Szabad Föld, 2011. január-június (67. évfolyam, 1-25. szám)

2011-03-25 / 12. szám

A vidék családi hetilapja , 2011. március 25. Interjú Meglepetések várnak ránk - Miként lehetne legegyszerűbben meghatá­rozni a biokémiát? - A biokémia molekulák szintjén értelmezi az élő szervezetek egészséges és kóros működé­sét. Eddig lehet „lemenni” az összefüggések megértéséhez, itt tervezhető a célzott gyógy­szeres beavatkozás. Ehhez ismerni kell, hogyan működik az emberi szervezet, milyen folyama­tok szabályoznak egy adott funkciót. Mivel a tudomány állandóan fejlődik, nem elképzelhe­tetlen, hogy a jövőben atomi kölcsönhatások vonatkozásában fogunk vizsgálódni.­­ Hogyan kezd neki a kutatásnak? Mi alapján választ témát? - A tudóst a kíváncsisága hajtja. Nem tud­nám pontosan megmondani, miért éppen az a dolog kezd el érdekelni, amivel aztán foglal­kozom. Egymás után merülnek fel a kérdések, melyekre sorra kapom a válaszokat, de ennek igazából sosincs vége. Tehát a munka terel bizonyos irányokba. Az pedig még a pálya elején eldől, hogy valaki milyen szakterületen végez kutatómunkát. - Önt mi érdekli a legrégebb óta? - Majd’ húsz éve izgat, hogy az oxigénből keletkező káros anyagok milyen hatást fejte­nek ki az idegrendszerre, milyen körülmények között válik a szervezet számára létszükségle­tű oxigén egyszer csak kártékonnyá, s hogyan lehet ez ellen védekezni. - Hogyan kutatja ezt? Laboratóriumban kísérletezik? - Sokféle módon lehet megközelíteni. Munkatársaimmal klasszikus alapkutatást, vagyis állatkísérleteket végzünk. Leginkább egér, patkány és tengerimalac agyából prepa­rálunk olyan sejten belüli részecskéket (mi­­tokondriumokat), ahol hasznosul az oxigén és ahol a legtöbb kártékony oxigénszármazék keletkezik. Műszereinkkel gyakorlatilag min­den biokémiai alapfunkciót tudunk vizsgálni: hogyan változik a sejtek életképessége, ener­giatermelése, tápanyagfelvétele. - Az állatokon végzett kísérletek következte­tései emberre is alkalmazhatók? - Dokumentációinkban nyomatékot adunk annak, hogy állatkísérletek eredményeiről van szó. Néha adódik lehetőség műtétből származó emberi agyszövettel való összehasonlító vizs­gálatra, a következő lépés pedig az élő szerve­zet összességére vonatkozhat. Tehát egy isme­ret az első laboratóriumi eredménytől kezdve felépíthető, egészen addig, amíg a megfigyelé­sek igazolódnak vagy nem igazolódnak. A kutatás soha nem fejeződhet be, a megismerés­nek nincs vége. Ez kicsiben a világmindenség; ha felfedezünk is belőle valamit, megannyi felfedezés várhat még ránk. - Érhetnek még bennünket meglepetések? - Csak meglepetések várnak ránk. Szerin­tem több olyan dolog létezik, amiről nem tu­dunk, mint amit már ismerünk. Egyre többet hallani szén-monoxid-mérgezésről, ennek kö­vetkeztében méregként vonult be a köztudatba, holott szervezetünk is termel szén-monoxidot, sőt nagyon fontos élettani jelentősége van. Hasonló a helyzet a nitrogén-monoxiddal, a kipufogógázok szennyezőanyagával is. Mind­erre az utóbbi húsz évben derült fény. - Léteznek újfajta betegségek is? - Tudunk olyan betegségekről, melyek tü­neteit elődeink is ismerték, de nem volt nevük. Ez azért fordulhatott elő, mert nem lehetett konkrétan semmilyen ismert funkciózavarhoz kötni. Ilyen például a pánikbetegség, a Parkinson-kór vagy az Alzheimer-kór. Ma nemhogy nevük van, hanem azt is pontosan tudjuk, melyik idegpálya megy tönkre a köz­ponti idegrendszerben, ami által az említett betegségek kialakulnak. Sajnos az alapproblé­ma a tudomány jelenlegi állása szerint nem gyógyítható, de a tüneti kezelés eredményes. Biztos vagyok abban, hogy belátható időn belül meglesz a speciális gyógymód is. - Most melyik betegség gyógyításához ál­lunk legközelebb? - Ezt nehéz megmondani. A rákgyógyítás­ban rengeteg kísérletezésről, gyógyszerfejlesz­tésről hallani, bármelyik hozhat nagyszabású áttörést. Egyébként már sokféle rákbetegségnek van ellenszere, az pedig valószínűleg nem is következik be, hogy egyetlenegy gyógyszerrel lehessen magát a rákot gyógyítani. Említhet­ném a korunk népbetegségének számító magas vérnyomást és az elhízást, ezeknél is remény­keltő próbálkozásokról tudunk. - Mi az, ami leginkább fenyeget bennünket? - Az imént említett elhízás, vagyis a túltáp­­lálás. Ezt az állapotot az emberiség nem ismer­te. Évezredekig nem volt elég táplálék, a szer­vezet ahhoz alkalmazkodott. A bőség tolerálá­sára nem alakult ki semmilyen mechanizmus. Jelenünkben ez a legnagyobb kihívás, az elhí­zás úgy terjed, mint a fertőző betegség.­­ Nem véletlenül vetődött fel a hamburger­adó... - Célját illetően helyesnek tartom. Sok be­tegség nem előzhető meg, ez a kóros állapot viszont azok közé tartozik, ami ellen pontosan tudjuk, hogy mit kell tenni. Életmódbeli kérdés, társadalmi és egyéni érdek. Erre nincsen gyógyszer, a kóklerek kínálta csodaszereknek pedig nem szabad hinni. Egyetlen megoldás létezik: a gyökeres szemléletváltás. - Ehhez nélkülözhetetlen a tudományos ismeretterjesztés. - Ha az emberek értik, hogy különböző helyzetekre miként reagál a szervezetük, akkor talán tesznek is valamit az egészségük érdekében. Nyugaton léteznek egy-egy beteg­séget felkaroló alapítványok, társaságok, me­lyek az érintetteknek, az érdeklődőknek rend­szeresen tartanak fórumokat, ahol orvosok, ápolók, kutatók többféle aspektusból beszél­nek a problémákról. Egyre fontosabb, hogy a tudomány eredményei eljussanak az embe­rekhez, hiszen a kutatásokhoz ők is hozzájá­rulnak az adójukból. A 2009 nyarán agytu­morban elhunyt Edward Kennedy szenátor még életében úgy rendelkezett, hogy az agy­kutatás támogatására nevével fémjelezve hoz­zanak létre egy alapítványt. - Érdekes módon a hírességek által is a fi­gyelem középpontjába kerülhet egy betegség! Gondoljunk csak az AIDS-es Freddy Mercuryra, az Alzheimer-kóros Ronald Reaganre vagy a dadogós brit királyra, VI. Györgyre, akinek az életéről szóló film most óriási kasszasiker. - Nekem is nagyon tetszett a film. Ma már a családok sem úgy kezelik ezeket a betegsé­geket, mint valami titkolni való szégyent. Bárki juthat hasonló sorsra, aki pedig átéli, miért ne segíthetne másoknak azzal, hogy megosztja tapasztalatait a betegségéről. És ha ezt egy ismert ember teszi, nagyobb nyilvá­nosságot kap az egész. - Talán arra is felkapja az ember a fejét, ha a világban egy nő kirívó sikereket ér el a tudo­mányos életben. Nálunk az akadémikusok kö­zött is elég kevés a gyengébb nem képviselője. Netán áldozatot kell hozni mindezekért? - Ez a szakma rengeteg időt és energiát igényel. Nehéz összeegyeztetni a normális civil élettel. Ha odahaza nincs támogató háttér, akkor választani kell a család és a szakma kö­zött. Ismerek sokgyerekes anyukát a nemzetkö­zi tudomány élvonalából, de ez egyáltalán nem tipikus. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a férjem (Vizi E. Szilveszter, az MTA ko­rábbi elnöke - a szerk.) számára természetes,­­ hogy nekem is fontos a munkám. Soha nem­­ csinált abból problémát, ha neki kellett az óvo­­­­dába menni a gyerekért. Azt sem vette zokon,­­ ha a futó kísérleteim miatt este beszaladtam az intézetbe, mert tudnom kellett az eredményeket a másnapi folytatáshoz. - Két tudós egy csárdában? - Jól megférünk egymás mellett! Bár kicsit mintha a kelleténél többet foglalkoznánk a hazai és nemzetközi tudománnyal odahaza is... Talán ezért is választotta a fiunk a köz­­gazdasági pályát. Rivalizálás azonban soha nem volt köztünk. Már csak azért sem, mert az agy- és idegrendszeri kutatásokon belül egészen mások a témáink. - Mikor derült ki végérvényesen, hogy a biokémiát választja? - Friss diplomásként nem kaptam gyakorló orvosi állást, így kerültem elméleti intézetbe kutatónak. Családomban ennek semmilyen előzménye nem volt. Egyszer a nagymamám megkérdezte, mivel is foglalkozom valójában, mire én elmeséltem neki, hogy patkányokkal kísérletezem. Elképedve szegezte nekem a kér­dést: „Hát ezért végezted el az orvosi egyete­met?” Mit is válaszolhattam volna neki? AKÁR HOLNAP FELBUKKANHAT egy eddig nem ismert betegség­­ a tudomány, ezen belül a biokémia lehetőségei olyan végtelenek, mint a világegyetem. Dr. Ádám Veronika tanszékvezető, egyetemi tanár, akadémikus, a Semmelweis Egyetem Orvosi Biokémiai Intézetének igazgatója itthon és külföldön egyaránt elismert eredményeket ért el az idegtudomány területén. Mindmáig a kíváncsiság hajtja előre - árulta el az őt faggató Borzák Tibornak.

Next