Szabad Ifjuság, 1955. április-június (6. évfolyam, 77-152. szám)
1955-04-01 / 77. szám
(ÍJ HARCOSOK fi P/ÍZ zÁSif^a a£Á ! Mit ad az ifjúsági szövetség? Talán egy hete sem múlt, szőkehajú, ügyeskezű, kis szökőlánnyal beszélgettem — egyel a sok-sok ezer közül, akik apjainkban kérik felvételüket szövetségünk tagjai közé. A kislány látható, őszinte örömmel újságolta: — Most már igazán DISZ- tag lettem, megkaptam a tagsági könyvemet is — áprilisban már bele is ragasztom az első bélyeget! Lehetetlen volt nem vele együtt örülni, s nem is kiváncsiskodásból, inkább csak úgy szokásból kérdeztem: — És miért léptél be? Mit gondolsz, mit ad neked a DISZ? Csodálkozó szemek tekintettek rám. Van, aki ezt sem tudja? — És meg is kaptam a választ: — Most alakul a DISZ-beli a népi tánccsoport — annak is tagja leszek, és mondták, hogy megyünk majd kirándulni, színházba. Ez minden ? Látszott, hogy elgondolkoztatja a kérdés: nem, ez nem lehet minden, de hát akkor?... Nem sikerült folytatnia. Nem azért, mintha ő maga is nem érezte volna, hogy „ez nem lehet minden“, de azért, mert úgy látszik, elfelejtették megmagyarázni neki. Neki és még nagyon sok másnak is. Hadd vegyem hát át a szót, hadd segítsem továbbfűzni a gondolatokat.. . A mi ifjúsági szövetségünkbe száz- és százezer fiatal tartozik. Különböző emberek , fiúk és lányok, komolyak és vidámak, egyikük traktort kezel, a másik varrógépnél dolgozik, a harmadik vasat önt, a negyedik matematikát tanul. Egyik nagyvárosban, a másik kis tanyán él, a harmadik most áll sor előtt, a negyedik leszerelt „öreg“ katona. Nem ismerik egymást, talán soha nem hallottak és nem is hallanak majd egymásról — és mégis egyetlen nagy, erős közösséget alkotottk. Mi az az erő, melyek azok az eltéphetetlen szálak, amelyek ezt a mi közösségünket összekötik? A közös munka, a még szebb holnapért! A közös cél eléréséért folyó harc szépsége, izgalma. Nemcsak amikor a legnagyobb célokról van szó, de akkor is, amikor ennek részeiről: a közös harcról a kiváló minőségi exportárukért, a silógödrök megtöltéséért, vagy éppen a tavaszi munkákért. A közös törekvés, az együttes ostrom a tudomány várának bevételéért — azért, hogy műveltebbek legyünk, hogy többet ismerjünk meg a világból, hogy hasznosabb, többet érő emberek legyünk. És van még valami, ami közös bennünk, diszistábban: a mérhetetlen szeretet a párt, a mi pártunk iránt! Igazi barátság! Hányszor emlegetjük, de vajon gondolunk-e arra, hogy éppen ezek a közös törekvések kovácsolják a legigazabb barátságot? Igazi barátság a nagy közösségben! Százaknak és ezreknek kell érezniök ezt az erőt, százaknak és ezreknek, akikben ma már élnek, forrnak a diszisták közös jellemvonásai, de akik ma még egyedül, magukban próbálkoznak cselekedni ugyanazért, amiért mi már együtt cselekszünk. És éppen az ilyen ifjak jutnak el ma vagy holnap oda, hogy megmozdul bennük egy kis hang, amely azt kérdezi: „Miért csak magadban?“ Miért nem állsz az ezrek és százezrek közé, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint te? Úgy érzed, hogy szereted a hazádat, pártunkat, a munkát? Fel akarod velünk együtt építeni a szocializmust? Miért nem lépsz hát azok közé, akik ugyanígy akarják? Állj közéjük és bizonyítsd ezzel is, amit belül érzel: diszistának, a párt ifjúsági szövetségéhez tartozónak vallod magad. Ez a becsületes, ez az egyenes, ez a nyílt állásfoglalás! Egyre többször hallod ma már a felszólítást, ha nagy tettek várnak megoldásra: Párttagok és DISZ-tagok! Kommunisták és ifjúkommunisták! Érzed, milyen nagyszerű erő van ebben?! Miért ne felelhetnél hát te is százezrekkel együtt: itt vagyok én is köztetek, számíthattok rám! Mit ad a DISZ? — így kezdődött a gondolatsor és ha most a legnagyobbról, a legtöbbről beszéltünk is — lehetetlen itt befejezni. Melletted All Szlímbenbánatban Melletted áll, ha az ifjúkor nagy, szent érzései viharzanak benned — megtanít arra, mi az igazi szerelem, mi az igazi barátság, mi a bátorság, a hősiesség! Melletted áll, ha új, tágasabb kapukon akarsz átlépni, ha új tudományok, művészetek vonzanak. Melletted áll, tanácsot ad kis és nagy gondjaidban egyaránt. A te feladatod, hogy kérd a segítségét, hogy bízz benne. Vannak még olyan DISZ- szervezetek, ahol talán nem érzi ezt sem a régi DISZ-tag, sem a most közénk állt fiatal. De vajon kin múlik, hogy mindenütt, a legkisebb tanyán is megérezze? Csak az ifjúsági vezetőkön? Rajtuk elsősorban, de bizonyos, hogy nem kevésbé azokon, akik éppen ez után vágyódnak a tegnapi, mai és holnapi DISZ-tagok százezrein. Kik alkotják az ifjúsági szövetséget, ha nem ők, kin múlik az, hogy a DISZ hogyan felel meg az ő kérdéseikre, ha nem rajtul!s? — Mit ad a DISZ? — kérdeztem kis barátnőmtől és válaszát hallva újabb kérdés következett: „Ez minden?“ És talán joggal kérdezhetné ő most vissza. És ez minden? Nem várom be a kérdést. Válaszolok: — Nem, még ez sem minden, de ez a legtöbb és akik ezt megértik, azoknak már csak azon kell gondolkodniok, hogyan lehet mindezt „aprópénzre“ váltani, hogyan lehet olyan életet teremteni a legkisebb DISZ-szervezetben is, hogy ott minden diszista, érezze: része az egésznek, része a párt ifjúsági szövetségének. Aki pedig még nem áll sorainkban, abban nap mint nap erősödjék a vágy: ő is közénk akar lépni. Tág, szabad mezőn áll a mi ifjúsági szövetségünk — új tíz-, új százezrek számára készítjük a helyet, mert többen — erősebbek vagyunk, mert többen még többet tehetünk a máért, a holnapért. Sárdi Mária (i?) Egy szüreti bálon ismerkedett meg Csendes Borika Lábas Imrével. Azóta szerelem szövődött közöttük, de Bori édesapja ellenzi szerelmüket. Az apában viaskodik az indulat az értelemmel. Nem üt, pedig ütne. Beszél, pedig nehezére esik a szó. — Mit akar tőlünk tanító úr? Mit akar a lányomtól? — szakad ki belőle. Imre azt se tudja, mit mondjon, úgy nyögi: — Nem értem Csendes bácsi. — Nem érti? Maga úriember, tanult ember, mégse érti? De elcsavarni a lányom fejét, azt érti, ugye? Erre tanították magát? Az iskolában? Nagy a világ sok a lány, találhat maga tanító úr magához illet. — De Csendes bácsi, hadd magyarázom meg! — pillen az Imre szava erőtlenül. — Azt tudom! Azt nagyon jól tudom! Hogy megmagyarázza! Maguk mindent meg tudnak magyarázni, ha hagyják magukat. Megmagyarázzák maguk, értik maguk, hogy kell a szót adni. Ez a mesterségük. De énnekem csak ez az egy lányom van Ez az egy. A többi mind elpusztult, ki betegségben, ki háborúban. Ez az egy maradt Ezt nem engedem elmagyarázni, érti?! Imre lehajtja a fejét. — Értem Csendes bácsi, maga nem bízik bennem ... pedig... Halkan, szinte csak magának mondja a megkezdett mondat folytatását: —... pedig én szeretem a maga lányát. Őszintén ... — „Szeretem! Őszintén!” De jól érti! Hát én nem szeretem? Az én lányom. Én nem szeretem? Azt akarom, hogy boldog legyen. Magához illő embert találjon. Imre szeme elé köd fut, másfajta köd, mint a szerelemé volt, köd, fekete köd. Bolond ez a vén ember! A szája, a nyelve, az indulata függetleníti magát az akaratától. A gőg feltör benne, a paraszti gőg párosulva a tanult ember gőgjével, a fiatal test gőgjével, az Öreggel szemben! Nem is tudja, mit mond. — Maga vén bolond. Mit képzel maga, kivel beszél, mi’ Csattan. Ez csattan. A kérdés, a Pökhendi kérdés ..kivel beszél?”, a szavak, az ostoba szavak, „vén bolond ” — ez az egész pimaszéria úgy áll kettőjük közt most, mint a kés, amit a földbe vertek. Imre csak néz, maga elé most jutott el az értelméig, hogy mit mondott, most éri meg csak, hogy a fájdalomnak egy percében megtagadta anyját. Döbbenten áll, s már azt se tudja, kivel kell őneki viaskodnia, ezzel az öreg emberrel-e, vagy önmagával. A szerelemért-e, vagy pedig sokkal többért. Eddig minden olyan igaz volt, amit tett, amit gondolt, amit mondott. Eddig múltja és jelene és jövendője egyetlen szakadatlan szövet volt. És most megpattant egy szál ebben a szövetben. „Kivel beszél?’ „Maga vén bolond!” Hát ki tudta ő ezt mondani? Hát minden hazugság volt? Minden? Szerelem és hivatás? De már nincs visszaút! Az éles, földbevágódott kés ott rezeg, peng, kacag, csúfondárosan: „Kivel beszél?* „Maga vén bolond!“ „Kivel beszél?” „Maga vén bolond!” Vak sötét. Vak sötét. Keresi az ajtót. Kifelé! Kifelé! El kell innen menni! Az öregember, mint a megvert állat, nyihog, sóhajt. A hatalmas test most összeroppan. Kezéből, testéből kifutott minden erő, öreg lett egyszerre, egészen. „Maga vén bolond!“ Mintha pofonütötték volna. Nem, erre nem számított. Ezt nem így akarta. Nem így. De Imre ezt nem látja. Nem látja a konyhában Borikát, aki a falhoz támaszkodva zokog. — Imre, édesapám, jaj istenem! Mert hallott mindent, mindent hallott. Nem látja Csendes néni kemény arcát, mintha kőből faragták volna, oly kemény és olyan hideg. Kifelé, kifelé! Hull a hó, hull a hó. Befed, betakar mindent. De az Imre nyomorúságát nem fedi be, de az Imre marcangoló maga vádolását nem takarja be. Éget az fájón, akár egy seb, egy roncsolt, szaggatón fájó ideg. Hideg van, forró a feje, tüzel az arca. A szégyentől. Kölyökfarkas, aki mart már máskor is, mást is, a fiatalsága duzzadó önhittségével, magabiztonságával. Miközben kereste a maga útját, tisztogatta maga előtt a bozótot. De ez most más. Most a szelíd szóra lett volna szükség. Most azt tépte meg, akit szeretnie kellene. Most azt, akit becsülnie kellene legalább. Mintha az anyját ütötte volna. Mintha önmagába mart volna. Úgy fáj! A falu nyugszik már ez esti órán. De ha zajló élet lenne körülötte, azt se látná, érzékelné, úgy magábaszakadt. Megy, megy az elcsöndesült fehér utcán. Fekete, sikoltó gyász a szívében. Az „Italbolt“ — magyarán a kocsma — az egyetlen fényesség, az egyetlen hangosság. Bejut a fülébe a hajhászás onnan, felemeli fejét, szemébe villan a fény. Hív, hívogat, csal, csalogat. Csalóka fény, ígéret. Nyitja az ajtót, csilingel a csengő. Angyalok csilingelnek a pokol tornácán. Két bőrkabátos gajdol, egymás szemébe nézve. Vastag kezükkel egymást tapogatják, a másik zsíros arcát csókolgatják. „Ahogy vééén szeretek, nem szeret úgy se senkit...“ A kocsmáros csak bámulja őket, unott pofával. A csengőszóra se néz fel, nehezen mozdul. (Folytatjuk) SZABAD IFJÚSÁG 1955 április 1 Ma kezdik az ötéves tervkölcsön visszafizetését Az Országos Takarékpénztár az ötéves Tervkölcsön utolsó húzása óta eltelt tíz nap alatt elkészítette az ötéves Tervkölcsön egyesített nyereményjegyzékét. A hivatalos nyereménylista a tíz sorsolás alkalmával nyereménnyel kihúzott kötvények számát és a nyeremények összegét tünteti fel. Azt az ötéves Tervkölcsönkötvényt, amelynek száma az összesített listában nem szerepel, névértékben fizetik ki. Ugyanez vonatkozik a kamatozó kötvényekre is, amelyeknek a még be nem váltott kamatszelvényeit is kifizetik. Az összesített hivatalos nyereményjegyzéket már eljuttatták az Országos Takarékpénztár valamennyi fiókjába, a postahivatalokhoz, az üzemekhez és a tanácsokhoz. Az Ötéves Tervkölcsön teljes visszafizetését április 1-én, pénteken kezdik meg. A kötvények 1958. április 1-ig válthatók be. Fiatal újságírók pályázata A DISZ Központi Vezetősége, a Magyar Újságírók Szövetsége és a Nyomda- és Papíripari Dolgozók Szakszervezete a DISZ II. kongresszusa és az V. VIT tiszteletére — a magyar ifjúság kulturális seregszemléje keretében — pályázatot hirdet a fiatal újságírók számára. A pályázat győztesei képviselik majd a fiatal újságírókat az V. VIT-en. A pályázat feltételei a következők: Valamennyi 30 éven aluli újságíró — az újságírás minden műfajával — részt vehet a pályázaton. A témaválasztás teljesen szabad, de kívánatos, hogy a fiatal újságírók a magyar ifjúság felszabadult életével és problémáival foglalkozzanak pályamunkáikban. Az írások terjedelme kötetlen. Csak 1955-ben alkotott művekkel lehet pályázni. Egy újságíró legfeljebb négy művel vehet részt a pályázaton. (Ebből legalább kettőnek a sajtóban már megjelent írsnak kell lennie.) A pályázat beadásának határideje: 1955 május 31. Helye: DISZ Központi Vezetősége Agitációs és Propaganda Osztálya (Sudapest, XII., Böszörményi út 20 — 22.) A borítékra kérjük ráírni ..Ujságíró pályázat’». A pályázattal egyidejűleg a következő adatokat is be kell küldeni: név, születési év, munkahely és beosztás, lakcím, valamint azt, hogy a beküldött és leközölt írásai mely lap, melyik számában jelent meg. A beküldött műveket a DISZ, a MUOSZ és a Nyomda- és Papíripari Dolgozók Szakszervezete képviselőiből álló bizottság bírálja el. Kiosztásra kerül egy I., egy II. és két III. díj, 2000 forintos, 1400 forintos és 800 — 300 forintos öszszegben. Az I. és II. díjat nyert pályamunkák egyben részt vesznek a VIT nemzetközi kulturális versenyén. Magyar művészek hangversenye a Csajkovszkij-teremben A Szovjetunióban vendégszereplő magyar művészek Moszkvában, a Csajkovszkijteremben hangversenyt tartottak. A szovjet és magyar zászlókkal feldíszített terem zsúfolásig megtelt. Eljöttek a moszkvai üzemek dolgozói, tudósok, művészek. Megjelentek a Szovjetunió külügyminisztériumának képviselői is. A hangversenyt meghallgatta Münnich Ferenc, a Magyar Népköztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. Megjelentek ezenkívül a Moszkvában akkreditált követségek vezetői és munkatársai. A hangverseny megkezdése előtt Moszkva művészei nevében Nyikoláj Anoszov karnagy üdvözölte a magyar vendégeket Az üdvözlésre Ujfalussy József, a magyar művészküldöttség vezetője válaszolt. A közönség melegen üdvözölte a művészeket: Orosz Júliát és Simándy Józsefet, a budapesti Operaház tagjait, továbbá Kovács Dénes hegedűművészt, Fischer Annie zongoraművésznőt. A hangversenyen Erkel-, Liszt-, Kodály-, Csajkovszkij- és Glazunov-művek szerepeltek. Zongorán Hajdú István kísért. A hangversenyen fellépett még Lakatos Sándor népi zenekara Béres Mária és Palló Imre közreműködésével. A hangverseny óriási sikert aratott Tízévesek ünneplése A Tímár utcai általános iskolában születésnapi uzsonnát rendeztek az 1945-ben született pajtások részére. A tízéveseket szeretettel köszöntötték az elsőosztályosok Jl mindig,emk azt a zászlót látom ... A felszabadulásunk utáni tíz évben sokszor gondoltam arra a vörös zászlóra, amely 1945. január 10-én ott lengett Újpesten a Magyar Kommunista Párt helyiségének homlokzatán. Az a történet, ahogyan ez a zászló odakerült a házra, egyik legkedvesebb felszabadulási emlékem. Azon az emlékezetes napon, a hajnali órákban az újpesti ifjúkommunisták még a partizáncsoport tagjai voltak. Az előző éjszaka a fasisztákkal való végső leszámolás súlyos harcaival telt el. Földes László elvtárs, a csoport parancsnoka a reggeli órákban közölte velünk a párt újpesti bizottságának felhívását: „Elvtársak! A fasiszták elmenekültek. A szovjet csapatok reggelre a városba érnek. A párt felhív minden igaz hazafit a rend helyreállítására, a munka megkezdésére.” A fiatalok azt a feladatot kapták, hogy készítsék elő a párt székházát a szovjet csapatok fogadására. Nehéz azt visszaadni, amit akkor éreztünk. A fiatalok mindig hangosak, lelkesek voltak, ezért inkább az idősebb vezetők arcára emlékezem. Jól megfigyeltem, hogy Földes elvtárs fiatalon a gyalupadnak görnyedt hátát még sohasem láttuk úgy kiegyenesedve, mint a felhívás ismertetésekor. Andrásffy elvtárs, a területi bizottság titkára kucsmáját izgatottan tolta a feje búbjára, s szokott gyors beszédével — amiből azonban mindig gyengédség áradt a fiatalok felé — lelkünkre kötötte, hogy vörös zászlót tűzzünk a párthelyiségre. Rövidesen rájöttünk, hogy ez lesz első feladatunk, amit nem tudunk megoldani. A szovjet csapatok már a főútvonalon közeledtek, de zászlónk még nem volt, mert a konspiráció miatt előre készíteni nem lehetett még a partizán-körletben sem. A zászlót csinálni pedig nem volt időnk. Magunkba roskadva álltunk az épület előtt, nagyon fájt, hogy amit évek óta olyan sokszor elképzeltünk, azt a pillanatot, amikor vörös zászlót tűzünk a szovjet csapatok fogadására a párthelyiségre, nem élhetjük át. A szovjet harcosok első csoportja már közeledett. Hozzájuk rohantunk, mindent elfelejtettünk és nem is tudom meddig szorongattuk őket. Megkezdődött az ismerkedés. Boldogan mutogattuk, hogy ez az épület a pártház, mi pedig magyar ifjúkommunisák vagyunk. Ekkor az egyik fiatal harcos zubbonya alól kis csomagot vett elő, majd többréteg vászonból féltő gonddal kitekergette a lenini Komszomol tagkönyvét. Ennek a percnek valamennyi részletére emlékezem és azóta is, ahányszor előveszem pártkönyvemet, mindig felvillan előttem ez a fiatal katonaarc, látom a büszkeséget, amellyel tagkönyvét mutatta. Jól emlékezem, hogy akkor fronthelyzetben, sokszáz kilométerre hazájától már bele volt ragasztva könyvébe a januári tagbélyeg. Rövidesen elmondottuk a szovjet harcosoknak, hogy mihez akartunk hozzáfogni és miért nem tudjuk valóra váltani. Ekkor a fiatal harcos elkomolyodott, megölelt bennünket, aztán néhányan gépkocsiba ültek és rövid idő múlva a komszomolista katona gyönyörű sarló-kalapácsos vörös zászlót hozott nekünk. „Alakulatunk Komszomol-szervezete küldte — mondotta, miközben átadta a zászlót. „ Álljatok alatta hűséggel és hordjátok mindig magasan.” Majd nyakába akasztotta géppisztolyát és társaival együtt a gépkocsival Buda felé fordult, ahol dörögtek az ágyúk... Indultak tovább felszabadítani egész hazánkat. Azóta minden évben hazánk felszabadulási ünnepén, amikor nézem a lobogók tengerét, mindig csak egyet látok, egyet, amely kiemelkedik és ott leng a többi fölött egyedül, mint ahogy akkor láttam a bágyadt januári napfényben. T. S. őrnagy