Szabad Művészet, 1949 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1949-01-01 / 1. szám

19 A­N4 U A SZABAD MŰ­­VÉ­S­Z­ET 11 A „KÉPZŐMŰVÉSZET BARÁTAINAK KÖRE III. ÉVFOLYAM I. S­Z­Á­M FOLYÓIRATA A MAGYAR MŰVÉSZETI TANÁCS TÁMOGATÁSÁVAL *08 A?I»T MAJOR MÁTÉ: Képzőművészet és építészet közössége (Megnyitó beszéd a „Közösségi Művészet felé" kiállításon) Talán szokatlan dolog, hogy egy képzőművészeti kiállítást építész vezessen be. Ennek azonban éppen ma és éppen itt, hangsúlya, deklaratív jellege van. A képzőművészetek és az építészet ezen a kiállításon, első komoly próbálko­zását mutatja be annak az újból és mind határozottabban jelentkező törekvésnek, hogy a művészetek között valamiféle találkozás jöjjön létre, hogy a néhány évtizeddel ezelőtt az elekticizmusban már értelmetlenül, erőszakosan és — mondhatni — vérfertőzően párosított, majd az új építészet kezdetén kissé merev radikalizmussal elszakított test­vérek ismét találkozzanak anyjukkal, az építészettel. Az elszakadás és a mai újból-találkozási­ törekvés mögött a társadalmi fejlődés különböző fázisai, lényegbeli változásai állnak. A kapitalizmus törvényszerűségeinek — köztük az „igazi“ munkamegosztás­nak — kérlelhetetlen érvényesülése azt eredményezte, hogy a­­szellem, az elmélet, a tudomány, a művészet elszakadt az anyagtól, a gyakorlattól, a munkától, emancipálta magát a világtól, a valóságtól és saját területein belül is apró részekre „specializálódott“. Minden speciális rész azután a saját belső dialektikájától fűtött, szétágazó mozgásba kezdett s az ember — szétdarabolódott, így váltak külön, „önálló“ munkaterületekké a festészet, szobrászat, építészet, annál is inkább, mivel a tőkés rend alapvető tudomány-, kultúra- és művészet-ellenessége következtében a monumentális művészetek „fogyasz­tása“ a minimumra redukálódott s általában szégyenletes, hamis pátoszú, lélektelen giccsek formájában realizálódott. S a freskó lecsúszott a falakról s viszonylagosan kis­méretű vásznakként műgyűjtő gyárosok, bankárok magánlakásaiba húzódott; a monu­mentális szobrászat — hátat fordítva az építészetnek — kisplasztikává zsugorodott s követte a festményeket a magántulajdon vitrinjeibe, s az épületek — homlokukon az olcsó gipsz- és vakolatcsodák kiütéseivel, majd egy meg nem értett modernség sivár­ságával,­­ magukra maradtak az érzéketlen és ostoba spekuláció karmaiban. Az új építészet, részben visszahatásként az elekticizmus és a szecesszió szörnyű­ségeire, részben abból az alapvető szociális elgondolásból, hogy az emberiség óriási módon fokozódó épület-, elsősorban lakásszükségletét az eddigi, individuális módszerekkel megoldani sohasem lehet, s ezért az egyszerűbbtől, a minimálisból, az individuális elemek számának csökkentéséből, a szabványosításból, a gyári előállításból s így a több­termelést biztosító olcsóbbításból és az ember fizikai funkcióinak legcsekélyebb, de teljes kielégítéséből kell kiindulni, — az új építészet maga is megtagadta gyermekeit, a festészetet és szobrászatot. Az új építészet ilyen kezdeti merevségei, dogmatikus „szabályai“ erősen rányomták bélyegüket az első produktumokra. Viszont ez építette tovább a fejlődés újabb szakaszát, amely a fizikai funkciók hosszú sorához hozzákap­csolta a szellemi, a kifejezési, az esztétikai funkciók kevésbbé megfogalmazható, de i

Next