Szatmármegyei Közlöny, 1905 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1905-02-05 / 6. szám

SZATMÁR MEGYEI KÖZLÖNY , azaz két igazgató pályázott csak. Az egyik a jelen­legi igazgató Krémer Sándor, a másik Baróti Rezső. Utóbbi színházi titkár jelenleg és úgy látszik társulatát még csak ezután fogja megalakítani. A napokba fog dönteni, vagy talán már döntött is, a szinikerület végrehajtó bizottsága a pályázatok felett. Mint értesülünk Szatmáron nincsenek megelé­gedve Krémer színtársulatával, mert nem egy szerep­körre gyenge erőket szerződtetett és mikor a szinügyi bizottság erre figyelmeztette, sőt meg is nevezte azokat, akik jobb erővel kicserélendők, Krémer ígért fűt-fát, fel is léptetett néhány tagot, a­kik aztán nyom­talanul ismét eltűntek, és maradt a régi társulat. Hát nem értjük Krémernek ezt az eljárását, mert ambicziózus, ügyes színigazgató és talán csak az a hibája, hogy kis gázsival szeret dolgozni, hogy minden eshetőséggel szemben biztosítsa a színigazgatói tár­­czáját a nagyobb krachtól. Igaz aztán az is, hogy mindég rendezett anyagi viszonyok között van társu­lata és nincs rá esett, hogy a tagoknak időhaladékot kellene adni az igazgatónak. De azért szerintünk mégis túlságba megy Kré­mer a takarékosságban és ez lépten nyomon meg­látszik egyes szerep­körök nagyon alantos nívóján. Talán jó volna már Krémernek is és a szini­­kerületnek is ha új színigazgatóval próbálkoznának, mert bizonyos kölcsönös unottság észlelhető mind­két részről. De hát nagy mentsége is lehet Krémer Sán­dornak a többi között az is, hogy a nagykárolyi színkör felépítése még mindig késik az éji homály­ban. Két év után most ismét akarunk tenni ez irány­ban valami lépést, de hogy milyen sikerrel, azt még nem tudjuk. Így aztán nem állíthatott be hozzánk a nyári sze­zonban valami jó társulattal, a­mikor a P. O.-kör nagytermének csúfolt teremben kénytelen előadásokat tartani, a­mely olyan elégtelen és rossz helyiség, hogy ha mindég telt házai volnának, még akkor is defic­it­­tel küszködnék. Szükségesnek tartjuk a rendőrség figyelmét fel­hívni a Polgári Olvasókör nagytermére. Ugyanis, az­­olyan szerencsétlen berendezésű terem, ahonnét kevés kijárat vezeti ki a szabadba, jóformán csak a terem egyik oldalán és egy tűzvész esetére a legnagyobb szerencsétlenség következnék be. Bálteremnek, a­mi­kor nem ül zsuffoltan benne a publikum, megfelelhet ez a terem, de nem színháznak. Nagyon helyesen tenné azért a rendőrség, ha nem engedélyezne ott többé, tűzveszélyes volta miatt, színi­­előadásokat. Hátha ezzel is elősegítené a nyári színkör mielőbbi felépítését. Szükségesnek tartottuk ezeket a szintkerület bérbeadása alkalmával elmondani. És ha meghiúsulna az a terv, hogy a város államsegél­lyel egy színkört építsen, legalább támo­gatná ebben erkölcsileg a magán­válalkozót, eszkö­zölné ki azt, hogy az állam némi segélyben részesítené az illetőt. Ugyanis hallomás szerint van egy háztulajdonos, aki hajlandó telkére nagy szállodát és udvarára szín­házat építeni, ha a város az utóbbi építkezés tekin­tetébe őt támogatni hajlandó. Természetes, hogy erről csak akkor lehet szó, ha a város maga bármely okból nem volna képes színházat létesíteni. Végszükségben tehát ez is jó lesz, mentő eszköznek. HIRE­K. — Személyi hir. Kristóffy József vármegyénk főispánja, nejével és leányával a múlt szombaton hosszabb tartózkodásra Budapestre utazott. — Gróf Károlyi Istvánná szül. Csekonics Margit grófné a fővárosba utazott. — Gyászos évforduló- A múlt hétfőn volt 15-ik évfordulója azon szomorú eseménynek, hogy Rudolf trónörökös, a magyar nemzet reménye, korai sírjába­­ szállt. Mindég szomorú évforduló ez a magyar nem­zetre nézve, mert a trón olyan várományossát vesztette el, a­ki alatt talán szebb napok virradtak volna a sokat szenvedett nemzetre. De kétszeresen szomorú évforduló e nap, most, a­mikor olyan politikai válság van hazánkban. Talán más megoldást nyerne az, ha Rudolf trónörökös állana most a trón közelében. — Áthelyezés. A pénzügyminiszter Habina Jenő helybeli pénzügyi fogalmazót hasonminőségben az egri pénzügyigazgatósághoz helyezte át. — Vacsora. Nagy László alispán és kedves neje a múlt hétfőn vacsorát adott, a­melyre sokan voltak hivatalosak városunkból. A vendégek igen jól érezték magukat a vendégszerető család és a szeretetreméltó és figyelmes háziasszony körében s igy nem csoda, ha vacsora után a fiatalság még tánczra is kerekedett és reggelig mulatott. — Főkapitány! helyettesítés. Nagybányán Schön­herr Antal városi rendőrkapitány elhunyta folytán a rendőrkapitányi teendők végzésével vármegyénk főispánja Smaregla Mihály rendőr alkapitányt bízta meg. — A „Kölcsey kör“ első estéje. A múlt hét vasárnapján tartotta a „Kölcsey kör“ irodalmi szak­osztálya első estéjét. A múlt hét szombatján volt 100 esztendős évfordulója annak, hogy az első bohém lelkű magyar költő Csokonai Vitéz Mihály meghalt. Egymás mellé állítom e két eseményt, mert okom van rá. Azt a Csokonai Vitéz Mihályt, ki egykor mint próféta bolyongott a magyar hazán keresztül, s dalaival uj irányt adott a költészetnek, azt a Csokonait, kinek dalait apáink még dalolták, s különösen a kálvinista kolégiumokban még ma is dalolják, elfeledték talán az összes budapesti lapok, elfeledte a „Magyar Tudo­mányos Akadémia“, elfeledték az összes budapesti irodalmi társulatok is, így nem csoda, ha elfeledte a mi Kölcsey körünk irodalmi szakosztálya is. Pedig Csokonai műveiből nagyszerű programot lehetett volna csinálni. A „Reményhez“ czimü dala, — mely „Földiekkel játszó égi tünemény“ kezdetű variáczióban a Hajdú­ságban lakó nép ajkán ma is él, — Demidor szép hangján ma is elragadott volna benünket; a Varjas Endre ideális lelke Csokonai életéből eszményi képet raj­zolhatott volna elénk ; Sternberg Anikó Csokonai dalai­nak variatiójával ép úgy kicsalta volna tenyerünkből a tapsot, mint Liszt compozícziójával. Ha meg Schön­­pflugné Csokonai debreczeni életéből rajzolt volna elébünk az ő mély megfigyelésű­ tollával képeket, lelki szemeink előtt ott lett volna az a Csokonai, kit a debreczeni collégiumból a Rákóczi harang kongása mellett csaptak ki, — s azért mégis kedves költője maradt a magyarnak. Mindezt nem azért hoztuk fel, mintha az ügyesen összeállított műsor ellen kifogásunk lenne, hanem csak azért, mivel első­sorban a kultur­egye­sületek hivatottak ilyen irodalmi ünnep megülésére és azért hisszük, hogy a|,agilis elnök egy közelebbi felolvasó estély programmját akként fogja összeállítani, hogy Csokonainak is szentel egy számot. • Nem tudjuk, ily hosszú ideig aludt-e az egyesület, vagy álmodott ? Ki volt-e fáradva a múlt erőfeszítéseitől, nagy sikereitől s jótékony pihenésre volt-e szüksége, vagy pedig csak álmodott és rózsás képeket rajzolt magának­­ a jövő nagy sikereiről, társadalmi tevékenységéről? Én úgy hiszem, hogy ez a kultúr­egyesület utolsó működésétől kezdve mostanáig aludt és álmodott. Aludt talán azért, mert tényleg szüksége volt pihenésre. Álmodott bizonyosan azért, mert nem volt a­ki felébressze. Most azonban akadt egy agilis pap, Varjas Endrének hívják, a­ki felébresztette mély álmából. És mikor az egyesület kinyitotta álmos szemeit, a pódiumon látott egy aszkéta papot, a­ki ihlettel beszélt neki idealis­­musról. Találó érvekkel bizonyította, hogy az idealis­­mus hulláma az emberiség történetében fenékig sülyedt, hogy helyet adjon az egoismusnak, a realis­­musnak ; majd ismét — s ez a mi korunk hulláma — kezd az idealismus felé vinni a hullám, melynek kapujában Ibsen, Tolstoj, egy Munkácsy állanak! És Munkácsyval mi is ott vagyunk a kapuban. Ha ked­vez a szerencse, a hullám felvihet az idelismus magas­latára és lesz, mint a középkorban volt. Mert az idealismus a nappal, a realismus az éjszaka. Most azonban korunk az éjszakában van, még­­ a realismus bilincseiben nyög. Az éjszakának, a sötétségnek pedig oka „az újság átok.“ Kölcsey korában mélyebben gondolkoztak az emberek. Ma az újságok az ő könnyű stílusukkal az eseményeknek csak felületét érintik , a dolgok mélyébe be nem hatolnak, s igy a modern em­bert megundorítják a komoly munkától. Ezt megaka­dályozandó van szükségünk eszmélkedésre, ilyen a „Kölcsey kör“ mai estélye. Vájjon a tudós papnak az az állítása, hogy csak a középkor az idealismus kora; vájjon az újságokra általában vonatkozó véle­ménye helyes-e, — vájjon az újság tényleg átok-e ? — annak megvitatásába lapunk szűk tere miatt most nem bocsájtkozom; csak annyit konstatálok, hogy consequentiáját oly találó érvekkel támogatta, szerény előadás modora oly meggyőző volt, hogy hallgatóiban képes volt elvei igazságának meggyőződését kelteni. Az egybegyült díszes, intelligens közönség mindvégig mély csendben, feszült figyelemmel hallgatta a filozófiai magas szárnyalású megnyitót és befejeztével éljennel és tapssal honorálta a tudós piaristát.­­ A programév 2-ik pontjában Der­idor Ignácz jelent meg az emel­vényen, ki Diczig Ádám zongora kísérete mellett sza­batosan, biztos hangvétellel, érzelmesen énekelt egy műdalt, majd egy bus magyar nótát, azután Káldy zenésítette kurucz nótákból a „Te vagy a legény Tyukodi pajtás“ kezdetüt. Majd mikor a közérzület tapsban nyilvánult, ráadásul az ő ismert énektudásával adott elő még egy magyar dalt. — A programév 3-ik pontjául Kacsó Mariska olvasta fel Ujfalussy Amadil „Január“ czimü rajzát. Schönpflugné Mély meg­figyeléssel, a legapróbb részletekig kiterjedő gonddal, hangulatosan festette meg a fagyos Január képét. Kaleidoskopszerűen változtak előttünk a képek, a han­gulatok. Majd a hideg szelet hallottuk sivítani, a­mint a zuzmorás fák gályáit rázza, majd Carneval csörgő sipkás bevonulását láttuk. írója a dilettánsokat meg­haladó tehetséget mutat. Látszik, hogy tanulmányozta az írókat, behatolt gondolatvilágukba. Egy pár rövid mondattal tud egy egész képet rajzolni. A közönség tapssal honorálta az érdemes irodalmi munkát és felolvasóját.­­ Ezután Stenberg Anikó ült a zongorá­hoz és kedves felfogással játszotta el Liszt „Resignole“ját. Különösen ügyes technikájával tűnt fel, a­mit úgy honorált a hálás közönség, hogy addig tapsolt, míg ráadásul el kellett játszania Chopin „Polonais‘-et. Ez is nagyon tetszett és megtapsolták. A Sternberg Anikó játékában az is figyelemreméltó, hogy mindjárt az első ütemeknél biztosan, minden elfogultság nélkül játszik. Ez nagy előny, mert hivatásos művészek is nagy ritkán tudják legyőzni az első perczek elfogultságát, ő pedig mindezeken ügyesen, kecsesen túltette magát. — Befejezésül egy dialogot hallottunk volna, ha az elnök szavaival élve egy kis kalamitás nem történt volna. De minthogy czélja a körnek, hogy az újabb­­kori írókat, költőket is megismertesse, Varjas Endre Bárd Miklósnak egy bus románczát olvasott fel, kelle­mesen tagolt előadással. A románcz czime „A hajtó“. Szegény Mirkó gyerek szomorú történetét beszéli el, ki az urak vadászatán hajtó volt. Annyira belemele­gedett kötelessége teljesítésébe, hogy a sűrűbe eltévedt és nem találta meg a kivezető utat. Ott fagyott meg a hideg havon, mindenkitől elhagyatva. — A mi kö­zönségünknek ez is tetszett és egy komoly hangulatú est képével ment haza, bebizonyítva, hogy nincsenek magas igényei. Nem vár a Kölcsey körtől magas­ Folytatása a mellékleten És elismerés illeti a pártot, hogy az idők folya­mán néha megfogyatkozva, megritkulva bár, de ren­­dütletlenül kitartott a mellett a dicső zászló mellett, a­melyre a Független Magyarország neve volt felírva. M­ert bizony Tisza Kálmán alatt, a­ki szegre akasztva kormányra a bihari pontokat, ellenzéki elveit, került a s alakította meg a szabadelvű pártot, mindent a párt­uralom molochjának áldoztak fel. Tizenötéves kormányzata alatt csinálhattak a vár­megyék a mit akartak, a nemzetiségek guba alatt, a mi nekik jól esett, csak a fő az volt, hogy mamelu­­kokat szállítsanak a Sándor utczai házba. Akkor egy kortesnek nagyobb hatalma volt egy vármegyében mint a főispánjának. De mentségéül szolgálhat a szabadelvű pártnak az, hogy nehéz volt a helyzete. Mert a közjogi alapot kellett folyton védenie, valamivel ellensúlyozni a függet­lenségiek izgatását, népszerű eszméinek hatását. A közjogi alap halálharczának bizony sok nem­zeti kulturális és anyagi érdek áldozatul esett. Adja az ég, hogy most az 1848. győzelme az elvesztettekért egyszerre kárpótolhasson bennünket! Ebben a folytonos harczban, a jövő Magyarország előharczosainak örökös támadásai között a szabad­elvű párt észrevétlenül elöregedett, túlélte magát. Túl­élte magát azzal, hogy nem igyekezett fej­leszteni magát a 67-es alapot és mikor Apponyi és mások előálltak ez alapra helyezkedve nemzeti köve­telményeikkel, nem fusionált velük lélekben, nem akart átmenni felfrissítő párt alakulásán, hanem egyszerűen konfiskálta azok elveit, de a párt maradt a régi. A sors szatírája, hogy míg 36 évvel ezelőtt, az elveket felfüggesztő, fusionáló I. Tisza alakította meg a szabadelvű tábort, most 30 év után egy nyílt, őszinte, paktumot nem ismerő II. Tisza buktatta meg rideg, végzetet provokáló eljárásával. De örök érdeme marad a szabadelvű pártnak, hogy mindég liberális volt. Méltán kérdezik azért a liberalismus igaz barátjai, hogy most, mikor a 48-sok tényleg még többségben nincsenek, a jövő kormánypárt és kormány tagjai, csak hogy a kiegyezést megmentsék, nem hoznak-e kardinális áldozatokat a liberalismus rovására ? Csak kis dolgokkal szokták azt megkezdeni, s lavina erővel halad aztán a visszafejlődés az utramontanismus sö­tétségébe. Pedig Magyarország csak a liberalismus alapján fejlődhetik. De minek veszem én a dolognak ilyen komoly oldalát ?­­ Keressük inkább a helyzet vidámabb részleteit. Két párt küzdött eddig a haza javára. Az egyik a lassú haladás elvének hódolt, a másik az ország teljes függetlenségét követelte. Az neki kötelessége átvenni az uralmat,utóbbi győzve, ő És ha átveszi, első kérdés, hogy nem kell-e neki is bizonyos elveket a bihari pontok mellé akasztani ? Hisz tabula rasát nem lehet csinálni, a helyzet által parancsoltan, csak lépésről-lépésre valósíthatja meg elveit. És akkor megtörténhetik az, hogy a nagy tömeg, a­mely a dolgok fényébe nem szeret behatolni, azt fogja róluk mondani: ezek is csak olyanok, mint a többiek ! Szóval ezentúl a Kossuth pártnak is meg kell azzal az eszmével barátkoznia, hogy könnyebb volt a kritizálás, mint a kormányzás. Lesz-e ellenzéke? Tárcza i­ó kis eszemmel el sem tudom képzelni, hogy miért is csináljon valaki ellenzéket az olyan pártnak, a­mely mindent követel, mindent megvalósítani akar? De hát ha sokáig lesznek azok az elvek szegre akasztva? Akkor bízom magában a függetlenségi pártban, hogy annak egy része ellenzékbe megy át, csakhogy a minden magyar ember végső ideálját képező elvet megmentse, fentartsa. Növelné az új helyzet nehézségeit, ha p. o. a szabadelvű párt menne át ellenzékbe, helyesebben állana elő egy obstrukczióval. Szóval az ellenzék fegy­verét fordítaná a volt ellenzék ellen, hogy ad absurdum bizonyítsa be az agyonbeszélés folytonos veszélyét. Félek tőle, hogy akkor az ország utólag Tiszának adna igazat. És most jön a helyzet, a kibontakozás leg­nagyobb kérdése. Ha Bécs nem enged. Ha a függetlenségi párt elveinek csak egy részét engedi megvalósítani? Akkor következik be az a helyzet, a­mely a legnagyobb megpróbáltatás lesz az új kormánypártra, tudniillik a függetlenségi pártra. Mert ha nem fog bírni önmegtagadó mérséklettel, a népszerűségnek fogja feláldozni a lényeget, akkor épp az ellenkező c­élt éri el. Az ország azon tudatra ébred, hogy a kiegyezés hívei képezik az adott helyzetben az egyedüli kormány­képes pártot. A közjogi alap jobban meg fog erősödni, mint valaha. Szóval legyen elkészülve a Kossuth Ferencz ka­binetje is arra, hogy a­mi megtörtént Deákkal, Tisza Kálmánnal, az velük is megesik. Az adott viszonyok­nak sok mindent áldozatul kell hozni. Mert nem eszik a levest olyan forrón, a­mint feltálalják. De hát tegyük félre a rém képeket! résnek Adja az ég, hogy azokat, a­kik eddig a kiegye­voltak hívei csak azért, mert a függetlenségi párt szép eszméit még megvalósíthatóknak nem találták, — fényesen megczáfolják azok a fejlemények, a­melyek

Next