Szamos, 1902. március (34. évfolyam, 18-26. szám)

1902-03-02 / 18. szám

E­l­ő­f­i­­­­e­t­é­s­i ár: Egész évre 8 kor. — Félévre 4 kor. — Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 20 fillér. Szatmár, 1902, vasárnap márczius hó 2. SZAMOS. Vegyes tartalmu lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. 18 ik­száro. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Rákóczy­ utcza 9. sz. Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Mindennemű dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. Nyilttér S0T3 20 fillér. A 6%-os kamatláb. Megmozdult a kamatláb. Megkezdte az Osztrák-Magyar bank a leszállítást. Ro­hannak utánna még a vidéki pénzintézetek is. A részvényesek összedugott fejjel aggo­dalmasan suttognak, vajjon lesz-e ez évről és milyen osztalék ? A betét­kamatokat is leszállították. Rész idők járnak. „Biz Isten, mai világban nem érdemes már tőkepénzes­nek lenni!“ Természetes, hogy most már az adós­ságra szorult nagy tömeg örvend Ha a be­tevők kamatlábát a pénzintézetek csodálatos szolidáris egyértelműséggel lezállítják, bizo­nyára a kölcsön is olcsóbb lesz és az adó­sok örvendező hangon fogják ujjongani: „Bíz’ Isten, mai világban csak adósnak érdemes lenni!“ Úgy látszik, mindez igaz, mert íme meg is jelenik a hirdetési oldalon: „az x-i részvény takarékpénztár 1000 koronán fe­lüli kölcsönt 6%-os kamatra ad.“ Dehát miért csak az 1000 koronán felüli kölcsönt ? Ehhez van egy pár szavunk! A pénz olcsóbbodása a jelen viszo­nyok között nem öröm. Természetes követ­kezménye ez az általános közgazdasági pan­gásnak. Ennek az aggasztó gazdasági vál­ságnak ki adja meg legjobban az árát? Ki érzi ennek nyomasztó voltát legjobban? Fe­lelet : a kis ember. A kis gazda, a kis­ipa­ros, a kis­kereskedő. Azok, a­kik pénzügyi­leg nincsenek több évre berendezkedve. Jó, ha évről-évre vannak. Ezeket a legkisebb válság súlyosan érinti és semmi sem segít­het rajta, csak a kölcsön, — legalább pilla­natnyira, — az olcsó kölcsön. A nemzet egyik erős föntartó eleme, a földes­ uri osztály tönkre ment. A másik épp oly lényeges elem, — a kis­gazda és ipa­ros osztály, — most van tönkremenőben. Ki segít ezeken ? Az állam egyedül kevés erre. Segítségére kell siessen a társadalom is. Főképen siessenek segítségére a pénzin­tézetek is a jutányos kölcsön adásával. íme meg is jelent az első fecske. A 6 °/o-os kamatláb hirdetése ezt jelenti. Igen, de az a baj, hogy csak 1000 koronán felüli kölcsönnél adja a kedvezményt, azon alul­i azonban nem. Ez pedig hiba. Ezzel nem segítünk azokon a kicsiny embereken, a­kik csak kisebb kölcsönöket vehetnek fel és épen vagyoni helyzetüknél fogva is, csak kisebb kölcsönöket kaphatnak. Azokban az igazgatósági jelentésekben, melyeket most a takarékpénztárak az ő köz­gyűléseikhez terjesztenek, ott áll a hivatko­zás arra is, hogy az igazgatóság nem csak a nyerészkedést tűzi ki czéljául, hanem humanitást is. Ez alatt a humanitás alatt a nem érthetjük csak a jótékony czélra való adakozásokat, mert azok ugyan elég cse­kély összegekben szerepelnek. Már pedig, ha az olcsó kamatlábat a pénzintézet bizo­nyos minimumhoz köti, akkor az a humani­tás csak korlátozott. Miért nem mondják ki a pénzintézetek az általános 6%-os kamatlábat a nyújtandó kölcsönöknél tekintet nélkül a kölcsön ös­­­szegére ? Hiszen ezáltal sietnének leginkább a kisgazdák és iparosok helyzetének javítá­sára. Azért, mert ezáltal megszaporodnék a kölcsönügyletek száma és azok lebonyolí­tása végett szaporítani kellene a munka­erőt? Ugy­e e kiadási többlet megtérülne pénzügyileg a nagyobb mérvű tőke elhelyez­­tetésben, de egy nagy missziót töltenének be e pénzintézetek a nemzetgazdaság terén, mert így segítségére sietnének azoknak a kicsiny embereknek, a­kiknek megmentése az apró kölcsönök nyújtásával már égető szükség és a­kiknek romlása a nemzet rom­lása is. Szívleljék meg ezt azok, akiket illet, mert így lesz az a sokat emlegetett „hu­manitás“ méltóképen gyakorolva. Spectator. Az életből. — írta: Szilágyi Ivor. — Pernyei József napidíjas volt a városnál. Olyan csendes ember. A hivatalában nem sokat törődtek vele. Idősebb ember létére, ő köszönt mindig előre a dijnok uraknak. Ilyenkor mind­járt elpirult, zavarba jött. Sokat élczelődtek szé­­gyenlősségével. Régi dolog, hogy, a­ki túlsá­gosan szerény, alázatos, azzal szemben a leg­kisebb is érezteti képzelt fölényét. Hát Pernyei­vel is többször esett meg az, hogy nem fogad­ták a köszöntését. Az öreg úr nem haragudott érte. Olyan jól esett neki, ha úgyszólva észre­vétlenül jöhetett be az ajtón és ülhetett le író­asztalához. Rágyújtott a pipájára, aztán inni kezdett. Másolt. Úgy begyakorolta ő ezt a mun­kát, hogy már alig kellett odafigyelnie. Sürü egymásutánban sorakoztak a fekete betűk a papiroson és Pernyei gondolatai egé­szen másutt kalandoztak. Még­sem történt hiba az írásban. Asztala az ablak közelében volt. A nyitott ablakon át behallatézott a madarak csicsergése, behatolt a napsugár. Milyen boldog volt ilyenkor az öreg. Ajka körül megelégedett mosoly játszadozott. Fölállt és felsőkabátja zsebéből előkereste a villás reggelire hozott vizes zsemlét, a vékony sonka szeletkével. Tényleg csak INGÜR JÓZSEF zati czikkeket és katonai fölszereléseket. Aztán kikönyökölt az ablakon a zsemle bélét csipkedve kiszórta a madaraknak. Csak egy egy erősebb ajtó becsapás riasz­totta meg mulatságában. Ilyenkor hirtelen ott hagyta az ablakot, az étel­maradékot zsebre dugta és inni kezdett tovább szorgalmasan. Attól tartott szegény, hogy egyszer rajta kapja a főnök és akkor az­tán elcsapják. Nem lesz kenyere! Hiszen neki már nincsen sok keresni valója, de felesége és két szép leánya, no, meg a kis Jenő!? Mi lenne azokkal?! Ha eszébe jutott az ilyesmi, akkor mindig elkomorodott. A tolla többször megakadt a pa­píron, pipájában a dohány nem égett elég jól. Néha még az is megesett, hogy egy köny gör­dült le észrevétlenül az írásra. A tenta össze­folyt, a munkát elől kellett kezdeni. Csak nem terjeszthet a főnök ur elé pe­csétes, foltos iratot. És Pernyei uj papírt vett elő és újból megírta. Pedig felesége, lányai nem szerették. Majd­nem gyűlölték az öreget. Kopott-elnyűtt ruhája csakugyan nem illett az ő divatos öltözeteikhez. Igaz, hogy ők ruháikat úgy kéz alatt szerezték be, de hiszen ezt nem tudja senki. Az öreg ur csak olyan megtűrt alak a háznál. Ha nem ő szerezné a háztartás szükségleteinek fedezésére a legnagyobb összeget, aligha tartanák kö­rükben. A leányok már többször vetették szemére, hogy ő rontja el a szerencséjüket. Ő érte kénytelenek idegenek számára dol­gozni. Már majdnem belegörbülnek a sok var­rásba. Korholták, hogy miért nem öltözködik tisztességesebben, miért olyan ügyetlen, olyan alázatos mindenkivel szemben. Az öreg erre nem tudja válaszul azt mon­dani, hogy hiszen mindent elvonnak tőle. Még a dohányra való pénzt is csak nagy nehezen kaphatja kezeihez. Nem szólhat semmit, mert hárman kiabál­nak egyszerre rá, három felől. Nem is szól. Megtölti pipáját, a lehető leg­­nyugodtabban rágyújt, kalapját fejébe húzza és elmegy egy rövid félórára sétálni a közel fekvő ligetbe. Útközben elgondolja, hogy ezen okvetlenül változtatni kell, hogy ő el fogja hagyni őket. Nem is szereti őket többé. Aztán megint eszébe jut, hogy talán mégis ő a hibás, hogy abból a pénzből,­­a­mit a vizes zsemlére és a sonka szeletre költ, lehetne idővel egy tisztességesebb ruhát szerezni. Bizony ő a pazarló, ő a hibás. De mikor az a villás reggeli olyan jól esik neki, aztán a pipától sem tudna elválni. szabó üzletében szerezhetjük be hazai és angol gyártmányú gyapjú­­szövetből készült legjobb szabású tavaszi felöltőinket, és öltönyeinket. Hol papi öltönyök és reverendák a legszebb kivitelben készülnek. — Ké­szít sikkesszabásu egyenruhákat; raktáron tart mindennemű egyenruh­a Szatmár, Deák-tér. (Városház-épület.) ■

Next