Századok – 1996
Közlemények - Richly Gábor: Magyar katonai segítségnyújtás az 1939–40-es finn–szovjet háborúban II/403
MAGYAROK A FINN-SZOVJET HÁBORÚBAN 405 heti puhatolózásai ellenére — a téli háborúban kitartott a szovjet szövetség mellett. Talán jobban megbízott Sztálinban, mint a váratlan improvizációkkal terhes angol-francia külpolitikában? Nem kizárt, ugyanis a nyugati szövetségesek következetlen politikáját többek között Finnország esete is jól szemlélteti. Noha 1939 nyarán szövetségkötés reményében még Párizs és London ajánlotta fel Finnország szovjet érdekszféraként való elismerését, sőt a szovjet-német érdekellentétek kiéleződését remélve Anglia még a Molotov-Ribbentrop paktum megkötése után is előnyösnek tartotta a Vörös Hadsereg esetleges Finnország elleni támadását, december második felében Lord Halifax már a finnek megsegítésére összekovácsolódó angol-francia-amerikai-olasz-japán egységfrontról ábrándozik Hitler és Sztálin ellen, Daladier pedig a német fegyverkezés ütemének lassítása érdekében azonnali katonai fellépést sürget a Szovjetunióval szemben, akár a finnországi Petsamonál, vagy a Balkánon partraszállva, akár a bakui olajmezőket bombázva. Az sem feltétlenül a magyar külképviseletek alkalmatlanságának a jele, hogy a londoni, párizsi, római és stockholmi magyar követségek a téli háború idején rendre ellentmondó értesüléseket küldtek Budapestre a szövetségesek terveiről, többek között annak lehetőségét is felvillantva, hogy Anglia és Franciaország esetleg Németországgal együttműködve száll hadba a Szovjetunió ellen.10 Függetlenül attól, hogy a magyar kormány milyen részletességű információkkal rendelkezett a szövetségesek egyre változó elképzeléseiről, december közepétől annyit már láthattak Telekiék, hogy Anglia és Franciaország alighanem a világszerte nagy szimpátiát ébresztő Finnország mellett kötelezi el magát11 — és ez a felismerés a revíziós tervek szempontjából korántsem tűnt közömbösnek. Ugyanis a magyar kormány joggal számíthatott rá, hogy a finnek számára történő esetleges segítségnyújtás gesztusa — hiszen a konkrét támogatás a körülményeket figyelembe véve gesztusértékűnél valóban nem lehetett jelentősebb — többszörösen esne latba mértékadó angol és francia politikai köröknél. A sajátos külpolitikai szituáció tehát igen előnyös kereteket biztosított a magyar segítségnyújtáshoz. A magyar kormány számolt is ezzel a lehetőséggel, és igyekezett minél jobban kihasználni azt. Az önkénteseket „Magyarország követeinek" tekintették, akik „ott kint többet érnek Magyarországnak, mint 3000 idebent".12 Kozma Miklósnak a zászlóaljat Angliáig kísérő bizalmi embere is ebben a szellemben nyugtázza elégedetten, hogy , Angliában sok fontos személyiséggel volt alkalmam beszélni és egyre jobban megerősödött bennem a meggyőződés, hogy ez az akciónk többet ért, mint húszesztendős revíziós propagandánk". (Ugyanakkor önkéntelenül a kormány elsődleges szempontjára is rávilágít: „újabb akciónknak akkor is felbecsülhetetlen értéke volna, ha második csoportunk már valóban nem érkezhetne meg Finnországba.")13 Az egyre kényesebb vizeken lavírozó magyar politikai vezetés megfelelő helyeken a „lengyel ügy" mellett ezentúl gyakran hivatkozott a finneknek nyújtott segítségre is, hogy jó szándékát igazolja. Például Teleki teljes diszkréciót kérve már január elején közölte a francia követtel, hogy „olasz hajókon folytatjuk a légelhárító fegyver- és a lőszerszállításokat, szabadságot ad aktív tiszteknek és hajlandó kiküldeni 600-800 főből álló kontingenst". Hasonló módon Barcza György londoni követ is a lengyel