Szabad Szó, 1973. július-szeptember (30. évfolyam, 8816-8893. szám)
1973-07-08 / 8822. szám
Szabad Szó A Képzőművészek Országos Konferenciája után Realista művésznek lenni... — TÉNYMEGÁLLAPÍTÁSOK VICTOR GAGA MŰTERMÉBEN - Ismert, elismert képzőművész, olyan ember, akiről beszélnek, akiről írnak. Nemrégiben a temesvári Orizont folyóirat szinte egész lapszámot illusztrált szoborterveivel .. „Bár ne illusztrálta volna!“ — az igazság kedvéért kénytelenek vagyunk ide írni Victor Gaga felháborodását is, amit művelődési-művészeti lapunk iránt érzett abban a pillanatban, amikor alkotásainak szétmázolt árnyképeit meglátta nyomtatásban. A rossz minőségű nyomás mellett egy rossz indulatú olló is bedolgozott ebbe a munkába, levágta a természeti környezetet a szoborterv mellől, pedig ... Nézzünk körül a műteremben! Megannyi emberarc tekint ránk, emlékműtervek, fa- és kőszobrok idézik a történelmi múlt és jelen nagy eseményeit, kiemelkedő mozzanatait. Victor Gaga realizmusa, lényege, léte egész alkotó munkásságának. Őt nem felszólították, nem figyelmeztették az Országos Konferencia dokumentumai, hanem megerősítették hitében. Mint a temesvári iskola tagját elsőként mégis azt kérdeznénk: — Hogyan egyezteti a realizmust a modernséggel? — Elsősorban is, nem tartom magam „túlságosan“ modernnek. A korszerűség igénye — ami nálam is magától értetődően jelentkezik — nem jelent eltérést a valóságtól Lehet, hogy azért van, azért maradt meg ez az érthető közelség, mert engem az ember minden vonatkozásban érdekel. Akár madarakat készítek, akár a munkaállványomon lévő három bölcsre gondolok, ez érvényes. Az emberség, az emberi lét számomra meghatározó. És akármilyen kifejezési formát választok, nem távolodom el a valóságtól. Próbálkozásaim természetesen különfélék. Sok portrét készítettem — tanulmányoztam az emberi természetet és megpróbáltam annak lényegét tükrözni. Előfordul, hogy ebből a lényegből elvontabb szintézis, szimbólum jön létre — például famunkáimban. — Ez a korszerűség parancsa vagy megérzése? Kellett-e figyelmeztetni Victor Gagát, a szobrászt valaha is arra, hogy a művésznek hazafias állampolgári kötelezettsége van? Mennyire érezte magáénak azt az ideológiai programot, amelyet az 1971-es novemberi plénum fogalmazott meg, s amelyet újból, az országos konferencián is feladatul tűztek képzőművészeink elé? — A hazafias állampolgári magatartás belső megértésből, tudatosságból fakadhat. Én már az 1960-as években vállaltam ezt az álláspontot, mert mindig foglalkoztatott hazám történelme és jelene, úgy véltem, úgy éreztem kötelességem megörökíteni egyes alakokat, eseményeket a saját művészi tehetségem, elképzelésem szerint. A társadalmi problémák közül főleg a parasztok kérdése érdekelt, mert többet éltem falusi környezetben. — Külföldön, a „modern nagyvilágban“, hogyan állnak helyet ezek a munkák? Mit tapasztalt például legutóbb Luzernben, ahol kiállította alkotásait? — Külföldi tárlatomat úgy állítottam össze, hogy sajátos nemzeti jellege legyen: mitológiánk, népi legendáink feldolgozása, hagyományaink megörökítése kedvező visszhangra talált. A közönség érdeklődéssel fogadja az ilyen jellegű tárlatokat, hiszen másfajta, úgynevezett modern kiállítások egymás hegyén-hátán vannak. Voltak olyan román képzőművészek, akik kísérleteztek ezen a téren, általában sikertelenül... — Kísérletet említett. Mit jelent az ön számára a kísérlet? — Ha megengedi válaszomat saját munkáimra vonatkoztatom. Én ugyanis nem foglalkozom kísérletekkel. Tíz éves alkotói munka után már nem is kísérletezhetek a kísérlet kedvéért. Új megoldási lehetőségeket ugyan keresek, de ez már egy folyamat szerves részeként jelentkezik. — Ezek szerint nem lehetnek gyökeres fordulatok egy művész életében, illetve nem elfogadhatóak? — Lehetnek, de ha ezek túl gyakoriak, túl sokszor ismétlődnek, akkor azt jelzik, hogy a művész elvesztette lába alól a talajt, tehát jövője sincs. Ezért vannak olyan művészek is, akik aztán egész életükön át kísérleteznek, de semmi lényegeset, maradandót nem alkotnak. Nem is tudják mit akarnak. — Az Országos Konferenciáról milyen tanulságokkal tért haza? — Pozitív dolog, hogy művészetünk a figuratív ábrázolás felé halad, fejlődik (még akkor is, ha a kísérleteket nem zárhatjuk ki). Véleményem szerint nem is jó a valóságtól túlságosan eltávolodni. Ez az eltávolodás nálunk rendszerint akkor jelentkezett, amikor művészeink nem magukra, hanem másokra, idegen irányzatokra, divatokra figyeltek. — Nehéz realista művésznek lenni? — Nagyon nehéz. Példát is említhetek, s ebben az esetben mi magunk, művészek is hibásak vagyunk, amikor eldöntjük egyik vagy másik mű sorsát. Amikor Temesvárra jöttem mindent, ami nem hasonlított a fényképszerű valósághoz, elutasítottak a kiállításokról. A minőség nevében kellene ítélkezzünk! Mert aztán a modernség nevében állítottuk félre a realista alkotásokat, s egészen a mai napig is eltávolítottunk körünkből olyan értékes művészeket, akiket akkor nem tartottunk divatosoknak... — Érdemes-e realistának lenni? — Erkölcsileg mindenképpen igen. Öröm az emberekről az embereknek alkotni. Ami az értékesítést illeti másképpen áll a helyzet. Véleményem szerint itt Temes megyében még nincs kellő támogatás az igazán emberi, realista alkotások felkarolására. Műtermem tele van térszobrokkal, emlékmű-tervekkel emberarcok, emberi gondolatok jutottak kifejezésre valóban közérthető ■formában. Az az érzésem, hogy a művelődési élet felelős szerveit az emberábrázolás kérdése gyakran csak elméletben érdekli, gyakorlatilag nem tesznek semmit, vagy csak nagyon keveset, hogy mindenki hasznára váljanak. Most ne gondolja senki, hogy árulgatni akarom szobraimat. Mert tagadhatatlan, van egy társadalmi rendelés, amelyre válaszolnunk kell mindenképpen. De amíg ebből konkrét igényt formálnak, addig rengeteg idő telik el, még sok a kényelem, a nemtörődömség. És alkalmi jellegű tárlatokkal próbálják , próbáljuk megoldani társadalmi feladatunkat. Ez pedig mindenképpen kevés! A riporter javaslattal csatlakozik az elmondottakhoz: Nézzünk szét Victor Gaga műtermében, nézzük meg mi hiányzik kiállítási termeinkből, parkjainkból, középületeink elől? A Temesvár municípiumi néptanács városrendezőinek, megyei és municípiumi művelődési bizottságnak pedig azt a kérdést tené fel: nem furcsa, hogy egy évtized alatt csupán egyetlen Gagaszobor kapott helyett Temesváron? (Ülő nő az Alpinet parkban). S ha nincsenek anyagi lehetőségek, milyen megoldást lehetne találni, hogy tágabbra nyissuk temesvári képzőművészeti műhelyeink ajtajait, s a közönség élvezhesse, hasznosíthassa, megértse a szoborba, képbe öntött eszmei mondanivalót? Hiszen ezért alkották, teremtették őket. Pongrácz P. Márta ★ Mihai Viteazul goroszlói ütközetének emlékére (VICTOR GAGA emlékmű terve) IRODALOM Dimény Pista portréja Olybá tűnik ma, huszonhét év múltán, mintha csak tegnap történt volna. Ott ülünk egy ideiglenesen összetákolt helyiségben, temesvári ősnevén a Makri-ház első emeletén, kikölcsönzött tonett-székeken, szemben velünk egy dobogó, rajta valamelyes kendővel leborított hosszú asztal s ha jól tudom, — de lehet, hogy nem jól — három személy ül mögötte. A baloldalon — értsd a nézők felől — Aczél Lili, az irodalmi összejöveteleknek és a kezdő trónoviciusok nevelésének halálos szerelmese, jobboldalt — úgy hiszem — Drégely Ferenc, a hajdani fiatal ügyvédből Ukrajna jártan baloldali aktivistává átalakult „bíró-tag“ és közöttük, az asztalközépen, egy hollófekete, dús selymeshajú, harminchárom éves férfiú, akinek feltűnően sápadt az arcszíne és akinek az a hollófekete haja, bár rendezetten fésült, mégis itt-ott homlokára, sőt inkább halántékára hull, amin gyakran babrál. Igen komolyan veszi szerepét, előtte élesen csendülő csengő harangocska, melyet gyakran ráz meg, de csak egy pillanatig, feltétlen csendet parancsol vele, megfojtja a közbeszólást az első szótagnál, ha a soron lévő előadót vagy hozzászólót valaki félbe akarná szakítani. S a figyelmeztetésben részesült, fegyelmezetten azonnal elhallgat, az ülést vezető jóváhagyó tekintetéből pedig ki lehet olvasni: itt mindent halálos komolyan kell venni. Ki ez a férfikorba lépő ifjú ember? Franyó Zoltán 6 Órai Újságának egykori gyakornokneveltje, a mesterien irányított riporter- és publicista gárdából. Az új éra alatt a Szabad Szó főszerkesztője is volt — de csak ideig-óráig. Most valamilyen új formáció, az úgynevezett csenaki magyarnyelvű íróműhelyének megszervezője és vezetője. Kinek a megbízásából? Valószínűleg magasabb megbízásból. Nekünk, régebbi litterátoroknak, szokatlan ez a csenaki elnevezés. Valahonnan felrémlik, mint homályos emlék a népszerű francia irodalomtörténet, a Lanson sárguló oldalairól, de mégis homályba vész. Otthon, régi szokásomhoz híven, fel is lapozom mindent tudó németnyelvű százéves Eír. K. W. L. Heyse néhai berlini egyetemi tanár nyomán Dr. Joh. Christ. Aug. Heyse által átszerkesztett Idegen Szavak Szótárát, ami engem még sohasem és semmiben sem hagyott cserben, de — sajnos — ENDRE KÁROLY ezúttal kérdésemre nem felel. Közelebb jövök az időben. Előszeretettel a katonaiskolákban használt 70 esztendős A. Molé-t veszem elő. Ott első felütésre megtalálom a szó fogalmának leírását: esti lakomaterem. Nem elégít ki. Mégiscsak a modern Sachs- Villat nagyszótárában kell megnéznem, ahol az előbbi értelmezés után, meg van jelölve a szó képletes jelentése is: az egyformán gondolkodók köre. De véglegesen mégis csak a Larousse világosít fel, ahol ez áll: az ugyanazon gondolatot valló írók, művészek stb. köre. S íme már megvan a helyes kapcsolás, fesztelen önképzés, amit az ógörög estebéd-fogyasztással öszszekötött „lakoma“ örökített meg számunkra világító csillag erejével, Platon és Xenophon Szókratészt megjelenítő Lakoma című főműveik révén. A jelenleg gyökeresen mindent újjászervező proletárforradalom kultúrsejtje munkál itt közre, szellemirókádért kíván képezni, ennyire magas igényekkel, bevonva a már derék pályát futott régi írókat és az azzá válni óhajtókat. Kétségtelen, hogy az előbb leírt, ifjú protagonista, Dimény István, ilyennek fogja fel feladatát és az új rendeltetésű kulturális acélkohót ilyeténképpen táplálja, s termékeit szűri, edzi és örökíti. És mindannyian: régiek és újak — együtt maradunk. Köztünk a nagyszerű Franyó Zoltán, aki világéletében sohasem volt kisebb, mint vezéregyéniség. Most ott ülünk a széksorokban, tagokként, a marsallhoz lógó szemű tében van. És mindégyünk. Figy Az ülések і emlékszem, tett napoké hanem fokülések. Takálun bért kségekbe merjük, b összeszokun gedünk be kit, akit az és a szigo mindég elv és kollégiáiból idővel mert nemesre nem haj ért és helye hanem sze lelkes, fel lényéért, re oly angol leaczért választol szót, ezen a (Egyes nye tákt). Dimény — sajnos, і a bukaresti gyár osztály kébe kerül, kell kiad' dulnuni künk a kér dés-fej pen tudómé iratcsomónl valami, ava sünk gyüj:nésbe kívál Nagy mu ben szerve gyenge. En, hogy többnek és Szőj rátjáról írt írása után, az „ideig-ó: Szellemi sokáig keiknek biológi. S hatvanévi kellett mon képességeit fordíthatta kihatásában de közben zai magyar könyveinek ve ' vonzó fenniVaraá Úgy і Kői utána, bennf — Láthatár--Láthatár — Láthatár — Le ® ■ Az Élet és Irodalom június 30-i számában Szervátiusz Jenőt köszönti szerkesztőség a jeles kolozsvári képzőművész hetvenedik születésnapja alkalmából. A köszöntő idézi Juhász Ferenc jellemző sorait is: „az emberi világot átizzadt és verejtékkel kristályosra átitatott vállán cipelő nép hatalmas életét örökíti meg“. Ugyancsak az Élet és Irodalom egy előbbi számában hírül adja a Temesvári Állami Magyar Színház legutóbbi bemutatóját Csávossy György: Patkánysípjának előadását és többek között idéz Anavi Ádámnak a Szabad Szóban megjelent kritikájából. ■ Szombaton délután megnyílt Paulovics László egyéni tárlata a temesvári képzőművészeti galériában. A jeles grafikus temesvári bemutatkozása eseményt jelentett művészeti életünkben. ■ Művészcsere-megállapodást írtak alá Bukarestben 1974—1975-re az ARIA román és a Goszkoncert szovjet hangverseny és vendégjáték szervező ügynökség képviselői. Az egyezmény értelmében 1974- ben a Szovjetunióban turnézik Mircea Basarab karmester, Ruha István és Izsák Gabriella hegedőművészek, Dan Grigore zongoraművész, a Concertino-ötös, a Gheorghe Zamfir pánsípművész vezette együttes, Silvia Voir da Pally és mezzoszopr, Gherman Herlea és baritonistái: Nicolae F látogató szívül megem kanov és і karmestert, niszlav Niszandr Szlv művészeket hegedűműv Josnyicsenk Obrazcova Vergiliusz és a Borog ■ Megye szaküzletek