Századok – 1982
Közlemények - Csóka J. Lajos: Az esztergomi főszékesegyházi könyvtár MS. III. 184. kódexe 969/V
EGY KÓDEX LEÍRÁSA 971 Az Énekek éneke magyarázatának fejlődése Az ószövetségi szentírás egyik leghíresebb, ismeretlen szerzőtől való canticumát nevezték Énekek énekének. Ez a viszonylag rövid könyv dramatizált nászdal, melynek főszereplői a vőlegény (sponsus) és a menyasszony (sponsa), a kar pedig a vőlegény barátai (amici) és a menyasszony társnői (adolescentulae), akik a természetemberek, féleképpen magyarázták. Voltak, akik a szöveget szó szerint értelmezték, és Salamon király és a fáraó leánya vagy Salamitis lakodalmi énekét látták benne; mások allegóriakirály és a fáraó leánya vagy Sulamitis lakodalmi énekét látták benne; mások allegóriának tekintették, s a szerelmi kapcsolatot szimbolikusan Isten és a zsidó nép viszonyára vonatkoztatták. A kereszténység ugyancsak szentírási műnek tartotta az Énekek énekét, s szinte egy évezreden át Jézusnak és egyházának kapcsolatát szemlélte a vőlegény és a menyasszony szavaiban és tetteiben. Rupert deutzi apát (f 1129), volt az első, aki a menyasszonyban Szűz Máriát látta, Szent Bernát (f 1153) pedig az egyéni lelket. A középkor exegétái a zsoltárok után a Canticum magyarázatával foglalkoztak legtöbbet, s ez az érdeklődés a 12. században kulminált. Ennek szemléltetésére említjük meg, hogy a 700-tól 1500-ig tartó időből 203 magyarázatot tartanak számon, melyből 77 szerzője ismeretes, 126-é pedig anonim. A 77-ből 33 jelent meg aztán nyomtatásban, 44 pedig még ma is kéziratban pihen. Ebből a hatalmas és számunkra csak többé-kevésbé hozzáférhető kommentárirodalomból Ohly és Riedlinger munkája nyomán mi a következőkben csupán azokat a szerzőket és műveket igyekszünk röviden jellemezni, akik és amelyek a mi - a szakirodalomban eddigelé ismeretlennek látszó - kommentárunkkal nyilvánvaló kapcsolatban állnak. Közöttük első helyen kell említenünk a nagy alexandriai exegétát, Origenest, aki a 244 táján írt művével irányt mutatott a következő korok Canticum-magyarázóinak. Allegorikus kommentárjában a sponsus Krisztust, a sponsa a zsidókból és pogányokból alakult egyházat jelentette, a vőlegény és a menyasszony társai pedig a dráma két kórusát alkották. A nászdalnak, „epithalamium"-nak tartott mű magyarázatában arra törekedett a szerző, hogy olvasóit az aszkézis és misztika útján a „sponsa", a „szeplő és tánc nélküli egyház" minél tökéletesebb tagjává nevelje. Görög nyelvű Canticum-magyarázatát Rufinus, a vele rokon tartalmú homíliáját pedig Szent Jeromos (1 420) fordította latinra.10 A népvándorlás zivataros századaiban azonban ezek a művek eltűntek a nyugati kereszténység vallásos irodalmából, s közvetlen hatásuk csak a 12. században jelentkezett újra. Szent Jeromos nem írt ugyan kommentárt az Énekek énekéről, sőt azt a szentírási könyvek végére állította, Origenes nyomán mégis szólt arról, hogy az egyház tagjai 7Vö.Schäffer: Das hohe Lied. (Münster, 1876) 28-78; A.Miller: Das hohe Lied. (Bonn, 1927). 10-14, 18-19. 8#. Riedlinger: Die Makellosigkeit der Kirche in den lateinischen Hoheliedkommentaren des Mittelalters. (Münster in W. 1958) 3. 'Fr. Ohly: Hohelied-Studien. (Grundzüge einer Geschichte der Hoheliedauslegung des Abendlandes bis zum 1200. (Wiesbaden, 1958.) 10Migne: Patrologia Graeca 13, 62-198; 37-58.