Szabad Szó, 1973. július-szeptember (30. évfolyam, 8816-8893. szám)

1973-07-08 / 8822. szám

Szabad Szó A Képzőművészek Országos Konferenciája után Realista művésznek lenni... — TÉNYMEGÁLLAPÍTÁSOK VICTOR GAGA MŰTERMÉBEN - Ismert, elismert képzőmű­vész, olyan ember, akiről be­szélnek, akiről írnak. Nemré­giben a temesvári Orizont folyóirat szinte egész lapszá­mot illusztrált szobortervei­vel .. „Bár ne illusztrálta volna!“ — az igazság kedvéért kény­telenek vagyunk ide írni Vic­tor Gaga felháborodását is, a­­mit művelődési-művészeti la­punk iránt érzett abban a pil­lanatban, amikor alkotásainak szétmázolt árnyképeit meg­látta nyomtatásban. A rossz minőségű nyomás mellett egy rossz indulatú olló is bedolgo­zott ebbe a munkába, levágta a természeti környezetet a szoborterv mellől, pedig ... Nézzünk körül a műterem­ben! Megannyi emberarc te­kint ránk, emlékműtervek, fa- és kőszobrok idézik a történel­mi múlt és jelen nagy esemé­nyeit, kiemelkedő mozzanatait. Victor Gaga realizmusa, lé­nyege, léte egész alkotó mun­kásságának. Őt nem felszólí­tották, nem figyelmeztették az Országos Konferencia do­kumentumai, hanem megerő­sítették hitében. Mint a te­mesvári iskola tagját elsőként mégis azt kérdeznénk: — Hogyan egyezteti a rea­lizmust a modernséggel? — Elsősorban is, nem tar­tom magam „túlságosan“ mo­dernnek. A korszerűség igé­nye — ami nálam is magától értetődően jelentkezik — nem jelent eltérést a valóságtól Lehet, hogy azért van, azért maradt meg ez az érthető kö­zelség, mert engem az ember minden vonatkozásban érde­kel. Akár madarakat készítek, akár a munkaállványomon lé­vő három bölcsre gondolok, ez érvényes. Az emberség, az emberi lét számomra megha­tározó. És akármilyen kifeje­zési formát választok, nem tá­volodom el a valóságtól. Pró­bálkozásaim természetesen kü­lönfélék. Sok portrét készítet­tem — tanulmányoztam az emberi­­ természetet és meg­próbáltam annak lényegét tükrözni. Előfordul, hogy eb­ből a lényegből elvontabb szintézis, szimbólum jön létre — például famunkáimban. — Ez a korszerűség paran­csa vagy megérzése? Kellett-e figyelmeztetni Victor Gagát, a szobrászt valaha is arra, hogy a művésznek hazafias­ állam­polgári kötelezettsége van? Mennyire érezte magáénak azt az ideológiai programot, amelyet az 1971-es novemberi plénum fogalmazott meg, s amelyet újból, az országos konferencián is feladatul tűz­tek képzőművészeink elé? — A hazafias­ állampolgári magatartás belső megértésből, tudatosságból fakadhat. Én már az 1960-as években vál­laltam ezt az álláspontot, mert mindig foglalkoztatott hazám történelme és jelene, úgy vél­tem, úgy éreztem kötelessé­gem megörökíteni egyes ala­kokat, eseményeket a saját művészi tehetségem, elképze­lésem szerint. A társadalmi problémák közül főleg a pa­rasztok kérdése érdekelt, mert többet éltem falusi környezet­ben. — Külföldön, a „modern nagyvilágban“, hogyan állnak helyet ezek a munkák? Mit tapasztalt például legutóbb Luzernben, ahol kiállította al­kotásait? — Külföldi tárlatomat úgy állítottam össze, hogy sajátos nemzeti jellege legyen: mito­lógiánk, népi legendáink fel­dolgozása, hagyományaink megörökítése kedvező vissz­hangra talált. A közönség ér­deklődéssel fogadja az ilyen jellegű tárlatokat, hiszen más­fajta, úgynevezett modern ki­állítások egymás hegyén-há­­tán vannak. Voltak olyan ro­mán képzőművészek, akik kí­sérleteztek ezen a téren, álta­lában sikertelenül... — Kísérletet említett. Mit jelent az ön számára a kísér­let? — Ha megengedi válaszo­mat saját munkáimra vonat­koztatom. Én ugyanis nem foglalkozom kísérletekkel. Tíz éves alkotói munka után már nem is kísérletezhetek a kí­sérlet kedvéért. Új megoldási lehetőségeket ugyan keresek, de ez már egy folyamat szer­ves részeként jelentkezik. — Ezek szerint nem lehet­nek gyökeres fordulatok egy művész életében, illetve nem elfogadhatóak? — Lehetnek, de ha ezek túl gyakoriak, túl sokszor ismét­lődnek, akkor azt jelzik, hogy a művész elvesztette lába alól a talajt, tehát jövője sincs. Ezért vannak olyan művészek is, akik aztán egész életükön át kísérleteznek, de semmi lé­nyegeset, maradandót nem alkotnak. Nem is tudják mit akarnak. — Az Országos Konferen­ciáról milyen tanulságokkal tért haza? — Pozitív dolog, hogy mű­vészetünk a figuratív ábrázo­lás felé halad, fejlődik (még akkor is, ha a kísérleteket nem zárhatjuk ki). Véleményem szerint nem is jó a valóságtól túlságosan eltávolodni. Ez az eltávolodás nálunk rendsze­rint akkor jelentkezett, ami­kor művészeink nem maguk­ra, hanem másokra, idegen i­­rányzatokra, divatokra figyel­tek. — Nehéz realista művész­nek lenni? — Nagyon nehéz. Példát is említhetek, s ebben az eset­ben mi magunk, művészek is hibásak vagyunk, amikor el­döntjük egyik vagy másik mű sorsát. Amikor Temesvárra jöttem mindent, ami nem ha­sonlított a fényképszerű való­sághoz, elutasítottak a kiállí­tásokról. A minőség nevében kellene ítélkezzünk! Mert az­tán a modernség nevében ál­lítottuk félre a realista alko­tásokat, s egészen a mai na­pig is eltávolítottunk körünk­ből olyan értékes művészeket, akiket akkor nem tartottunk divatosoknak... — Érdemes-e realistának lenni? — Erkölcsileg mindenkép­pen igen. Öröm az emberek­ről az embereknek alkotni. A­­mi az értékesítést illeti más­képpen áll a helyzet. Vélemé­nyem szerint itt Temes me­gyében még nincs kellő támo­gatás az igazán emberi, rea­lista alkotások felkarolására. Műtermem tele van térszob­­rokkal, emlékmű-tervekkel emberarcok, emberi gondola­tok jutottak kifejezésre való­ban közérthető ■formában. Az az érzésem, hogy a művelődé­si élet felelős szerveit az em­berábrázolás kérdése gyakran csak elméletben érdekli, gya­korlatilag nem tesznek sem­mit, vagy csak nagyon keve­set, hogy mindenki hasznára váljanak. Most ne gondolja senki, hogy árulgatni akarom szobraimat. Mert tagadhatat­lan, van egy társadalmi rende­lés, amelyre válaszolnunk kell mindenképpen. De amíg ebből konkrét igényt formálnak, ad­dig rengeteg idő telik el, még sok a kényelem, a nemtörő­dömség. És alkalmi jellegű tárlatokkal próbálják , pró­báljuk megoldani társadalmi feladatunkat. Ez pedig min­denképpen kevés! A riporter javaslattal csat­lakozik az elmondottakhoz: Nézzünk szét Victor Gaga mű­termében, nézzük meg mi hi­ányzik kiállítási termeinkből, parkjainkból, középületeink elől? A Temesvár municípiu­­mi néptanács városrendezői­nek, megyei és municípiumi művelődési bizottságnak pe­dig azt a kérdést tené fel: nem furcsa, hogy egy évtized alatt csupán egyetlen Gaga­­szobor kapott helyett Temes­váron? (Ülő nő­ az Alpinet parkban). S ha nincsenek a­­nyagi lehetőségek, milyen megoldást lehetne találni, hogy tágabbra nyissuk temes­vári képzőművészeti műhe­lyeink ajtajait, s a közönség él­vezhesse, hasznosíthassa, meg­értse a szoborba, képbe ön­tött eszmei mondanivalót? Hi­szen ezért alkották, teremtet­ték őket. Pongrácz P. Márta ★ Mihai Viteazul goroszlói ütközetének emlékére (VICTOR GAGA emlékmű­ terve) IRODALOM Dimény Pista portréja Olybá tűnik ma, huszonhét év múltán, mintha csak tegnap történt volna. Ott ülünk egy ideiglenesen összetákolt helyi­ségben, temesvári ősnevén a Makri-ház első emeletén, ki­kölcsönzött tonett-székeken, szemben velünk egy dobogó, rajta valamelyes kendővel le­borított hosszú asztal s ha jól tudom, — de lehet, hogy nem jól — három személy ül mö­götte. A baloldalon — értsd a nézők felől — Aczél Lili, az irodalmi összejöveteleknek és a kezdő trónoviciusok nevelé­sének halálos szerelmese, jobb­oldalt — úgy hiszem — Dré­gely Ferenc, a hajdani fiatal ügyvédből Ukrajna­ jártan bal­oldali aktivistává átalakult „bíró-tag“ és közöttük, az asz­talközépen, egy hollófekete, dús selymeshajú, harminchá­rom éves férfiú, akinek feltű­nően sápadt az arcszíne és akinek az a hollófekete haja, bár rendezetten fésült, mégis itt-ott homlokára, sőt inkább halántékára hull, amin gyak­ran babrál. Igen komolyan veszi szerepét, előtte élesen csendülő csengő­ harangocska, melyet gyakran ráz meg, de csak egy pillanatig, feltétlen csendet parancsol vele, meg­fojtja a közbeszólást az első szótagnál, ha a soron lévő elő­adót vagy hozzászólót valaki félbe akarná szakítani. S a fi­gyelmeztetésben részesült, fe­gyelmezetten azonnal elhall­gat, az ülést vezető jóváhagyó tekintetéből pedig ki lehet ol­vasni: itt mindent halálos ko­molyan kell venni. Ki ez a férfikorba lépő ifjú ember? Franyó Zoltán 6 Órai Újságának egykori gyakornok­neveltje, a mesterien irányí­tott riporter- és publicista gár­dából. Az új éra alatt a Sza­bad Szó főszerkesztője is volt — de csak ideig-óráig. Most valamilyen új formáció, az úgynevezett csenaki magyar­­nyelvű íróműhelyének meg­szervezője és vezetője. Kinek a megbízásából? Valószínűleg magasabb megbízásból. Ne­­künk, régebbi litterátoroknak, szokatlan ez a csenaki elneve­zés. Valahonnan felrémlik, mint homályos emlék a nép­szerű francia irodalomtörténet, a Lanson sárguló oldalairól, de mégis homályba vész. Ott­hon, régi szokásomhoz híven, fel is lapozom mindent tudó németnyelvű százéves Eír. K. W. L. Heyse néhai berlini egyetemi tanár nyomán Dr. Joh. Christ. Aug. Heyse által átszerkesztett Idegen Szavak Szótárát, ami engem még so­hasem és semmiben sem ha­gyott cserben, de — sajnos — ENDRE KÁROLY ezúttal kérdésemre nem felel. Közelebb jövök az időben. Elő­szeretettel a katonaiskolákban használt 70 esztendős A. Molé-t veszem elő. Ott első felütésre megtalálom a szó fo­galmának leírását: esti lako­materem. Nem elégít ki. Mégiscsak a modern Sachs- Villat nagyszótárában kell megnéznem, ahol az előbbi értelmezés után, meg van je­lölve a szó képletes jelentése is: az egyformán gondolkodók köre. De véglegesen mégis csak a Larousse világosít fel, ahol ez áll: az ugyanazon gondolatot­ valló írók, művé­szek stb. köre. S íme már meg­van a helyes kapcsolás, fesz­telen önképzés, amit az ógö­rög estebéd-fogyasztá­ssal ösz­szekötött „lakoma“ örökített meg számunkra világító csil­lag erejével, Platon és Xeno­phon Szókratészt megjelenítő Lakoma című főműveik révén. A jelenleg gyökeresen min­dent újjászervező proletárfor­radalom kultúrsejtje munkál itt közre, szellemi­­rókádért kíván képezni, ennyire magas igényekkel, bevonva a már derék pályát futott régi írókat és az azzá válni óhajtókat. Kétségtelen, hogy az előbb le­írt, ifjú protagonista, Dimény István, ilyennek fogja fel fela­datát és az új rendeltetésű kulturális acélkohót ilyetén­képpen táplálja, s termékeit szűri, edzi és örökíti. És mind­annyian: régiek és újak — e­­gyütt maradunk. Köztünk a nagyszerű Franyó Zoltán, a­­ki világéletében sohasem volt kisebb, mint vezér­­egyéniség. Most ott ülünk a széksorokban, tagokként, a marsallhoz lógó szemű tében van. És mindé­gyünk. Figy Az ülések і emlékszem, tett napoké hanem fok­ülések. Ta­kálun bért k­ségekbe­­ merjük, b összeszokun gedünk be kit, akit az és a szigo mindég elv és kollégiái­ból idővel mert nemes­re nem haj ért és helye hanem sze lelkes, fel lényéért, re oly­­ angol leac­zért válasz­tol szót, ezen a (Egyes nye tákt). Dimény — sajnos, і a bukaresti gyár osztály kébe kerül, kell kiad' dulnuni künk a kér dés-fej pen tudómé iratcsomónl valami, ava sünk gyüj:­nésbe kívál Nagy mu ben szerve gyenge. En, hogy több­nek és Szőj rátjáról írt írása után, az „ideig-ó: Szellemi sokáig keik­nek biológi. S hatvanévi kellett mon képességeit fordíthatta kihatásában de közben zai magyar könyveinek ve ' vonzó fenniVaraá Úgy і Kői utána, bennf — Láthatár--Láthatár — Láthatár — Le ® ■ Az Élet és Irodalom jú­nius 30-i számában Szerváti­­usz Jenőt köszönti szerkesz­tőség a jeles kolozsvári kép­zőművész hetvenedik születés­napja alkalmából. A köszöntő idézi Juhász Ferenc jellemző sorait is: „az emberi világot átizzadt és verejtékkel kris­­tályosra­ átitatott vállán cipelő nép hatalmas életét örökíti meg“. Ugyancsak az Élet és Irodalom egy előbbi számá­ban hírül adja a Temesvári Állami Magyar Színház legu­tóbbi bemutatóját Csávossy György: Patkánysíp­jának elő­adását és többek között idéz Anavi Ádámnak a Szabad Szó­ban megjelent kritikájá­ból. ■ Szombaton délután meg­nyílt Paulovics László egyéni tárlata a temesvári képzőmű­vészeti galériában. A jeles grafikus temesvári bemutatko­zása eseményt jelentett művé­szeti életünkben. ■ Művészcsere-megállapo­­dást írtak alá Bukarestben 1974—1975-re az ARIA román és a Goszkoncert szovjet hang­verseny és vendégjáték szer­vező ügynökség képviselői. Az egyezmény értelmében 1974- ben a Szovjetunióban turné­zik Mircea Basarab karmester, Ruha István és Izsák Gabri­ella hegedőművészek, Dan Grigore zongoraművész, a Con­­certino-ötös, a Gheorghe Zam­fir pánsípművész vezette e­gyüttes,­­ Silvia Voir da Pally és mezzoszopr, Gherman Herlea és baritonistái: Nicolae F látogató szí­vül megem kanov és і karmestert, niszlav Ni­szandr Szlv művészeket hegedűműv Josnyicsenk Obrazcova Vergiliusz és a Borog ■ Megye szaküzletek

Next