Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-23 / 8. szám

10 „Fussatok hát, víg napok!“ Farsang köszöntő Vízkereszttől hamvazó szerdáig terjedő, a nagyböjtöt evéssel, ivással előző időszak, mulatságok és bálok szokásos ideje. Illik tehát köszönteni az évenként vis­­­szatérő „vendéget“, már csak a kora miatt is. A far­sang ugyanis évezredes pogány (még a kereszténység­ben is pogány hangulatú) hagyomány, a római kori szaturnáliák emlékének őrzője. Valaha igazán nagy fényben csillogott, olyannyira, hogy Csokonai Vitéz Mi­hály úgy százötven-kétszáz évvel ezelőtt még „hőskölte­ményt“ is írt a nevezetes esemény kapcsán: a Dorottyát. „Farsangi jó borral habzó butélia! Melytől a múzsákban gyűl a fantázia, Te tölts bé engemet élő spiritusszal...“ így fohászkodott a költő, nem az istenekhez, hanem a legvaskosabb valósághoz, a borosüveghez. Mert far­sangkor mulatniuk, vigadniuk kell még azoknak is, akik úgy érzik, kinőttek már az ifjú korból. Régebben számos népszokás is fűződött a farsanghoz, amelyeket a gyorsan rohanó idő lassan lekoptatott, néhányukat azonban megőrzött az írott szó maradandó­­sága. Nézzük csak. Voltak olyan helyek, ahol farsang­kor háromnapos mulatságokat rendeztek. A Csallóköz falvaiban például mindenki elment a bálba, mert úgy tartották, hogy ellenkező esetben nem nő magasra a kender és nem kotlik a háziasszony tyúkja. Másutt vidám jelmezesek járták a házakat. Mindenki mulatott, fiatal öreg ropta a táncot kivilágos virradatig. Utána a lányok és asszonyok napja következett. Végül következett az úgynevezett „legényvágás“. A kocsmában hosszú asztalsor mellett borozgattak, együtt a fiatalok és az öregek, de már csak a férfiak! Helyenként a színes, látványos farsangi rendezvény hívogatóval kezdődött. Házról házra jártak a népviselet­be öltözött lányok, maskarába bújt fiúk és köszöntötték a gazdát, gazdasszonyt. Kérték, hogyha van eladó lá­nyuk, házasulandó fiuk, engedjék el a lakodalomba. Mikor együtt volt a vidám álarcos lakodalmas menet, az álmenyasszonyt és álvőlegényt felültették egy kere­kekre szerelt tönkre, végighúzták őket a falun. A falu végén azután tréfaesküvőt, mókalakodalmat tartottak. Néhány helyen vidám csoportok sorra látogatták a pártában maradt lányokat és az öreglegénységüket őrző férfiakat. Ősi rigmusokat dalolva kicsúfolták őket, kerí­téseiket, ablakaikat bemeszelték, anélkül, hogy azok megharagudtak volna azért rájuk. Bár ezek a farsangi népszokások, ha meg is fakultak a múló időben, de szerencsére nem tűntek el teljesen. A farsangi vidámság, a jókedv ma is tovább él, meg­újul a táncos estéken, házibulikon, az álarcos, dáridós báli éjszakákon. Nem véletlenül. Adott lehetőség, jó alkalom minden farsang az ismerkedésre, tréfálkozásra napjainkban szintén. Igényli a fiatal és idősebb egy­aránt. Harcolni sem kell ma érte, mint Csokonai dámái­nak, akik Dorottya vezetésével háborút indítottak tán­­colási és vígadási jogaikért, ők egykor küzdöttek és persze győztek. Ezért is szólt hozzájuk a végén így Thália, a legdélibb grácia: „Szépek, ajándékot tőlünk is vigyetek, Hogy e jeles napról megemlékezzetek. Termetetek deli, orcátok kellemes Szívetek érzékeny és elmétek nemes, Szemetek tűz légyen, rózsaajkatok, Hulló hó kebletek, muskotály csókotok. Vén, komor, formátlan, ne légyen köztetek, Egyszóval mihozzánk hasonlók legyetek.“ Dorottya dámái e szózatra meg is szépültek akkor, mert „csoda történt Farsangkor“. Ma már ilyen varázs­latra nincs szükség. Ifjaink, leányaink és asszonyaink mindig szépek, farsangkor pedig a legszebbek. Köszönt­sük tehát az ittlévő farsangot azért is újból Csokonai szavaival: „Űzik már a farsangot, Bor, muzsika, tánc, mulatság, kedves törődés, fáradság ... Fussatok hát, víg napok!“ Kanizsa István Eleinte úgy véltem, hogy bíráló­­ írásomban elvitatkozom azon, hogy Rudi Strahl színdarabja ilyen, olyan, vagy amolyan? Azután (több­szöri megtekintés után) rájöttem, hogy nem éri meg a komolyabb elem­zést, hiszen a néző sem talál majd kellő érvelő alapot bírálatához, ha­csak nem azt, hogy a mai fiatalok ilyen vagy amolyan „generációs kér­dése“ a morál, az erkölcs mércéjével hogyan mérhető, hogy a biblikus Ádám és a „mai“ Ádám között vajon milyen is lehet a különbség, amikor Éváról és Évákról van szó? Az elénk­­tárt szavaknak, mondatoknak itt leg­feljebb látszat értékük van, mert azt a morált, amelyet végső fokon szocia­lista erkölcsnek, vagy akár korszerű morálnak értelmezünk, alig leljük fel a cselekményben. Amit a színpadon látunk az talán mulatságos, de semmi esetre sem moralizáló tanvígjáték, amit nyilván a szerző is akart, de erejéből erre nem jutott. Fiatal kelet­német szerzőről van szó, akit talán az idő igazol majd valamikor. Most Ádám és Éva esete című szín­művét láttuk kétes értékű adaptáció­ban, amelyet Konrád József a cseh és a szlovák átdolgozások alapján „ültetett át anyanyelvünkre“, és így nem tudni mi mindent változtatott még ő is az eredeti alapszövegen. Nos hát, ilyen szerepkönyvvel kellett megbirkóznia (most már másod­íz­ben áll fenn ilyen eseti). Takáts Ernőd rendezőnek, aki vállalta azt a rizikót, hogy szinte a semmiből „valamit“ teremtsen. Mindent elkövetett, hogy az elnyújtott alapszöveg egyenetlen­ségeit valahogy kiegyensúlyozza és tartalommal töltse meg színpadi alak­jainak jelenlétét. Írásom csupán rögzítése annak, hogy volt egy ilyen előadás is a Ma­­tesz-ban, ahol egy 19 éves autószerelő Ádám nevű krapek és egy most tizen­nyolc éves Éva nevű diáklánynak ál­­cázott csaj, valamint a hozzájuk ha­sonló Franczik és Trudik is holmi zsargon­nyelvvel ékeskedhetnek. De a többi szereplő sem büszkélkedhetik azzal, hogy anyanyelvünk tisztaságá­nak őrei és mívelői lehettek. Nem is érzik jól magukat szerepeikben. Leg­feljebb hivatásuk, színészi fegyelmük, a színpad iránti tiszteletük kénysze­ríti őket arra, hogy cselekedjenek, kövessék a rendező utasításait, s ez­által munkájukat, játékukat mégis­csak valahogy értékelni lehessen. A szöveg ugyanis csak sablonos kérdé­seket vet fel, azt is felületesen. Nem old meg semmit, nem ad útbaigazí­tást, sem jellemrajzot. Szentpéteri Aranka (dr. Gabriel) Ádám és és Dráfi Mátyás (dr. Michaelis) úgy segít magán, védő ügyvédi mivoltá­ban, hogy korábbi szerepsémáikat próbálják most „arkangyali“ szere­peikre áttranszponálni. Turner Zsig­­mond a bíróság elnöke is minden „farmjával“ igyekszik szimpatikussá tenni atyáskodó jelenlétét. Hol jobb­ra, hol balra bólogat, a most pusztán statisztáló E­dvardy Annának (női ül­nök) és Rozsár Józsefnek (férfi ül­nök), hogy számukra is alkalmat te­remtsen egy-egy mosolyra, megértő biccentésre. A kaptafára húzott fia­talok közül talán csak Kuczman Eta volt képes tudatosan érzékeltetni a fiatal leány társadalmi, szellemi lé­nyét, líráját és olykor groteszk tragi­kumát. Tartalmat igyekezett adni Franczi szerepének a fiatal Benkó László is, aki nyilván ösztönösen ju­tott el odáig, hogy „ha hiányzik a szerzői jellemrajz, azt magának szereplőnek kell rászabni saját énjé­n­­ek kaptafájára“. Ádám szerepével még mostohábban bánt a szerző, jó, jó, ebben a közegben nem is várunk filozófikus aforizmákat, különleges terminológiát, művészi szinten szer­kesztett zárópoéneket. De aktívabb cselekvést, határozottabb önjellem­zést igen. Ehhez persze nem elegendő az önmagáért való érdekesség, a pusz­tán fizikai jelenlét. Ide­­­­bb annyi kisugárzás kell, hogy­­ legyen játszó­társának, Éván­, sával, őszinteségével, fiatalosan, szer­te naív megjelenítésével. Holocsi ez esetben sem „hoz többet“, mint a Vá­gyak tornyában látott hasonló telített­ségű sofőr szerepében, így most sem értékelhetjük képességeit. Majd, ami­kor igazi drámában, igazi szerepet, komoly színészi feladatot kell teljesí­tenie, akkor foglalkozhatunk elmé­ iy Éva esete lyük­ebben egyéniségével, ábrázoló tehetségével. Bugár Gáspár mindent elkövet, hogy igazolja a szerző jó­indulatát és a rendezői koncepció hi­telességét. Varsányi Marika azzal, hogy önmagát játsza, beleilleszkedik a többi szereplővel azonos helyzetek­be. Hiányérzetünk a darabbal ott is felmerül, hogy a szerző alig tíz perc alatt elmondja a tudnivalókat, közöl néhány fontosnak vélt problémát, lé­lektani kérdéseket dob fel, hogy a játék során azokról megfeledkezzen. Fényképezi az életet. Rejtett kame­rákkal próbál újszerű lenni, s éppen ezáltal távolodik el a realitástól. Víg­játéknak meghatározott írása így lesz bizonytalan színpadi műfaj, amelynek eljátszására elég lenne egy egyfelvo­­násnyi idő, amit komoly tartalommal és érdekesen pergő, valóban vígjátéki helyzetekkel lehetett volna fűszerez­ni, elmélyíteni, értékes és valós típu­sokkal megszemélyesíteni. Ez a játék a maga naív — bár helyenként ked­vesen naív — szemléletével nehezen tekinthető realista színdarabnak. Pe­dig szerzője, de főleg Takáts Ernőd, a rendező (és ezt a szándékát külön is dicsérni kell!) annak akarja tekin­teni. Mégis statikusak a jelenetek. Ott viszont, ahol a szerző lefigyelt eseményeket tár elénk, ott már magá­ban is naturalisztikus elemek keve­rednek a színpadraállítás elképzelé­sébe. Formabontónak minősített já­téka sem újszerű. Lehet, hogy a fiatal szerzőnek így tűnik. De a jártas néző már többször is láthatott olyasmit, amikor a színpadot a nézőtérrel kö­tik egybe — úgymond — a közönség aktívabb bekapcsolódása érdekében. No, de hagyjuk ezt. Nem érdemes róla beszélni. Nem érdemes, mert bízunk abban, hogy a jövőben az ilyen hibák nem ismétlődnek meg és szín­házunk újabb szocialista eszmeiessé­­gű, ön- és valóság­ismeretre nevelő, művészi társadalomkritikai tartalmú bemutatói az elkövetkező évadokban valóban nemesebb gondolkodásra, kö­vetni való cselekvésekre serkenti né­zőiket, ifjakat, idősebbeket egyaránt. -szek­ .xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx' A „bubájuk hídja' Becva morvaországi fürdővárosban. SZABAD FÖLDMŰVES Х [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] 1974.február 23. Fraňo Kráľ:1948 február Hiába mondták volna: állj! Ki nem értette — félre hát, Nem létezett már akadály, az útból el — ki útban állt, s mi visszafordítná — erő, piros vérfolyók sodra hozta,s elbukott az, ki szembeszállt, a szenvedésünk megváltotta Az élet árad feltörőn és milliók élte volt az ára, s az igazságot hozza már és hozza már a szebb jövőt. Prága, a nagyjelentőségű 1948-as februári események központja. A SZOVJETBARÁT legújabb száma ismét gazdag tartalommal jelent meg. Vezércikkében két sorsdöntő eseménnyel foglalkozva méltatja a CSKP V. kongresszusának máig­ is kiható jelentőségét, valamint méltó hangon emlékezik meg a Győzelmes Február évfordulójáról. Nagyezsda Krupszkaja születé­sének 105. évfordulója alkalmából az „Esküvő a száműzetésben“ és „Imádta a gyermekeket“ című írásokban eleveníti fel Lenin felesé­gének, a nemes lelkű asszonynak az emlékét. „És minden eldőlt“ című krónikában viszont 3948. mozgalmas februári napjairól ad hű képet. A SZOVJETBARÁT, mint a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség magyar nyelvű havilapja, nagy figyelmet szentel a szervezeti élet­nek is. További cikkében hírneves szovjet írók a volgai csatára emlékeznek. Elvezet bennünket a dubnói Egyesített Atomkutató Intézetbe is, amely a világ egyik legnagyobb nukleáris kutatóköz­pontja. „A vörös bolygó ostroma“ című írásában a szovjet Mars­­űrállomások küldetésével foglalkozik, amelyek most februárban kez­dik meg a titokzatos bolygó tanulmányozását. „Az építész felelős­sége“ c. cikk viszont okulásul szolgálhat a mi tervező mérnökeink­nek is. Egy másik cikkében a „Népek barátsága“ című folyóiratot ismerteti, majd a két kontinenst összekötő Transzszibériai Vasúti Fővonalat mutatja be. A „Másfél millió gyógyult rákbeteg“ c. inter­júban Leon Sábád ENSZ-díjas akadémikus nyilatkozik a félelmetes betegség leküzdéséről, a rák megelőzéséről. Az olvasók figyelmét bizonyára lekötik a többi írások is és a lap állandó rovatai, mint a Figyelő. Kérdés — Válasz, a sportrovat írása: „Rekordgyár“ az Ala-Tau bércei között, valamint a humor és a fejtörő. Munkácsy Mihály Százharminc évvel ezelőtt, 1644. február 20-án született Munkácsy Mihály világhírű magyar festőmű­vész. Ifjúkorban asztalosmestersé­get tanult, de rajzai már akkor rá­irányították Szamossy Elek figyel­mét. Az ő ajánlásával került 1883- ban Pestre, ahol a Képzőművésze­ti Társulat pártolásával másolt és festett. Ezernyolcszázhatvanötben Bécs­­be ment Rahr iskolájába, itt meg­látta Knaus egy híres képét, ami nagy befolyással volt művészete első korszakára. Münchenben Kaul­­bach tanítványa lett. Knaus hatása alatt készült „Siralomház“ című műve egy csapásra nemzetközi hí­rű művésszé tette s a párizsi világ­kiállításon 1870-ben aranyérmet kapott. Ettől kezdve minden fest­ménye nagy sikert hozott: párizsi műterme a művészvilág központjá­vá lett. Ezernyolcszázhetvenhéttől az intimebb tárgyak helyett nagy kompozíciók készítéséhez fogott, s Milton című képét követte a Krisztus Pilátus előtt. Colpachi parkrészlet. Két család, 1833-ban a Kálvária című festménye, majd a Honfoglalás, Szent asszonyok a keresztfánál, végül 1896-ban a vi­lághírű Ecce homo. Ezernyolc szász kilencvenhétben a sok munkától már korábban meg­támadott idegei teljesen összerop­pantak. Az endenichi szanatórium­ban, 1900. május 1-én halt meg három évi szenvedés után. Bp. Munkácsy Mihály szobra, születése helyének városházán.

Next