Századok – 1955
Szemle - Manfred; A. Z.: Franciaország külpolitikája 1871–1891 (Ism. Vadász Sándor) 132
történet megjelenése után, amely az első igényes, összefoglaló jellegű munka ebben a tárgykörben, nagyobb lélegzetű monografikus feldolgozások is napvilágot láttak. Jeruszalimszkijnek az imperialista Németország múlt századvégi külpolitikáját taglaló, 1951-ben megjelent munkáját hamarosan követte A. Z. Manfred könyve, amely Franciaország 1871 utáni külpolitikájának kérdéseit vizsgálja behatóan. A. Z. Manfréd közel 600 oldalas monográfiája az újkori történelem egyik legfontosabb és egyben legérdekesebb szakaszának, az imperializmusba való átmenet idejének francia külpolitikáját rajzolja. Ekkor alakultak ki a hatalmas monopolszervezetek a legfőbb kapitalista országokban, ebben az időben bontakozott ki a nagyhatalmak versengése, amely a XIX. század végére, a XX. század elejére mélyreható ellentétekké csomósodott. A nagyméretű gyarmati rablások, a világ felosztásának az időszaka,ez a 20 év. Éppen ezért nagyfontosságú a marxista történettudomány számára a jelzett korszak külpolitikai kérdéseinek tanulmányozása. Franciaország az 1870—71-es háborúból vesztesként, legyengülve került ki. Németország továbbra is fenyegető magatartása parancsoló szükségességgé tette számára, hogy támaszt keressen az európai hatalmak közt. A könyv első része a szövetségesek kérdésével, valamint az 1872—75-ös háborús veszéllyel foglalkozik. Ennek a résznek a központi kérdése : miért nem került sor háborúra a két ország között? A nagyhatalommá serdült Németország agresszív vezetőkörei rendkívüli találékonyságot tanúsítottak a provokációk kieszelésében. Az 1873-as esztendőben országszerte ünnepségeket rendeztek Németországban a sedani csata évfordulóján (Sedanstag). Bismarck Franciaország elleni kirohanásai napirenden voltak. A konfliktusok mégsem vezettek fegyveres összecsapáshoz. Részben a francia burzsoá politikusok gyáva meghunyászkodása ad feleletet a történtekre. A döntő ok azonban : Oroszország magatartása. Ez utóbbi nem jó szemmel nézte Németország túlzott megerősödését, és szívesen látott volna egy erős Franciaországot annak szomszédságában. A könyv a diplomáciai levelezések, a francia és orosz hivatalos diplomáciai kiadványok megállapításaival támasztja alá azt az állítását, hogy Oroszország fellépése mentette meg Franciaországot a német támadástól. A francia diplomácia már ezekben az években kereste a közeledést a cári Oroszországhoz, és mindent elkövetett, hogy megnyerje támogatását. Kétségtelen, hogy a francia külpolitika egyik legproblematikusabb szakasza a 70-es évek végétől a 80-as évek közepéig tartó időszak, amelyet jól hangsúlyoz a könyv. A mérsékelt köztársaságiak hatalomra jutása után új fejezet kezdődött a századvégi francia külpolitikában : a »német irányvonal« felülkerekedése, a Németországgal való együttműködés időszaka. Mi okozta ezt a fordulatot a francia külpolitikában, amely oly sokat köszönhetett Oroszországnak? A kérdés megválaszolása az akkori Franciaország belpolitikai életének mélyreható vizsgálatát követelte meg a könyv szerzőjétől. A 70-es évek végére a munkásosztály már magához tért a Párizsi Kommün leverése utáni kábultságból. A munkásmozgalom erősödése rémülettel töltötte el az uralkodó osztályt, amely,hogy elterelje a figyelmet a belső bajokról, a gyarmati hódítások útjára lépett. Ez a politika ugyanakkor a fináncburzsoázia érdekeit is szolgálta. A francia tőke a 70-es években már behatolt a közel-keletre, ezért a fináncburzsoázia egyes körei Oroszországban versenytársat láttak. Nem véletlen tehát az eltávolodás Oroszországtól. A gyarmatok szerzésére irányuló törekvés támogatásra talált Franciaország ádáz ellenségénél, a junker Németországnál. Azonban ez a politika hamarosan csődöt mondott. Németország 1887-ben újból háborúval fenyegette Franciaországot. A helyzetet ismét Oroszország közbelépése mentette meg. A. Z. Manfréd fejtegetésének középpontjában az orosz-francia szövetség létrejötte áll. A szerző cáfolja a burzsoá történetírásnak a szövetséggel kapcsolatos hamisításait. A burzsoá történetírók (elsősorban a franciák) úgy tüntették fel a dolgot, mintha Oroszország kereste volna Franciaország barátságát, mivel a hetvenes évek végén elszigetelődött. A szövetségkötés körülményei is az ellenkezőjét bizonyítják, ugyanis minden lényeges kérdésben az orosz diplomácia álláspontja győzött. A szerző teljes bonyolultságában tárgyalja a kérdést. Rámutat az orosz külpolitikában érvényre jutó németbarát irányzatra is, amely a Németországgal gazdasági kapcsolatban álló körök érdekeit fejezte ki. • A szerző teljes határozottsággal leszögezi, hogy az 1891—94-es orosz-francia szövetség imperialista jellegű volt. Különösen a 90-es évek gyarmati politikájában valósult meg Franciaország együttműködése a reakciós cári Oroszországgal. Ugyanakkor a szerző arra is rámutat, hogy a szövetség emelte Franciaország nemzetközi tekintélyét. A könyv forrásanyaga rendkívül gazdag, nemcsak terjedelemben, hanem a felhasznált dokumentumok sokrétűségét tekintve is. A diplomáciai gyűjtemények, hiva-