Századok – 2007
BESZÁMOLÓ - Beszámoló a Nándorfehérvár-konferenciájáról (Skorka Renáta) 11/493
494 BESZÁMOLÓ rom egymással párhuzamosan működő célkitűzést elemezte, amelyek az Oszmán Birodalom expanziós politikájában már a kezdetektől érzékelhetőek voltak. Hangsúlyozta, hogy az iszlám nemzetközösségben már a 13. században megszületett az a tétel, amely szerint az iszlám egyetlen vallási-politikai egységet alkot, ennek ellenére a muszlim világot a politikai széttöredezettség jellemezte, s a helyi dinasztiák igyekeztek saját magukat legitim hatalomként feltüntetni. Ezen a helyzeten próbáltak az oszmánok úgy változtatni, hogy a szent háború (dzsihád) egyetlen letéteményeseként módszeresen felszámolták a kisázsiai török fejedelemségeket, hogy aztán egyetlen birodalomba olvasszák az iszlám nemzetközösséget. Fodor Pál továbbá leszögezte, hogy az oszmánokat második céljuk elérésében, vagyis a bizánci nemzetközösség leigázásában és betagozódásában nem csupán ügyességük és szervezettségük segítette, de a bizánci civilizációt emésztő belső gondok is, hiszen Bizáncnak a 13. század második felétől lényegében az autoritás és az államhatalom válságával kellett szembenéznie. Az iszlám-keresztény szimbiózis fejlődését segítette az is, hogy a bizánci nemzetközösség nagy részét a rend és a biztonság iránti vágy az oszmánok oldalára állította, valamint hogy a görögök és törökök tulajdonképpen már a 11. századtól együtt éltek Kis-Ázsiában, nem beszélve az ortodox és a muszlim vallás között felfedezhető számos strukturális hasonlóságról. Ezen ponton az előadó cáfolta azt a közhellyé vált nézetet, miszerint Konstantinápoly bukása után Moszkva lett az ortodox világ központja, hiszen hivatalos keretek között Isztambult továbbra is Kosztantinije névvel illették, II. Mehmed maga is baszileusznak, illetve autokratórnak neveztetett, és basziluszként iktatta be Gennadioszt Konstantinápoly pátriárkájának. Az oszmánok előtt harmadik célként az egyetemes római birodalom helyreállítása, vagyis a latin világ meghódítása szerepelt, ennek védelmét pedig a 15. század közepétől lényegében önvédelmi harc keretében Magyarország látta el. Fodor Pál előadása végén az 1456. évi nándorfehérvári ostrom fontosságát két szempontból is hangsúlyozta: egyfelől az oszmánokat a vereség arra sarkallta, hogy az iszlám világ elérhető földjeire, illetve a bizánci birodalom maradék államaira koncentráljanak hódításaikban, másrészt a magyarok törökökkel szembeni kitartása lehetővé tette, hogy Nyugat-Európa keresztény államai saját logikájuk szerint továbbra is zavartalanul fejlődhessenek. Pálosfalvi Tamás, a Történettudományi Intézet munkatársa „Magyar politika Nándorfehérvár korában" címmel tartotta meg előadását, amelyben a nándorfehérvári csatát megelőző másfél évtized belpolitikai eseményeit foglalta össze, különös tekintettel az ostrom előtti három esztendő történéseire. Hunyadi János felemelkedése ugyanis a Habsburg Albert halálát követő úgynevezett „zavaros időknek" volt köszönhető. A törökkel szemben mindig offenzív, belpolitikai téren pedig időnként a törvénytelenségektől sem visszariadó hadvezér ugyan 1453-ban lemondott kormányzóságáról, mégis a királyi várakat és jövedelmeket az ország főkapitányaként továbbra is kezén tartotta, vagyis hatalmát töretlenül megőrizhette. Pozíciós ellenfelével, Cili éi Ulrikkal szemben tovább erősödtek Konstantinápoly elestével, a Magyarországot fenyegető török támadás közeledtével, valamint 1453 végén a cseh és osztrák rendekkel megkötött szövetségével. Kezdeményezésére 1454-ben a budai országgyűlésen elrend