Századok – 1936
Szemle - Weill; George: Le journal. ssm.: Ungár László. 122
TÁRCA. 127 Munkássága, mely sokoldalú érdeklődését és tudásának mélységét csak sejttetni engedi, de távolról sem fejezi ki, legnagyobb részben a paleográfia, diplomatika és a nyelvtudomány határterületén, mozgott. Ilyen tárgyú kisebb cikke, nagyobb tanulmánya a Magyar Nyelvnek úgyszólván minden számában található. Közöttük már terjedelem dolgában is legnevezetesebb „A tihanyi alapítólevél olvasásához" című értekezése (Magyar Nyelv XIX., XX.), amely szerény címe ellenére igen fontos nyelvészeti eredményeket tartalmaz. Másik kedvenc területe a középkori magyar oklevelek és krónikák íróinak, a magyar irodalom eme névtelen úttörőinek a kutatása volt. Erre a feladatra rajta kívül nem volt rátermettebb, alkalmasabb ember, hiszen ő nemcsak személy szerint ismert minden embert a magyar koraközépkorból, mint Karácsonyi János, hanem a a középkori munkák filológiai kérdéseiben is otthonosan mozgott. Idetartozó munkái közül elég a Magyar Nyelv XX. és XXI. kötetében megjelent „Adalékok legrégibb nyelvemlékes okleveleink és krónikáink íróinak személyéhez", valamint a Klebelsberg-Emlékkönyvben közzétett ,,P. mester" című tanulmányaira rámutatnunk, amelyek közül különösen az utóbbi az intuíció és szigorú módszeres kutatás legklasszikusabb példája. E munkájában véglegesen tisztázta, hogy az Anonymus Gestájának kezdő szavaiban a P dictus magister-ben csakis névrejtő siglát láthatunk és semmiféle praedictusnak nem olvashatjuk. Ez a megállapítása az Anonymus-kutatásnak eddig legszilárdabb pontja és kétségtelenül legmaradandóbb eredménye. Ahogy a krónika nyelvi és történeti adataiból II. Béla korára következtet, egyike forráskritikai történelmi irodalmunk legragyogóbb teljesítményeinek. Ezekhez a kutatásaihoz szorosan kapcsolódik a „Honfoglaláskori hősi énekeink előadásformájához" című, a Magyar Nyelv XXVII. kötetében megjelent tanulmánya, amelyben zseniális meglátással a középkori latin krónikáink szövegéből elpusztult epikus költészetünk előadásformájának ősi jellegét és eredeti szövegének nyomait mutatja ki. A magyar múlt szeretete vezette a magyar rovásírás vizsgálatához is, amelynek egyik legszakavatottabb ismerője volt. Ő maga két emlékét fedezte fel ennek a magyar kultúrtörténet szempontjából páratlan fontosságú írásnak. Ezek egyike a Nikolsburgi emlék, írástörténeti szempontból is megbecsülhetetlen értékünk. A magyar jogtörténetben I. Endre törvénybe idéző ércbillogának felfedezésével és a nála jellemző vaskövetkezetességgel felépített, szigorú módszerességgel megírt munkájával (Turul és Ungarische Jahrbücher) emeli magának örök emléket. Nyelvészeti szempontból felbecsülhetetlen értékű a Pais Dezsővel közösen kiadott Ómagyar Olvasókönyv, amely nemcsak a nyelvészeti célokra is alkalmas, sajnos, nálunk teljesen elhanyagolt oklevélközlésre állított követendő példát, hanem a bevezetés-