Szabad Vasutas, 1991 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1991-05-01 / 1. szám

3 Hangulatjelentés a bánatszürkeségből Ahol még petróleumlámpát használnak, de Citroennel ellenőriznek - Mit inte­getnek a vasutasok - Elkötötték a Bobót - Menetrendszerű késésben a rend­szerváltás Vasárnap délután. Déli pályaudvar, II-es torony. A keskeny betonlépcső te­tején a „hivatali helyiség” bejárati ajtajá­nak résein akár dallamot is fütyürészhet­­ne a szél: a bánatszürke festés ronda ugyan, de előnye, hogy lassabban koszo­lódik. Már az első pillanatban látni, nem az ilyent szokás kulturált munkahelynek hívni. Ha mindenki egészséges, senki nincsen szabadságon, négy három fős csapat váltja egymást a tekintélyes mére­tű, központi állításús váltóberendezés mellett. Szakaszosan parolázunk, jönnek mennek a szerelvények, gépek, egyszer­re nem érnek rá a bemutatkozásra az éppen szolgálatban lévő csoport tagjai. Elöljáróban megállapodunk, hogy a neveknek nincs jelentősége, azonos in­formációt adna mindenki. A tájékozó­dást a szakszervezeti hovatartozás tisztá­zásával kezdjük: ketten csatlakoztak a VDSZSZ-hez - egyikük a régiből kilé­pett 1983-ban, most itt alapítótagnak számít, másikuk átlépett a régiből­­, a harmadik még őrzi ,,függetlenségét” Udvariasan hellyel kínálnak - állt­a va­lóban kényelmetlen jegyzetelni-, a szék, ami még elég biztosnak látszik, kárpitját vesztette, támlája nincs - lomtalanítás­kor alig találna új gazdára. A fény ára Ha már munkahelyen beszélgetünk, természetes, hogy sorra vesszük a mun­kakörülményeket. Nem véletlen, hogy vállalak mindannyian, jó időben mint­egy harminc kilóerő kell egy-egy váltó­­állításhoz, télen, hóban ennek a kétszere­se az erőkifejtés. Számukra természetes, nekem viszont lélegzetállító: 1991-ben, a főváros egyik legnagyobb pályaudva­rán alkonyattól virradatig petróleumlám­pa világítja ki a váltóállás jelzéseit. Egy embernek csak az a dolga, hogy naponta beletöltse a fél-fél liter naftot a hatvan lámpába, megpucolja az­ üvegeket,­ hiá­ba, rendnek kell lenni! Bizony, ez nem két fillér, éjszakánként negyven liternyi petróleum lángja adja a fényt, literje 40 forint. A vezetőséget igazán nem vádolhatja kicsinyességgel senki: naponta vételez­hetnek egy doboz gyufát is - ha fúj a szél, éjszakánként egy lámpához több szálat is el kell használni nemrégiben, így hal­lották, hatmillióért hat új Citroen gépko­csi is került a „házhoz”, hogy méltó mó­don lehessen ellenőrizni. Ilyen kiadások mellett nem csoda, hogy a BM-től kiszu­­perált rádiókkal kénytelenek még min­dig kínlódni, ugyan honnan volna a cse­rére 800 ezer forint? Igaz, ezekből, a tíz éves készülékekből majdnem gyakrab­ban hallják a taxisok beszélgetését, mint a végrehajtandó utasításokat, de hát ott van a zászló, azzal lehet integetni, éjsza­kára meg a kézilámpa, amit még össze­tart az imádság. Most is szolgál a sárga zászló, hol egyikük, hol másikuk ruccan vele az üvegajtóhoz, amelyről tán már építéskor lespórolták a szigetelést. Az ablakot vi­szont rendesen be sem lehet csukni, itt nem lehet nagy élmény a tél... A szervezetlenség ára Témáról témáb­a csapongunk. Hábo­­rognak az értelmetlen üres gépmenetek miatt, ha nem akarnák is, kénytelenek naponta nézni, hogy a szervetlenség mi­att vagyonnyi költség keletkezik. Mesél­nek az ,,elkötött” Bobóról, a mozdony­ról, amit egy napon át nem keresett senki, a tréfáskedvű fiatalok közben bejárták vele a fél országot, a feketefuvar sehol sem keltett feltűnést. Azt bezzeg minden főnök azonnal észreveszi, ha valaki nem a szabály­os egyenruhában teljesíti a szol­gálatot. Az már más kérdés, hogy leg­utóbb csak sapkát tudott a raktár kínálni, hogy az, aki egy percre sem hagyhatja el a munkahelyét, most kapott bundás bo­kacipőt, ami ugye nem a legpraktikusabb irodai viselet. Szóba kerül a rosszemlékű rendelke­zés: az expresszvonat csak csukott ajtó­val indulhat el a pályudvarról, kötelező szigorúan ellenőrizni. Volt is késés két hétig, amíg az­ előírást komolyan vették, de azt máig nem érti senki, hogy miért nem balesetveszélyes, ha a személyvo­natnak maradnak nyitva az ajtajai? Az igazságtalanság ára Igen, a biztonság, lássuk be, a vasút­nál okkal ez a legsarkalatosabb kérdés, éppencsak a feltételeit nem biztosítják mindig. Bevált a gyakorlat: a felelőst kell megtalálni, s mily furcsa az élet, mindig eljutnak valamelyik alsó szinten dolgo­zóig. Annak aztán elhúzzák a nótáját is­tenesen, a házon belüli vizsgálatot, fe­gyelmit, pénzbüntetést követi a rendőr­ségi, az ügyészségi följelentés. Legyen nyoma hivatalosan is, hogy a MÁV-nál nincs elnézés! „Vadalom”, mondja maj­d az állomási balesetvizsgáló, akiről tud­­­­ják, hogy a forgalmi szolgálatot elmélet­­i­ben talán igen, de gyakorlatban biztosan nem ismeri. Nekik. 15-20 év szolgálat után előtte is vigyázba kell állni, mint ahogyan kötelező szabályosan jelenteni mindenkinek, aki az igazgatóságról ér­kezik. Abból a házból, ahol egyikük a húsz perces várakozás alatt öt új, nagy hűtőszekrényt látott az irodákban elhe­lyezni, amíg nekik, tizenkettőjüknek egy­­ 120 literesen kell megosztozni. Megmutatják a mosdót, no ezzel sem lehet dicsekedni. Pereg az olajfesték - csempére nem futotta még aki a mun­ka után fürödni szeretne, mehet a köz­ponti épületbe - mi az a 250 méter? - de vigye a papucsot, törölközőt, men ott szekrényük persze nincs. Szeretik a szakmájukat,­elhiszem, meg hiszen ki­tartottak ennyi ideig azt viszont már nem szeretik, hogy egyik kollegájuk pusztán az itt semmire se jó diplomásén náluk többet kereshet, hogy a főnökeik azt a szót­ köszönöm, bizony nem isme­rik. Jó, hogy most már kicsit több a pénz, de az rossz, hogy húsz­­ percet még mindig­­ levonnak a nemlétező étkezésre, innen ugyanis senki nem tud elmozdulni, itt nincs idő az ebédet egy szuszra megenni. Az unalomig hallott rendszerváltás nem jutott el a II.-es toronyig, a változás legfeljebb annyi, hogy szabadon választ­hattak maguknak szakszervezetet. Úgy vélik, azért ez is valami, pláne akkor, ha ezután majd tényleg kiállnak értük, ha megérik, hogy lesz igazi gazdája az állo­másnak, hogy ha a hozzá nem értés nem pocsékolja tovább a pénzt... G.É.

Next