Századok – 1927-1928
Történeti irodalom - Groos; Karl: Fürst Metternich. Ism. Hajnal István 190
192 TÖRTÉNETI IRODALOM. 192 örökös hivatkozás. Magas princípiumok emberének érezte magát. Politikai irataiban, magánleveleiben egyaránt okoskodott, formulázott minduntalan. És e szokása nem álarc volt. Még amikor a legsimulékonyabban alkalmazkodott is a tények kényszere szerint, akkor is az elvek emberének hitte magát. A princípiumok tartalmát nehéz részletezni. A rend és nyugalom harcosának érezte magát, a világban létező dolgok harmóniája védelmezőjének. Ez a felsőbb öntudat, az elvek szárnyán ködbe burkolt benne minden egyéni hajlamot. Hiányzott benne Bismarck zseniális közvetlensége, amely nem titkolta az emberi hajlamokat önmagában. Felsőbb, mozdulatlan, örök rétegekben szerette Metternich látni magát. Fölötte minden változónak. Sohasem érezte az erkölcs ellen vétkesnek magát. Eszébe sem jutott, hogy saját hiúságát észre vegye, pedig a gyöngeségek legrosszabbjának ítélte az másokban. A hamis szerénykedés különböző válfajaira is kevés példa található nála. Sziklaerősnek tartja magát minden vihar közepette, holott csak a diplomata hajlékony kitartása volt meg benne. És az elvek önzetlen szolgájának. Sokat panaszkodik, hogy élete áldozat volt. Büszke volt mindent átható értelmére, melyet meg nem tévesztenek. Mégis gyakran téved a miszticizmussal határos fejtegetésekbe, amelyek fantázia híjján, gyakran pedáns színezetű, lendület nélküli okoskodásokká válnak. Körülbelül ezekben adhatjuk magvát Groos eredményeinek. Látjuk, hogy lehető pontosságig igyekszik meghatározni Metternich hiúságának természetét, alapvonásait. Nem gúny vezeti őt s még kevésbbé irodalmi pikantériák keresése. A kérdést minden oldalról megvilágítva, annak minden vonatkozását fölfedve, csak kevés elemét találja a hiúságnak Metternichben, amelyen tán nevetni lehetne. Kedvezőbb eredményekkel zárja vizsgálatát, mint azt Metternich iratainak futó megfigyelése után várni lehetne. Treitschke ítéleténél mindenesetre jóval kedvezőbben. Mert a túltengő önbecslés mellett is megtalálja Metternichben a nagy arányokat. Megállapítja, hogy a fölény érzete ment volt kicsinyességektől és néha szinte eléri a magasztos öntudat határait. Jellemző, hogy Srbiknek Metternichről újabban megjelent műve, mely az államférfiú nagyságát van hivatva kimutatni, lélektani részében csaknem teljesen Groos fejtegetései után indul. Nagyobb mértékben, mint azt Srbik tán maga is elismerni szeretné. Már most vissza kell térnünk eredeti kiindulópontunkra, arra a kérdésre, hogy e finom és pontos lélektani megállapításoknak mi hasznát látja a történetírás? Kétféle irányban lehet szemügyre venni e kérdést. Először Metternich egyéniségét úgy fogva fel, mint korának.