Századok – 1931
Történeti irodalom - Szilágyi Lóránd: A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban. (1458–1526.) Ism.: Hajnal István 286
287 történeti irodalom ügykörét. Az igazságszolgáltatás területén pedig a régebbi kisebb kancelláriának a personalis és specialis praesentiával való teljes összeolvadását, s ennek kapcsán az első állandó hivatalszerv legfőbb bírósággá való alakulását mutatja ki. Mind olyan eredmények, amelyeket csupán elbeszélő források, törvényszövegek, sőt az okleveles emlékeknek csupán tartalmi megfigyelésével is, alig közelíthettünk volna meg. A szerzőnek jó érzéke van ahhoz, hogy az egyszerű irodai jegyzeteket magasabb célok szolgálatában értékesítse. Kétségtelenül sikerül legfőbb kormányszerveinknél a nyugati fejlődéshez hasonló kialakulást az elhivataliasodás felé kimutatnia. Talán nem fogadhatjuk el feltétlenül érvelését, hogy ezzel megelőztük, legalább némi tekintetben, közvetlen nyugati szomszédaink kormányszerveit. A szerző nálunk valóban a gyakorlatot vizsgálja, idegenben pedig inkább a szabályozó rendelkezéseket. Márpedig, akkoriban különösen, a gyakorlat rendszerint jóval előbbi, mint a szabályozás. De a tény kétségtelen, hogy Mátyás alatt nálunk öntudatos újítások történtek az európai iránynak megfelelően és ez bizonyára jogot ad arra a feltevésre, hogy e változások nem kései utánzások voltak. Az eredeti oklevelek vizsgálatának eredményeiből elsősorban az azokra vezetett relatio jegyzeteket értékesíti. Ezek alapján mutatja ki, hogy a királyi tanács tagjainak az oklevelek záradékaiban szereplő sorozata nem sablonfelsorolás ; állandóan működő tagokról van itt szó. Mégpedig mindinkább reszortszerűen működő tagokról , eleinte túlnyomóan a területi szempont érvényesül az ügyek kiosztásában, a főúri tanácsos oly területek ügyeivel foglalkozik, amelyekhez országos méltósága vagy birtokai fűzik . Mátyás észlelhető újításai után, az 1460-as évektől, hirtelen felszökik a tárgyi szempontból való ügykiosztás aránya, — a főispánoknak megyéjük ügyeiben való referátumát szintén ide számítván. Ezzel egyidejűleg hirtelen, szinte átmenet nélkül, a királyi titkárok szerepének emelkedését mutatják a relációk ; pár évtizeden belül a többi tanácsos összességével szemben erősen túlnyomóvá válik részesedésük az ügyekben. Ezt a kétségtelenül jellemző eredményt adja a relatiojegyzeteknek és az illető oklevelek tartalmának éles megfigyeléssel végzett egybevetése. Azonban tudnunk kell, hogy az okleveleknek csak csekély részén található relatio-jegyzet ; a szerző 660-at gyűjtött össze a tízezernyi okleveles anyagban. A relatio jegyzet, úgy látszik, inkább némileg kivételes esetekben került az oklevélre; talán, amikor az oklevélkiállításra a parancsot nem a rendes közeg, a kancellária vezetője adta ki, hanem egyenesen a referenstanácstag. A szerző táblázata tehát csak jellemző eredményeket adhat, nem végleges arányokat. Lényegében azonban bizonyos a királyi titkárok szerepének erős növekedése , tehát a szakképzett alkalmazottaké, a régi országos méltóságokéval szemben. Így volt ez a francia, vagy az osztrák udvarban is, amott már a XIV. századdal kezdődve .