Szabolcs-Szatmári Szemle, 1981 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
jószág farkába és úgy húzatta magát oda, ahol legeltetni akart. Árvízkor a lakodalmas menet is csolnakokban húzódott egyik faluból a másikba, így vitték a keresztelendőket is a templomba, sőt még a halottakat is nyugvóhelyére. Hihetetlennek látszik manapság, hogy nemcsak az egyszerű ember, de még a pap is naphosszat lábadozik, bukdácsol a lápokon ősember módjára meztelenül. Derekán fűzfagallyabroncs, körüldugdosva a szabad kézzel megfogott vadludakkal, kacsákkal, ami nemcsak könnyen szerzett zsákmány, hanem hasznos életmentő öv is, mivel rossz lépés következtében beszakadt láp alatt örökre elnyelte volna a piszkos löttyedék, ha az elejtett szárnyasok fel nem tartják. Sokszor úgy eltévedtek a víziutak, kákás dágványok, sásak, nádak útvesztőjében, hogy bizonyos helyre letett ruhájukat nem találták meg s kénytelenek voltak csupasz testtel, csatakosan, sárosan visszatérni hajlékukra késő este. Szántóföld természetesen kevés volt. Ilyenekül használták a vizek, mocsarak közötti kisebb elszigetelt homokhátakat, az ún. szigeteket, melyek észak felé a rétségben voltak, továbbá délen a Rétoldalban, a Nyírség felé húzódó nagyobb szárazulatokat, nevezetesen a vizek kanyarulataiban levő hosszú földnyelveket, a félszigeteket képező szegeket a megfelelő zugokkal és a nagy területeket kitevő hegyeket. Némelyik magaslatnak csak a gorondját szántották; volt olyan hegy is, hogy csak az alját szánthatták, a teteje használhatatlan futóhomok volt. Az 1772. összeírás szerint a létező kevés szántóföld felét az árvíz megvesztegeti. Általában kevés olyan terület volt, amit az árvíz nem járt és nem okozott volna nagy károkat. Az árvíz volt itt az úr, az parancsolt. Sok helyen sövénykerítéssel fogták a vizet, hogy el ne vigye a vetést. A szárazság, az aszály itt nem volt ijesztő rém, mint másfelé, mert akkor növekedett a szántóföld. A szántóföld kicsisége eredményezte, hogy az 1700-as évek végén és 1800-as évek elején kiirtották az erdős részeket, előbb kaszálónak és legelőnek használták, majd felszántották, kenyér lévén nélkülözhetetlen alapja a gazdálkodásnak. Bármennyire is igyekeztek nagyobbítani csekély szántóföldjüket, mindazáltal egy község művelhető területe se tudta eltartani kenyérnek valóval lakóit úgy, hogy azok a közeli nyíri községekbe, hegyaljai helységekbe kénytelenítettek eljárni aratni, csépelni, szőlőt kötözni. A felső-szabolcsi tiszai ármentesítő társulat története is kiemeli, hogy földmívelésre alkalmas terület e vidéken alig lévén, ezen községek lakosai távolabbi vidéken részes munkával szerezték be az élelmükre szükséges gabonaneműeket. Némely községben különösen nem termett, pl. a nagy határú Dombrádra Kékről, Kisvárdáról hozták a vermes gabonát. Bercelen ritka gazda volt, akinek 6—12 köböl termett, Paszabon a legnagyobb gazdának is 4 mázsa rozs termett. 1850-ben Kéken a leggazdagabb embernek 60 kereszt gabonája volt. A szigetek árvízkor bő termést adtak ugyan, de mivel csak a legtetejét nem vette el a víz, igen kevés termett. Egyébiránt a parton nem termett, az alján meg elvette a víz. A földművelés sok akadállyal járt a Tisza szabályozása előtt is, azután is. A szabályozatlan Tisza évről évre nagy károkat tett, amihez járultak még a bel- és talajvizek. Némely határt egész évben lepte a víz, így 1715-ben Berencs határának csak egy részét művelhették a Tisza áradásai miatt. Hasonló megjegyzések a földművelés sanyarú állapotát jelzik. A termés egy részét elvette a földesúr, másik részét az egyháznak kellett adni tizedül. Sok helyen nem is volt jobbágy, csak taksás. A szerte szét levő területek művelésével sok idő telt el a tagosításig. Aztán csolnakon kellett vinni az ekét, berenát, magot; a lovak úszóba mentek a csolnak után, a kantárszárát fogta a csolnakban ülők egyike. Aratáskor hasonlóan vitték a szerszámokat, élelmet, majd