Századok – 1954
Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148
152 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁNAK VITA ÜLÉSE Foch Zsigmond Pál. Hozzászólásomban csupán két szempontra szeretnék röviden utalni ; két olyan szempontra, amely már felmerült a vitában, de talán érdemes rá további figyelmet fordítani. Az egyik : az elvi kérdések felvetése, történettudományunk termékeinek elvi kritikája Elekes elvtárs referátumában ; a másik a magyar történészek egységfrontjának létrejötte és megszilárdítása. Ami az elvi kérdések felvetését, történettudományunk termékeinek elvi kritikáját illeti, Elekes elvtárs a magyar történészek elméleti színvonalának nem elegendő mértékű emelkedéséből indul ki ; ebből az elméleti hibák két típusát vezeti le : a sematizmust egyfelől, az empirizmust másfelől ; s a továbbiakban ennek a kétféle hibatípusnak a keretei között ad kritikai megjegyzéseket egyes könyvekről, cikkekről, jegyzetekről stb. A kiindulás helyes és helyénvaló a kétféle hiba körülírása is. De úgy vélem, helytelen az egész elvi kritikának e két szempont korlátai közé iktatása, a történettudományi művekben fellelhető mindenféle hibának a sematizmus és empirizmus Prokrustes-ágyába való beszorítása. Ebből szükségszerűen következik egyrészt az, hogy Elekes elvtárs kritikai megjegyzései számos esetben általánosságban maradnak, nem eléggé konkrétak, úgy is mondhatnám : meglehetősen sematikusak; másrészt az, hogy bizonyos mértékben letompítottak, nem adják azt az éles, harcos bírálatot, amelyre történettudományunknak a mai viszonyok között, a Történészkongresszus tanulságai nyomán, de különösen a Párt Központi Vezetőségének határozatai alapján égető szüksége van. A referátum kritikai módszerének gyengesége rögtön szemünkbe ötlik, ha egybevetjük a szovjet történettudományban a közelmúltban megjelent hasonló célú tanulmányokkal, mint a Kommunyiszt 1953. 6. számában megjelent cikke a szovjet történettudomány legfontosabb feladatairól, vagy a Voproszi Isztorimnak ugyancsak 1953. 6. számában közzétett hasonló című tanulmánya. Ezek is rámutatnak az elvont sematizmus, dogmatizmus és az üres empirizmus, faktográfia veszélyére , de kritikai szempontjaik távolról sem merülnek ki ezek ismételt hangoztatásában. A szovjet cikkek felvetik az egyes történelmi korszakok legfőbb elvi kérdéseit, az orosz nép, az orosz burzsoá nemzet kialakulásának, a szovjet társadalom történetének stb. fontos problémáit, s bár viszonylag rövid, a most tárgyalt referátumnál jóval rövidebb cikkekről van szó — konkrét bírálatot adnak az egyes történeti korszakok fő problémáinak tárgyalásában elkövetett hibákról. Úgy vélem, a mi esetünkben is helyes lett volna, a megjelent történelmi tanulmányok és a tankönyvmunkálatok tanulságai alapján néhány ilyen konkrét kérdést megvizsgálni, akár a prefeudális korszakra, akár az államhatalom centralizációjára, a második jobbágyságra, vagy a kapitalizmus magyarországi fejlődésének sajátosságaira, a magyarországi munkásmozgalomra stb. vonatkozólag. Igen kézenfekvő lett volna pl., hogy Elekes elvtárs — aki több ízben utal Molnár elvtárs két évvel ezelőtt tartott akadémiai beszámolójára, s többek között erre támaszkodva fejti ki a sematizmus és empirizmus kritikai szempontjait is — megpróbálja megvizsgálni, hogy az abban felvetett történeti problémák, pl. a centralizáció és függetlenségi harcok problémájának megvilágításában milyen eredményt ért el azóta a magyar történetírás stb. Erre azonban a magyar történelem egy-egy korszakát, egy-egy főkérdését tárgyaló történelmi tanulmányok rövidre fogott, de konkrét bírálatára Elekes elvtárs nem vállalkozott. Aminthogy nem vállalkozott arra sem, hogy a sematizmus és empirizmus általános szempontjaiból kiindulva konkrétabb, élesebb kritikai szempontokat is kidolgozzon referátumában. Pedig önként kínálkoznak ilyen szempontok. Sztálin utolsó művének megjelenése óta pl. az érdeklődés homlokterében áll a társadalmi-gazdasági törvények objektív jellegének a tanulmányozása. A szovjet közgazdászok, történészek alaposan megvitatták a saját és mások régebbi munkáiban ezzel kapcsolatban fellelhető hibákat, szubjektív-idealista, voluntarista nézeteket. Nálunk ez lényegében elmaradt. Elmaradt a sztálini mű megvitatására szánt üléseken, elmaradt azóta is. A referátum beszél ezeknek az üléseknek az érdeméről és hiányairól , de maga sem mutat rá, hogy történelmi tanulmányainkat máig sem vetettük kritikai elemzés alá ebből a szempontból, a szubjektivista-voluntarista hibák szempontjából. Molnár elvtársnak két idevágó előadása az Akadémia tavaszi nagygyűlésén, ill. a történészkongresszuson, magas elvi színvonala mellett ugyancsak adós maradt a magyar történetirodalomban mutatkozó ilyenfajta hibák konkrét elemzésével. Egy másik, ugyancsak az érdeklődés előterében álló elvi kérdés a személyiség történeti szerepének a kérdése, az ezzel kapcsolatos antimarxista hibák és túlzások. Ez a kérdés nyilvánvalóan olyan jelentőségű, hogy megérdemelte volna, hogy a referátum mint kritikai szempontot alaposan kidolgozza és számos példán keresztül konkrétan megvilágítsa. Elekes elvtárs azonban ezt a kérdést is a sematizmus, a leegyszerűsítés