Századok – 1958
Történeti irodalom - Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája (Ism. Hanák Péter) 824
TÖRTÉNETI IRODALOM 827 kívánjuk felróni — pedig akad néhány túlzás, erőltetés, például az április 12-i minisztertanács külpolitikai eszmefuttatásába kissé belemagyarázott nagyszabású, tervszerű program (30—31. 1.) ; a nagymagyar gondolat Londonig ható vonzóerejére vonatkozó megjegyzés (83. l.) , vagy az olasz segély vitájának egyoldalúan a nagymagyar gondolatból való magyarázata. De elvégre egy koncepció eredetiségét, új vonásait jobban kidomborítják a szinte elkerülhetetlen túlzások, mint a vérszegény, „egyfelől-másfelől"óvatoskodás. A „nagymagyar koncepció" nem eléggé következetes, kissé elnéző bírálatát sem kívánjuk első helyen hibáztatni. A „nem eléggé", „kissé", „túlságosan" meghatározások jobbára szubjektív jellegűek, legtöbbször nem a szemlélet lényegére, hanem megfogalmazására, gyakran a stílusra irányulnak. Hajnal stílusát pedig egyfajta elevenítő erejű, emelkedett tárgyilagosság jellemzi, a címkéző jelzők, a jogászi retorika kerülése : a tanulságokat mondják el a tények, a szereplők, az események csoportosítása, s nem útonútfélen a szerző. A tanulmányban megnyilvánuló felfogás, s a tanulmány egész értelme elítéli a „nagymagyar koncepció" nacionalizmusát, bár az ítéletet a szerző óvatosan fogalmazza, gyakran olyan helyeken sem mondja ki, ahol, szerintünk, helye lett volna, így például a német-magyar szövetkezés negatív oldalának, szlávellenes elnyomó célzatának, a bécsi és a havaselvei forradalmi mozgalmak elnyomására vonatkozó magyar felajánlkozásnak, a kifejezetten szláv- és románellenes lépéseknek a nyílt megbírálását hiányolni, úgy hisszük, nem vaskalaposság, nem valamiféle primitív ítélkező módszer megkövetelése részünkről. De nem ezekben a hiányokban látjuk a hajnali koncepció gyengeségét, hanem abban, hogy elfogadja a „nagymagyar koncepció" realitását és ezzel érvel az önálló külpolitika — bizonyos vonatkozásban az egész függetlenségi küzdelem — realitása mellett. Milyenek is voltak valójában a „nagymagyar koncepció" történelmi esélyei ? A külső körülmények, Itália és Németország nemzeti egyesítése, Ausztria felbomlása tényleges történelmi realitások voltak, rendre be is következtek, ha nem is akkor és nem is úgy, ahogyan 1848 forradalmárai elképzelték és valósítani megkísérelték. De vajonezek a realitások egyszersmind a „magyar birodalom" feltámasztásának realitásai is voltak-e? Eltekintve most olyan nem elhanyagolható „reálpolitikai" tényezőtől, mint Anglia feltétlen Ausztria-barátsága, a Monarchia felbomlása és az egységes Németország létesítése esetén önállósult Magyarországra egyfelől a német nyomás — a kapitalizmus törvényszerű fejlődése következtében expanzív, elsősorban a Kelet felé tendáló Németország nyomása —, másfelől a cári Oroszország terjeszkedése nehezedett volna. A két nagyétvágyú, sziklányi szomszéd közé ékelve Magyarország önállóságát is nehezen, csak a két hatalomtól fenyegetett szomszéd népekkel együttesen, megbékélve összefogva lehetett volna tartósan védelmezni. De függetlenségünk, nemzeti létünk állandó veszélyében még a nemzeti önállóságra úgyszintén áhító és velünk egyjogú nemzetiségeket is elnyomni, a szomszéd kis népeket is meghódítani , tökéletesen irreális vállalkozás lett volna, saját önállóságunk vesztét okozta volna. Irreális volt az erőt meghaladó megemésztő többfrontos küzdelem az adott pillanatban is, s főként a jövőre nézve, hiszen a történelmi fejlődés minden lépése a szomszéd kis népek nemzeti erősödését érlelte, a „történeti" Magyarország rovására bekövetkező nemzeti egyesülését alapozta meg. Nem utólagos, élettelen „ha úgy történt volna" spekuláció ez. A „nagymagyar koncepció" irrealitását már 1848 bebizonyította, még inkább 1867, amely e koncepció nemzetiségi elnyomó, „birodalomalkotó" elemeit is csak egy nagyhatalomnak alárendelten, saját önállóságunk megcsonkításával, tehát a koncepció lényegének feladásával juttatta érvényre ; majd a dualizmus kereteiben újjáéledt „nagymagyar koncepció" végzetes illuzionizmusát, teljes összeomlását bebizonyította, 1918. Igaz, 1848 tavaszának emberei mindezeket a fejleményeket nem láthatták. Őket a Monarchia magyar központú átalakításának akkor reálisnak látszó váratlan lehetőségei varázsolták el. De a nagy „varázsló" ekkor sem a pillanatnyi és a távolabbi realitásokat mérlegelő józan bölcsesség volt, hanem a nacionalizmus, ez a Janus-arcú eszme, amely leghaladóbb, 48-as korszakában is az önállóságért küzdő haladó hazafiság realitását egyesítette a más népeken uralkodás „birodalmi gondolat"-ának irrealitásával. S ha a 48-as minisztérium tagjai megérthető — de egyet nem érthető — módon reálisnak ítélték is a helyzetet a „nagymagyar koncepció" megvalósítására, a történész, száz év távolából, maga előtt látva a valóságos erőviszonyok és lehetőségek térképét, nem ítélheti annak. A magyar 48 realitását az adta meg, hogy európai forradalmakból született és azokra támaszkodhatott a reakció erőivel szemben, hogy objektíve fennállott a szabadságért küzdő népek összefogásának lehetősége. A „nagymagyar koncepció" realitásának elfogadását kifogásoljuk tehát elsősorban Hajnal koncepciójában és csak utána azt, ami ebből a tanulmányban logikusan következik. A tanulmány ismerteti, olykor bírálja, amit a kormány tett, de nem bírálja.·