem volt elég táplálék, a szervezet ahhoz alkalmazkodott. A bőség tolerálására nem alakult ki semmilyen mechanizmus. Jelenünkben ez a legnagyobb kihívás, az elhízás úgy terjed, mint a fertőző betegség. Nem véletlenül vetődött fel a hamburgeradó... - Célját illetően helyesnek tartom. Sok betegség nem előzhető meg, ez a kóros állapot viszont azok közé tartozik, ami ellen pontosan tudjuk, hogy mit kell tenni. Életmódbeli kérdés, társadalmi és egyéni érdek. Erre nincsen gyógyszer, a kóklerek kínálta csodaszereknek pedig nem szabad hinni. Egyetlen megoldás létezik: a gyökeres szemléletváltás. - Ehhez nélkülözhetetlen a tudományos ismeretterjesztés. - Ha az emberek értik, hogy különböző helyzetekre miként reagál a szervezetük, akkor talán tesznek is valamit az egészségük érdekében. Nyugaton léteznek egy-egy betegséget felkaroló alapítványok, társaságok, melyek az érintetteknek, az érdeklődőknek rendszeresen tartanak fórumokat, ahol orvosok, ápolók, kutatók többféle aspektusból beszélnek a problémákról. Egyre fontosabb, hogy a tudomány eredményei eljussanak az emberekhez, hiszen a kutatásokhoz ők is hozzájárulnak az adójukból. A 2009 nyarán agytumorban elhunyt Edward Kennedy szenátor még életében úgy rendelkezett, hogy az agykutatás támogatására nevével fémjelezve hozzanak létre egy alapítványt. - Érdekes módon a hírességek által is a figyelem középpontjába kerülhet egy betegség! Gondoljunk csak az AIDS-es Freddy Mercuryra, az Alzheimer-kóros Ronald Reaganre vagy a dadogós brit királyra, VI. Györgyre, akinek az életéről szóló film most óriási kasszasiker. - Nekem is nagyon tetszett a film. Ma már a családok sem úgy kezelik ezeket a betegségeket, mint valami titkolni való szégyent. Bárki juthat hasonló sorsra, aki pedig átéli, miért ne segíthetne másoknak azzal, hogy megosztja tapasztalatait a betegségéről. És ha ezt egy ismert ember teszi, nagyobb nyilvánosságot kap az egész. - Talán arra is felkapja az ember a fejét, ha a világban egy nő kirívó sikereket ér el a tudományos életben. Nálunk az akadémikusok között is elég kevés a gyengébb nem képviselője. Netán áldozatot kell hozni mindezekért? - Ez a szakma rengeteg időt és energiát igényel. Nehéz összeegyeztetni a normális civil élettel. Ha odahaza nincs támogató háttér, akkor választani kell a család és a szakma között. Ismerek sokgyerekes anyukát a nemzetközi tudomány élvonalából, de ez egyáltalán nem tipikus. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a férjem (Vizi E. Szilveszter, az MTA korábbi elnöke - a szerk.) számára természetes, hogy nekem is fontos a munkám. Soha nem csinált abból problémát, ha neki kellett az óvodába menni a gyerekért. Azt sem vette zokon, ha a futó kísérleteim miatt este beszaladtam az intézetbe, mert tudnom kellett az eredményeket a másnapi folytatáshoz. - Két tudós egy csárdában? - Jól megférünk egymás mellett! Bár kicsit mintha a kelleténél többet foglalkoznánk a hazai és nemzetközi tudománnyal odahaza is... Talán ezért is választotta a fiunk a közgazdasági pályát. Rivalizálás azonban soha nem volt köztünk. Már csak azért sem, mert az agy- és idegrendszeri kutatásokon belül egészen mások a témáink. - Mikor derült ki végérvényesen, hogy a biokémiát választja? - Friss diplomásként nem kaptam gyakorló orvosi állást, így kerültem elméleti intézetbe kutatónak. Családomban ennek semmilyen előzménye nem volt. Egyszer a nagymamám megkérdezte, mivel is foglalkozom valójában, mire én elmeséltem neki, hogy patkányokkal kísérletezem. Elképedve szegezte nekem a kérdést: „Hát ezért végezted el az orvosi egyetemet?” Mit is válaszolhattam volna neki? AKÁR HOLNAP FELBUKKANHAT egy eddig nem ismert betegség a tudomány, ezen belül a biokémia lehetőségei olyan végtelenek, mint a világegyetem. Dr. Ádám Veronika tanszékvezető, egyetemi tanár, akadémikus, a Semmelweis Egyetem Orvosi Biokémiai Intézetének igazgatója itthon és külföldön egyaránt elismert eredményeket ért el az idegtudomány területén. Mindmáig a kíváncsiság hajtja előre - árulta el az őt faggató Borzák Tibornak.