Szabadság, 1907. január-március (3. évfolyam, 1-74. szám)
1907-01-01 / 1. szám
— A „Szabadsági tárcája, legszebb asszony. — Irta : Suchán Elemér. — Ő volt a legszebb asszony, kit valaha láttam... Fiatal, szép, elragadóan szép. Nem olyan, mint a többi szép asszony, milyeneket gyakran és sokat lehet látni. Nem olyan mindennapi, kiket megszokott a szem, ha többször látott. Nem! — Ünnepi szépség volt. Valódi ritkaság ! A női báj, a kecsesség, a fenséges, a gyönyörkeltő szépség tökélye volt e remek asszony. Olyan volt, mint egy illatos fehér liliom. Termete karcsú, könnyed, hajlékony. Mozdulatai természetesen bájosak. Alakjának minden idoman költészet. Eszményi, tökéletes nő volt ő, milyeneket csak költői képzelet teremt. Barna volt . . . Éjsötét csillámló szemekkel, sötét, dús hajjal . . . Hamvas fehér arca a legszabályosabb hadvonalakból volt alkotva. Az értelem, az öntudat, a jóság tükröződött minden vonásából. A kellem, a báj, az igaz ízlés nyivánult meg minden mozdulatában. Csábos volt egész valója . . . Mikor a páholyban megjelent, a többi szép asszonymirigy tekintete vetődött reá s a férfiak önkéntelenül látcsöveik után nyúltak. A legszebb asszony! Valami bűvös rejlik e fogalomban. Valami ellenállhatatlanul vonzó . . . Uralkodik a lelken, meghódítja a szivet. Vágy, erős, leküzdhetetlen vágy támad bennünk, hogy láthassuk s nézésébe elmerülhessünk . . . Lebilincseli képzeletünket s fogva tartja hosszan . . . Káprázatos szép volt s észbontó megjelenése csodálatra ragadta a legközönyösebb, leghidegebb férfiakat is. Egy napon szokott sétáját tette meg. Világos barna, testhez simuló öltözet volt rajta s fekete kalap a fején. Amint elhaladt az utcán, hol léha üresfejü fícsúrok lézengtek a kirakatok előtt, szemtelen pillantásaik kereszttüzének téve ki az arra járó hölgyeket, a legszebb asszony elejtő illatos monogrammos batiszt zsebkendőjét. Én felvettem ! Megremegtem, midőn reszketü ujjaim közt tartottam s visszafojtott lélekzettel állottam egy helyen, mintha lábaim gyökeret vertek volna. Az első pillanat hatása alól felszabadulva, utána akartam sietni, hogy átadjam- Nem ! Akkor megfosztanám magam a drága kincstől. Egy fejbiccentést kapnék érte, egy közönyös, hideg pillantást és én lennék a vesztes . . . Nem adtam oda!... Este a páho'yban ült megint. Én a földszint egyik székében ültem a páholy alatt ... Keblemen az illatos, finom kendő . . . Nem a darabot néztem, hanem a legszebb asszonyt !... Szívszorongva néztem sokáig. Egyszerre úgy éreztem, mintha szemeimen végig, vékony háló ereszkedne le. Megrezzentem a szokatlan érzésre s oda nyúltam, hogy eltávolítsam a képzelt fonalat. Egy szál baj volt . . . Egy hosszú fekete asszonyi hajszál . . . Hirtelen felnéztem s láttam, hogy haját igazította meg. Tehát az ő baja volt. Mohón rojtam el s futottam vele ki az előcsarnokba. Ott elővettem s megnéztem újra. Finom, szép hajszál volt, és hosszú . . . Mintha őrület szállott volna meg, úgy éreztem. Megcsókoltam, majd ismét eltettem, de a másik percben elővettem újra. ... És ez így tartott soká. Féltem önmagamtól, félni kezdtem attól a szál bajtól, melynek leírása ezt okozta. Mitévő legyek ? Kívántam a magányt, hol elrejtve tudjam e kincseket s a másik gondolat visszakényszeritett mégis, hogy még egyszer lássam őt. — Haza rohantam. Magamra zártam az ajtót s elővettem vigyázva, remegve azt a szál hajat s rátettem a kiterített batiszt kendőre. Oltárt alkottam belőlük igy szerelmemnek. — Imádatom nem ismert határt Maros-Vásárhely, 1907. január 1. Kedd. 19089. Előfizetési ár: Szerkesztőség: Dr. Bissingen Ottóné féle bazárépületben. Kiadóhivatal: HIRSCH MÓR könyvkereskedésében, Széchenyi-tér 37. sz. ahová a hirdetés és előfizetési díjak küldendők. A MAROS-TORDA VÁRHEGYEI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-35 KOSSUTH-PÁRT HIVATALOS LAPJA. Politikai főmunkatárs: Urmánczy Nándor dr. orsz. képviselő. Főszerkesztő : Gál Sándor dr. orsz. képviselő. A szerkesztésért felelős : Lajos Dénes. Egész évre Féli Cs ., Negyed „ Egy hóra Egyes szám . . 12 korona. » „ 1.30 fillér III. évfolyam. 1. szám. ülj esztendő. — Irta : Lajos Dénes. — Marosvásárhely, dec. 31. Életünknek egy küzdelmes esztendője tűnik le a semmiségbe a lefutó nappal. Néma lemondással tekintünk vissza reá. íme közelebb jutottunk egy lépéssel a mindent magába rejtő, mindent kiegyenlítő sírhoz. Ezzel a gondolattal búcsúzunk el a halottól. Nemzetek életében elröppenő pillanat egy esztendő. Történelem feljegyzésére méltó eseményeket átlag minden tizedik esztendő szül. Az elmúlt esztendő azonban kitett magáért. Nemzetünk lelkében mély nyomokat hagyott. Történelmünk fekete lapjait egygyel szaporította. Mint nemzet, gyötrő keserűséggel gondolunk 19011-ra. Szivünkben döbbenetes emlékek, ajkunkon vad szitok, sorvasztó átkok kelnek, ha születésére gondolunk. És ha elmúlása felett elmélkedünk, a sötét gondolatokat nem oszlatják el a változott politikai viszonyok reménységei."Hiába, emberek alkotják a nemzeteket s az emberi gyarlóságnál fogva a fájó emlékek nehezebben enyésznek el a lélekből, mint az öröm benyomásai. Ezért akármilyen reményteljes is a jövő, lelkünket, az esztendők mesgyéjén nem a feledés és megbocsátás gondolatai foglalkoztatják, hanem a nemes bosszú, az igazságos megtorlás utáni vágy uralkodik felettünk. Szívünkből a rémuralom borzalmait a nemzeti irányzat békés munkára hívó szózata nem képes kiirtani. Az abszolutizmus lidércnyomása még ránekezdik gondolatainkra s rémei még mindig kisértenek ; alakjai még itt járnakhelnek közöttünk. Megtelhetik-e tehát lelkünk a reménység édes, biztató gondolatával az uj esztendő küszöbén? Bizhatunk-e jobb jövőben? Várhatunk-e békés, áldásos, zavartalan nemzeti munkát? Hihetünk-e nemzeti önállóságunk felépítésében, avagy harca kell készülnünk alattomos ellenségeink, védekeznünk kell fekete lelkű árulóink ellen ? A jövőt jótékony isteni kéz elzárta szemeink elől. Sötét leplén át nem láthatunk ; sűrű fátyolát fel nem lebbenthetjük ; bekövetkező eseményeit meg nem pillanthatjuk. Az egyetlen, amit tehetünk az, hogy a múlt eseményeinek mérlegeléséből következtetünk a jövőre. Az események pedig nem biztatók. A nemzet ősereje, a hazafiak lelkesedése és kitartása nyújtanak reményt, de meg nem nyugtathatnak, aggályainkat el nem oszlathatják. Kedvező jelek mellett, de nyomasztó érzéssel megyünk az új esztendőbe. Nem lemondással, de hittel , nem harcra vágyással, de harckészséggel , kevesebb kétséggel és több reménységgel köszöntjük az uj esztendőt. A reménység tépett lobogója alatt lépünk az uj esztendőbe, felvértezve óvatossággal, a nemzet őserejébe vetett hittel és az emberek iránti bizalmatlansággal. A látóhatár borús. Foszlányfelhők tarkítják az ég kékjét és elfödik a napot. De a próféta hangja beleharsog a bizonytalanságba : „Reménységből lesz a ti erősségetek !“ És a lelkünk megtelik melegséggel, szeretettel. És amikor búcsúztatjuk a csalódások 6 esztendejét és az új esztendőt köszöntjük, ajkunkon egy nemzet érzelmeiben visszhangra találó ima fakad: — Isten, áldd meg a magyart !