Szabadság, 1907. január-március (3. évfolyam, 1-74. szám)

1907-01-01 / 1. szám

— A „Szabadsági tárcája, legszebb asszony. — Irta : Suchán Elemér. — Ő volt a legszebb asszony, kit valaha láttam... Fiatal, szép, elragadóan szép. Nem olyan, mint a többi szép asszony, milyene­ket gyakran és sokat lehet látni. Nem olyan mindennapi, kiket megszokott a szem, ha többször látott. Nem! — Ünnepi szépség volt­. Va­lódi ritkaság ! A női báj, a kecsesség, a fenséges, a gyönyörkeltő szépség tökélye volt e remek asszony. Olyan volt, mint egy illatos fehér liliom. Termete karcsú, könnyed, hajlékony. Mozdulatai természetesen bájosak. Alakjá­nak minden idoma­n költészet. Eszményi, tökéletes nő volt ő, milye­neket csak költői képzelet teremt. Barna volt . . . Éjsötét csillámló sze­mekkel, sötét, dús hajjal . . . Hamvas fe­hér arca a legszabályosabb hadvonalakból volt alkotva. Az értelem, az öntudat, a jó­ság tükröződött minden vonásából. A kel­lem, a báj, az igaz ízlés nyivánult meg minden mozdulatában. Csábos volt egész valója . . . Mikor a páholyban megjelent, a többi szép asszony­mirigy tekintete vetődött reá s a férfiak ön­kéntelenül látcsöveik után nyúltak. A legszebb asszony! Valami bűvös rejlik e fogalomban. Valami ellenállhatatla­nul vonzó . . . Uralkodik a lelken, meghódítja a szi­vet. Vágy, erős, leküzdhetetlen vágy tá­mad bennünk, hogy láthassuk s nézésébe elmerülhessünk . . . Lebilincseli képzeletünket s fogva tartja hosszan . . . Káprázatos szép volt s észbontó meg­jelenése csodálatra ragadta a legközönyö­­sebb, leghidegebb férfiakat is. Egy napon szokott sétáját tette meg. Világos barna, testhez simuló öltözet volt rajta s fekete kalap a fején. A­mint elha­ladt az utcán, hol léha üresfejü fícsúrok lézengtek a kirakatok előtt, szemtelen pil­lantásaik kereszttüzének téve ki az arra járó hölgyeket, a legszebb asszony elejtő illatos monogrammos batiszt zsebkendőjét. Én felvettem ! Megremegtem, midőn reszketü ujjaim közt tartottam s visszafojtott lélekzettel állottam egy helyen, mintha lába­im gyökeret vertek volna. Az első pillanat hatása alól felszaba­dulva, utána akartam sietni, hogy átadjam- Nem ! Akkor megfosztanám magam a drá­ga kincstől. Egy fejbiccentést kapnék érte, egy közönyös, hideg pillantást és én lennék a vesztes . . . Nem adtam oda!... Este a páho'yban ült megint. Én a földszint egyik székében ültem a páholy alatt ... Keblemen az illa­tos, finom kendő . . . Nem a darabot néztem, hanem a leg­szebb asszonyt !... Szívszorongva néztem sokáig. Egy­szerre úgy éreztem, mintha szemeimen vé­gig, vékony háló ereszkedne le. Megrezzen­tem a szokatlan érzésre s oda nyúltam, hogy eltávolítsam a képzelt fonalat. Egy szál baj volt . . . Egy hosszú fekete asszonyi hajszál . . . Hirtelen fel­néztem s láttam, hogy haját igazította meg. Tehát az ő baja volt. Mohón rojtam el s futottam vele ki az előcsarnokba. Ott elővettem s megnéztem újra. Fi­nom, szép hajszál volt, és hosszú . . . Mintha őrület szállott volna meg, úgy éreztem. Megcsókoltam, majd ismét eltettem, de a másik percben elővettem újra. ... És ez így tartott soká. Féltem önmagamtól, félni kezdtem attól a szál bajtól, melynek leírá­sa ezt okozta. Mitévő legyek ? Kívántam a magányt, hol elrejtve tudjam e kincseket s a másik gondolat visszakényszeritett mé­gis, hogy még egyszer lássam őt. — Haza rohantam. Magamra zártam az ajtót s elővettem vigyázva, remegve azt a szál hajat s rátettem a kiterített batiszt kendőre. Oltárt alkottam belőlük igy szerelmem­nek. — Imádatom nem ismert határt Maros-Vásárhely, 1907. január 1. Kedd. 19089. Előfizetési ár: Szerkesztőség: Dr. Bissingen Ottóné féle bazárépületben. Kiadóhivatal: HIRSCH MÓR könyvkereskedésében, Széch­e­­nyi-tér 37. sz. ahová a hirdetés és előfizetési díjak küldendők. A MAROS-TORDA VÁRHEGYEI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-35 KOSSUTH-PÁRT HIVATALOS LAPJA. Politikai főmunkatárs: Urmánczy Nándor dr. orsz. képviselő. Főszerkesztő : Gál Sándor dr. orsz. képviselő. A szerkesztésért felelős : Lajos Dénes. Egész évre Fél­i Cs ., Negyed „ Egy hóra Egyes szám . . 12 korona. » „ 1.30 fillér III. évfolyam. 1. szám. ülj esztendő. — Irta : Lajos Dénes. — Marosvásárhely, dec. 31. Életünknek egy küzdelmes esz­tendője tűnik le a semmiségbe a le­futó nappal. Néma lemondással tekintünk vissza reá. íme közelebb jutottunk egy lépéssel a mindent magába rejtő, mindent kiegyenlítő sírhoz. Ezzel a gondolattal búcsúzunk el a halottól. Nemzetek életében elröppenő pillanat egy esztendő. Történelem feljegyzésére méltó eseményeket át­lag minden tizedik esztendő szül. Az elmúlt esztendő azonban ki­tett magáért. Nemzetünk lelkében mély nyomokat hagyott. Történel­münk fekete lapjait egygyel sza­porította. Mint nemzet, gyötrő keserűség­gel gondolunk 19011-ra. Szivünkben döbbenetes emlékek, ajkunkon vad szitok, sorvasztó átkok kelnek, ha születésére gondolunk. És ha el­múlása felett elmélkedünk, a sötét gondolatokat nem oszlatják el a vál­tozott politikai viszonyok reménysé­gei."Hiába, emberek alkotják a nem­zeteket s az emberi gyarlóságnál fogva a fájó emlékek nehezebben enyésznek el a lélekből, mint az öröm benyomásai. Ezért akármilyen reményteljes is a jövő, lelkünket, az esztendők mesgyéjén nem a fe­ledés és megbocsátás gondolatai fog­lalkoztatják, hanem a nemes bosszú, az igazságos megtorlás utáni vágy uralkodik felettünk. Szívünkből a rémuralom borzalmait a nemzeti irányzat békés munkára hívó szóza­ta nem képes kiirtani. Az abszolutiz­mus lidércnyomása még ránek­ezdik gondolatainkra s rémei még mindig kisértenek ; alakjai még itt járnak­­helnek közöttünk. Megtelhetik-e tehát lelkünk a reménység édes, biztató gondolatával az uj esztendő küszöbén? Bizhatunk-e jobb jövőben? Várhatunk-e békés, áldásos, zavartalan nemzeti munkát? Hihetünk-e nemzeti önállóságunk fel­építésében, avagy harca kell készül­nünk alattomos ellenségeink, véde­keznünk kell fekete lelkű árulóink ellen ? A jövőt jótékony isteni kéz el­zárta szemeink elől. Sötét leplén át nem láthatunk ; sűrű fátyolát fel nem lebbenthetjük ; bekö­vetkező eseményeit meg nem pillanthatjuk. Az egyetlen, amit tehetünk az, hogy a múlt eseményeinek mérlegeléséből következtetünk a jövőre. Az esemé­nyek pedig nem biztatók. A nemzet ősereje, a hazafiak lelkesedése és kitartása nyújtanak reményt, de meg nem nyugtathatnak, aggály­aink­at el nem oszlathatják. Kedvező jelek mellett, de nyo­masztó érzéssel megyünk az új esz­tendőbe. Nem lemondással, de hittel , nem harcra vágyással, de harckész­séggel , kevesebb kétséggel és több reménységgel köszöntjük az uj esz­tendőt. A reménység tépett lobogója alatt lépünk az uj esztendőbe, felvér­tezve óvatossággal, a nemzet ősere­jébe vetett hittel és az emberek iránti bizalmatlansággal. A látóhatár borús. Foszlányfelhők tarkítják az ég kékjét és elfödik a napot. De a próféta hangja beleharsog a bizonytalanságba : „Reménységből lesz a ti erősségetek !“ És a lelkünk megtelik meleg­séggel, szeretettel. És amikor bú­csúztatjuk a csalódások 6 esztendejét és az új esztendőt köszöntjük, aj­kunkon egy nemzet érzelmeiben visszhangra találó ima fakad­: — Isten, áldd meg a magyart !

Next