Századok – 1957
Szemle - Kőszegi Imre–Pap János: Kempelen Farkas (Ism. Hajnal István) 415
szaknak tipikus alakja volt ő : jó tudással, nagy mechanikai képzettséggel, de vággyal, hogy csodát varázsoljon elő tudományából, vagy legalábbis olyasmit, ami bámulatba ejti az embereket. A felvilágosodás uralkodói udvarait, előkelőségeit a feltalálók sokasága bolondította végig. Nagy hiba az, hogy a szerzők nem mondják meg mindjárt az első sorokban az igazságot a sakkozógépről. Közlik ugyan az egykorú és későbbi leleplezéseket, de maguk nemcsak tartózkodnak a nyílt állásfoglalástól, hanem bizonyos mértékig Kempelen bírálói ellen is fordulnak. Csaknem a kötet végéig kell érnünk, amíg rátalálunk a mondatra: „Nem vitás, hogy ember volt a szekrényben." A szerzők nyilván a végsőkig akarták feszíteni az olvasó érdeklődését a sakkozógép titka iránt. De még a végső beismerést sem fogalmazzák meg a szükséges nyomatékkal, eléggé futólag nyiatkoztatják ki a fejezetben, amelynek címe ,,A titok »fdiderül". Az idézőjelbe zárt „kiderül", s a kérdőjel utána, mintha még mindig szívesen vennék a szerzők, ha egyes olvasóikban megmaradna némi hit Kempelen gépének csodálatosságában. Kempelent úgy kellett volna ábrázolni, mint a felvilágosodás korának tipikus figuráját, mégpedig, kétségtelenül, a komolyabb, értékesebb, súlyosabb fajtából. Éppen a hatásos beállításra való törekvés okozza azt, hogy végül is, az európai irodalom izgalmas vitáit végighallgatván, szinte fel kell háborodnunk Kempelen olcsó trükkjén. Mindjárt a „titok" tisztázásán kellett volna kezdeni; az egész gépben éppen a kor hiszékenysége a históriailag érdekes tény. S még egy : valóság, hogy a bécsi udvar támogatta Kempelen körútját, sőt ösztönözte is erre. Vajon Mária Terézia és II. József ne tudott volna a gépbe bújtatott emberről ? Ez alig hihető. Kempelen Nagy Frigyesnek négyszemközt elárulta a titkot, s a király hatalmasat nevetett rajta. Saját uralkodói előtt még kevésbé titkolódzhatott Kempelen. Eleven vonás a felvilágosodás korrajzán : Kempelent Habsburg-uralkodók küldték ki, végigbolondítani Európát. Hihető, hogy —az uralkodói mulatság megóvására—Kempelennek nem volt szabad önmagát lelepleznie. Becsületére válik, hogy itt-ott mégis elárulta, hogy trükk van a dologban. Jó lett volna, ha a szerzők pontosan idéztek volna ilyesféle nyilatkozatait ; igen fontosak lennének ezek egyéni komolyságának megítélésére. A szerzők túlságosan érzelmes aláfestéssel tárgyalják Kempelen kezdeményezését a vakoknak írás-olvasásra való oktatása körül. Mária Terézia felszólítására tanította meg az írás-olvasás elemeire a császárnő keresztlányát, Paradis Mária Terézia énekművésznőt, akinek külföldi hangversenyei keltették fel azután a figyelmet a vakok oktatása iránt. Az életrajz hivatkozik az egykorú irodalomra, de nem ragadja meg gyökerében ezt a kérdést sem. Valamiként talán mégis lehetett volna bizonyos következtetésekre jutni arra nézve, hogy mily módszerekkel tanította Kempelen az írást. Szerkesztett tanítványa számára egy készüléket is, amelyet később a mai írógép ősének szerettek volna látni. A szerzők e pontban határozott kritikával élnek : nem írógépről, hanem egyszerű betűszedő készülékről volt szó, érdes, kitapintható felületű betűkkel. Legnagyobb hibája a könyvnek a felületesség, amellyel Kempelen gőzgépszerkesztő kísérleteit tárgyalja. Már 1777-ben elkészült egy gőzgépe, s a bécsi kamara 1779-ben kelt leiratával hatalmas pénzt ígért neki, ha a gép üzemileg hasznosnak bizonyul. „Ebből a leiratból megállapítható — mondják a szerzők —, hogy Kempelen akkor teljesen új rendszerű gépet ismertetett a Kamarával" (66.1.). Ha így áll a dolog, igazán elsőrendű történeti érdek lett volna a leirat tartalmának pontos ismertetése — a szerzők azonban semmi továbbit nem mondanak róla. Csak futólag említik, hogy a gép modelljét Kempelen 11 bécsi Graben-en felállíttatta, s hogy az pár perces működés után széttörött. Legközelebb aztán 1788-ból tudunk gőzgépéről, ekkor már szabadalmat is kért és kapott reá. A kérvénynek, a kamarai szakértők véleményének és a szabadalmi iratnak szövegét bőven ismertetik a szerzők. Tulajdonképpen két találmányról van szó : az egyik az angol dugattyús gőzgép tökéletesítése , a másik egészen Kempelen eredeti találmánya. Az utóbbiban a kazánból egy hengerbe áramló gőz kitódulásának visszaható ereje forgatja a hengert s e forgó henger (nem „körbenfutó henger", mint a szerzők mondják)hajtja a munkaszerkezetet. A gőz reakciójának felhasználása ősrégi, már antik római gondolat volt, de csak a XIX. századtól tudták gyakorlati értékűvé tenni. Kempelen e kísérlete érdekes, de következmények nélküli. Az ő korában már régóta az angol dugattyús gépek bizonyultak gyakorlatilag egyedül használhatónak. Kempelen kérvénye, a kamarai szakértők véleménye s a szabadalmi irat egyaránt mint szabadalmazandó újítást sorolja fel mint „az angol gőzgéppel szemben való előnyöket" a külön kondenzátort, a lecsapódott vizet eltávolító szivattyút, a dugattyú tökéletesítését, valamint azt a szerkezetet, amely a dugattyú fel-alá mozgását átviszi a hasznos munkát végző mechanizmusokra. A kevéssé avatott olvasónak tehát az az érzése, hogy mindezen újítások valóban Kempelen találmányai voltak. Különösen, amikor a