Századok – 1932
Szemle - Hofer Johann: Der Sieger von Belgrad 1456. Ism.: Balanyi György 97
SZEMLE. 97- nak gerincévé a kápolna művészettörténeti vizsgálatát tette. Ennek kritikájára nem érezzük magunkat hivatottnak. A kápolna történetéletéhez T. sok becses adatot szolgáltat, de munkájából léptennyomán látszik, hogy sok más adatot figyelmen kívül hagyott. A történetírás szempontjából értékes adalék ez az értekezés de korántsem befejezett, teljes története az aacheni magyar kápolnának. Kár, hogy a szerző nagyon homályosan ír, ami a történeti részekben is könnyen félreértésekre adhat alkalmat. Tóth László, Hofer János osztrák redemptorista szerzetes és kiváló Kapisztrán- szakértő Der Sieffer von Belgrad 1456 c. terjedelmes dolgozatában (Hist. Jahrbuch 1931, 163—212. 11.) újból felveti a kérdést, mely Aeneas Sylvius óta annyiszor foglalkoztatta már a hazai és külföldi történetírókat , kinek volt nagyobb része a nándorfehérvári győzelem kivívásában. Hunyadinak-e vagy Kapisztránnak ? A kérdés, mint ismeretes, meglehetősen bonoolult, mert a kortársak és nem utolsó sorban a két érdekelt fél, Hunyadi és Kapisztrán jelentései olyan benső ellenmondásokat tartalmaznak, melyeket szinte lehetetlen egymással összeegyeztetni. Hofer természetesen Kapisztránnak ítéli a babért. Komoly meggyőződéssel bizonyítja, hogy Hunyadi a két kritikus napon, július 21-én és 22-én nem is volt a várban, hanem ideje nagy részét hajón töltötte, hogy a vár bukása esetén azonnal menekülhessen. Bizonyítása, el kell ismernünk, alaposság és tárgyi ismeret tekintetében semmi kívánni valót nem hagy. Csak az a baj, hogy legfőbb forrásul Kapisztrán egyik kísérőjének, Tagliacozzoi Jánosnak előadását fogadja el, bár maga is tisztában van e bőbeszédű ferences testvér elbeszélésének kuszaságával és zavarosságával. Ennek ellenére Hunyadira vonatkozó állításait mégis teljes értékű igazságnak veszi és nagy buzgalommal iparkodik a többi forrás előadását is hozzájuk igazítani. Ez persze nem mindegyiknél sikerül egyenlőképen. Egyik-másiknál kénytelen olyan magyarázathoz folyamodni, melyet enyhén szólva erőszakoltnak kell minősítenünk. Különösen Hunyadi szavainak (. . . Nosque cum proprio capite nostro in ipso Castro fuimus tempore expugnationis . . .) értelmezésénél érezzük ezt. Azzal az állításával pedig, mintha Hunyadi nem tudott volna latinul és így nem tudta volna ellenőrizni a nevében kiállított okleveleket, nyilvánvalóan messze túllő a célon. Poggio Bracciolininak hozzája intézett levelei meggyőzően mutatják, hogy a kormányzó élete utolsó szakaszában nemcsak hogy jól tudott latinul, hanem alkalmilag szívesen olvasta a régi és új klasszikusok műveit is. (Mai : Specilegium Romanum, X. 248., 250. 1.) Az is erős túlzás, hogy a szerző mindig csak a keresztesekről beszél, mintha mellettük a rendes katonaságnak semmi szerepe sem lett volna. Dugovics Titusz ismert önfeláldozása mást bizonyít. Pedig Dugovics, mint Mátyás király adományleveléből tudjuk, már Várnánál is ott harcolt Hunyadi seregében. (Tud. Gyűjt. 1824. VIII. 1811.) Még kevésbbé helytállók a szerző által felsorakoztatott lélektani szempontok. Hunyadit nem úgy ismerjük, mint akit az ellenség akár számával, akár vakmerő bátorságával kislelkű elcsüggedésre tudta volna hangolni. Ellenkezőleg egész hadi pályájának a csüggedetlen elszántság adja meg a főjellegzetességet, így a nándorfehérvári győzelem személyi érdemének kérdését Hofer nagyszorgalmú és sokoldalú okfejtése után is nyílt kérdésnek kell tekintenünk. Mindenesetre kívánatos volna, ha hasonló alapos felkészültséggel és ezenfelül megfelelő katonai szakismerettel magyar részről is vizsgálat alá vonnák a kérdést. Akik ugyanis eddig Századok, 1932. I—III. füzet