Századok – 1942
Történeti irodalom - Baráth Tibor: Az új Magyarország történetírása. Ism.: Hajnal István. 453
455 TÖRTÉNETI IRODALOM •mint a nyers erőszakot. Bebizonyult, hogy a történelmi nemzetorganizmus számára és az egész kultúrfejlődés számára természetellenes és végzetes ez a mechanikus elhatárolás. De honnan vegyük az új, természetes, organikus módszereket az államfogalomnak? de szükséges átalakítására? Ismét csak a politikai érdek, azaz az erősebb joga legyen az irányadó? Legyenek nagy nemzetek a régi, sőt fokozottabb szuverenitással, s legyenek alkalmazkodó, alárendelt nemzetek? Az államhatár, az „élettér" új elrendeződése csak a nemzetegyéniségek sérelme nélkül, mély kölcsönösségben oldható meg. Ilyen mély, az élet teltét érvényesítő kölcsönösség elméleti uton alig dolgozható ki, az emberi fejlődésben kínálkozó tapasztalatokra kell visszatérni, azokra az időkre, amelyekben még nem ismertek racionális éles határokat s amely korszakok mégis, sőt éppen ezért, alkalmasak voltak a mai nagy és kicsiny nemzetek érzékeny organizmusának felnevelésére. Tanulmányoznunk kell az európai hűbériség-rendiség államszervezeteit, sajátos határzónáikat, egészen irracionális, s mégis oly termékeny nemzetközi viszonyaikat. Ezek hozták a csodát, hogy maroknyi népek önálló, sajátos nemzetegyéniségekké fejlődhettek ki, ami elképzelhetetlen volt az antik és az orientális racionális birodalmi államfogalom korában. A magyar történetírás máris megkezdte ezt a munkát, különösen a középkeleti kultúrzóna ily népek közötti sajátosságainak felkutatására. A Kárpátmedence térségét kitöltő népek együttélésének s szomszédságukhoz való illeszkedésének kérdése keres a múltból példázatokat, módszereket. Miért ne szolgáljuk az önmagunk, s az egész emberiség érdekét is azzal, hogy általános érvényű, objektív módszereket dolgozzunk ki a kérdés megoldására? A tudományba a szellemi ököl jognak módszerét nem lehet bevezetni. Végül pedig a „totalitás" fogalmában is valóban korunk figyelmeztetését érezzük az emberi fejlődés mélyebb értelmére, az egyéni és a társadalmi élet egészének helyreállítására a liberáliskapitalista mechanisztikus elképzeléssel szemben. Már a „szellemtörténetnek" is ez volt az elgondolása, mindent egységben akart átérteni — csak túlságosan filozófiai szempontokból csinálta, s ezzel valójában az intellektuális tényezők szerepét emelte ki egyoldalúan, az élet egészének megragadása helyett. S egyáltalán, ha „totalitásról" van szó, minden igazi történetírás mindenkor e szemléletnek volt a képviselője. Specialitásokra szakadt szét, a munkamódszer szakszerű kívánalmainak megfelelően, de mindig rossz történész volt az, aki a specialitásból nem tudott az életegész-megértés tudományáig és művészetéig felemelkedni. A történelem maga a totalitás princípiuma. Az életet rekonstruálja. Semmi más szellemi vagy társadalomtudomány sem foglalkozik ezzel. Meggyőződésünk szerint a történelem lesz az új korszaknak alapvető társadalomtudománya. De amit az új korszak kíván, az az életnek a totalitása, nem pedig valamely politikai ideológiának és az erre alapított közösségnek mindent átható totalitása. Nem elégít ki már a liberális individualizmus, amely egyeseket talán valami ügyes