Századunk, 1841. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1841-10-25 / 86. szám

hatok egyet kettőt, mit a’ nagy hamarkodásban szemügyre vehettem. Talán egy királyi palota sincs Európában, mellyben nem annyira a’ gazdagság mint a’ jó ízlés annyira uralkodnék mint itt. A’ bútorok, padlazat, szőnyegek, festés, domborképek­, szóval mi csak a’ legfé­­nyesb salonhoz tartozik, itt annyi ’s olly gyönyörű, hogy minden kép­zeletet felülmúl. Igen divatos itt a’ fehéret arannyal vegyíteni, minél szebbet látni nem lehet Az audientia-terem minden utazók ítélete szerint most alkalmasint legszebb Európában. Az egész liliom-fejér­­ségű márványozás leggazdagabb aranyzattal vegyült; felséges görög ízlésű oszlopokon nyugszik a­ roppant terem, mellyet a’ Wittelsbachi ház hősei colossalis szobrokban diszesítenek; fejér márvány, arany és veres bársony ragyog a’ merre csak tekint a’ szem, a’ padlózat pedig fejér márvány veres csillagokkal. Némi szent borzalom fogja el a’ nézőt e’ sálában és akaratlanul rebegi e’ szókat. „Királyi munka !” — Különös említést érdemel a’ király hálószobájában Thorwaldsen felséges domborképe (bas-relief) melly az éjt és Aurorát képezi. Majd minden szobában, mind a’ királynál mind a’ királynénál, csudá­latos a’ tökély úgy a’ festészetben mind a’ szobrászatban és a’ sző­nyegekben ; de mondom, mindent a’ mi látható leírni, kötetekre ter­jedne és igy sietek a’ nemzeti ’s királyi színházról röviden szóltani. Már a’ színháznak külseje építőjének classicus görög ízlését ta­núsítja; a’ dupla, facade, egyik a’ porticuson, másik magán az épüle­ten, gyönyörű freskó festésekkel díszült; sokat hasonlít a’ párisi Odeon színházhoz. A’ gyönyörű porticus 8 óriási­ nagyságú korinthiai osz­lopon nyugszik; a’ páholyok belöl egészen más mintára alkotvák mint egyéb színházakban, a’ leghíresebb festők által készített diszítvények kimondhatatlan szépek; a’ muzsikai kar a’ legtökéletesebb mit csak életemben hallottam, a’ bécsi Orchester nem is hasonlítható hozzá. Ezen színházban, ha az ember mindent össze vesz, igazán nem föl­dön hanem menyekben véli magát lenni. Keserves sóhajtásokra fa­kadtam, eszembe jutván nemzeti színházunk Pesten, melly alkalmat­lan helyen építve, úgy néz ki mint egy kalitka; de sokszor is felsó­hajtottam, pedig mondhatom a’ legfájdalmasabb elkeseredéssel, hogy a’ nagy magyar nemzet nem mutathat legalább egy becsületes nem­zeti színházat, és a’ kis maroknyi bajor nép a’ legfelségesebb nemzeti színházzal dicsekszik. Hallottam e’ színházban operát és egyéb szín­darabokat is; jóllehet sok mestereket mutathat, de mondhatom, mű­vészi tekintetben még is inkább hallom Egresyt, Lendvainét, Labor­falvi Rózát, Szentpéterit, Megyerit, mint a’müncheni színészeket; de a’ milly jeles magyar színházunk a’ drámában, olly szegény és gyenge az operában. Felkiálték gyakran: „Schodelné! Schodelné! oh Schodelné !­ — Bár inkább az egyenetlenségeket kisimítottuk ’s e’ megbecsülhetetlen gyöngyöt, melly kezünkben volt, el ne bocsátot­tuk volna! — Bátor vagyok ezúttal hazámfiait egy nagy talentomra figyelmeztetni: ez Vilt Zsanet kisasszony, egy kamarális tiszt leánya Borsod vármegyéből, kinek olly gyönyörű hangja van, hogy ha ma­gát Bécsben és Olaszországban, hova őt már elküldöttem, bőven ki fogja képezni, bizonyosan második Malibran leend. Uraim, nem is lehet azon erős és szép hangot képzelni. Ezen leánykát, ha művészi nevelése végét érendi, bátor leszek a’ hazának felajánlani és által­adul ; ha szava el nem hagyja, tudom valami igen nagy lesz belőle, mert Schodelnét talán már most is felülmúlja. Kikötöttem magamnak nála azon feltételt, hogy csak úgy küldöm őt külföldre tanulás végett, ha azután a’ magyar színházhoz mint énekesné álland; mert a’ mit te­szek, csak hazámért kívánom tenni, nem pedig a’ külföldért. Sajná­lom, hogy mintegy magam tettét kell itt dicsérnem, de minden pro­pria laus sordet mellett is nyilván kimondom a’ dolgot, mert tudom, hogy e’ leánykában felette nagy művésznét nevelek hazámnak. Mint zongorászné már fellépett Pesten is többször, és dicsére­tében zengtek az újságlapok, de ez mind elenyészik éneke mellett. Úgy, úgy, ha­zámfijai­ már most is felsülmálja Schodelnét, pedig még alig tanul egy két hónapig énekelni. De addig nem engedek neki fellépni, mig csak tökéletesen külföldön ki nem pallérozódik. Akkor, ha szava megmarad és trémát nem fog kapni a’ nemzeti szinházbani első fel­lépténél, remény­em mind te barátom, mind hazámfiai azt fogjátok mondani, hogy nem sok mit Vilt Zsanetről mondottam. Müncheni mulatásom harmadik vagy negyedik napján menék az új parochialis templomban az Au nevű külvárosba. E­ templom már maga megérdemli, hogy az ember megszemlélésére nagy utat tegyen; az épület egészen góth ízlésű, kilencz óriási ablak szemléltetik itt és mindenikben egy egy történet a’ bibliábul képzelhetetlen szép czirá­­dákkal ékesítve látható; ez mind festett üvegből vagyon összerakva, mellynek színei olly szépek és elevenek, hogy még Stuwer tűzszi­­nei is halványok hozzájok képest. Az üvegfestésnek nyomai Német­országban a’ tizedik században találtatnak, sőt Anglia és Francziaor­­szágban már a’ harmadik században is űzték e’ mesterséget, az éj­szaki tartományokban csak a’ kilenczedik században gyakoroltatott; végre a’ 16ik században a’ legnagyobb tökélyre jutott, Glosius és Floris Ferencz által; később megint hanyatlani kezde e’ művészet, mig a’ legújabb időkben Frank Zsigmond Nürnbergből a’ művészet ezen ágát megint emelni kezdette. Azon előlépések, mellyeket a’ vegytan századunkban tett, az üvegfestésre szinte nagy befolyással volt, és Münchenben most olly festett üveget készítenek, melly a’ ré­git nemcsak felülmúlja, hanem olly színeket varázsol elő, mellyeknél a’ szem szebbeket sohasem látott. Mindent, mi olajban és fresco fes­tésben előadatható, Münchenben üvegen állítanak ki. E’ festett üvegek készítése igen terhes; minden üvegtáblának többször égő kemenezé­­be kell rakatni, a. m. az első festés után mindjárt tűzbe tétetik, az­után a’ meghűlés után ismét újra festetik és kemenezébe jön; ez ismételtetik ötször hatszor mig csak ama’ képzelhetetlen tisztaságú fris színek elő nem jönnek. Megtörténik sokszor, hogy az ötödik ége­tésnél elpattan a’ tábla. Majd egy egész napot tölték el templom­ban, mert lehetetlen hogy az ember rövid idő alatt csak az ablakokat is, mellyeken annyi sok felséges festések ragyognak, voltaképen meg­szemlélhesse. A’ müncheni képtár, Pinakotheka, már csak azért is nevezetes, mivel a’ spanyol iskola első festészének, a’ halhatatlan Murillónak, több remekműveivel bir. Tartatik itt szinte az elefántcsont-gyűj­­­temény, a’ porczellán-festések, kőrmetszések és számtalan egyéb rit­kaságok. Engem azonban sokkal jobban bájoltak meg Leuchtenberg herczeg képtára és szobrai, mellyek között méltán első helyet foglal Murillónak sz. Mariája, és egy imádkozó püspök, kinek az angyal megjelen; ugyszinte azon festvény, melly ábrázolja De la Valiére herczegnőt, ki mint apácza mély szemlélődésekbe merülve fájdalma­san néz ablakából egy kertjében viruló liliomra, ki e’ hölgy történe­tét és szerelmes kalandjait XIV Lajos franczia királlyal ismeri, lehe­tetlen hogy e’ képen meg ne induljon. De legdrágább kincse e’ gyűj­teménynek a’ halhatatlan Canova Magdolnája, melly szobor tökélye minden képzeletet felülmúl. A’ fájdalom és bánattól összeroncsolt egy­kori remek szépségű hölgy, töredelmes arcczal, melly kínos bánatot mutat, térdepel, kezeiben halálfő és kereszt, gyönyörű haja szétbo­­molva , egész hullámokat képezve, legvékonyabb foszlányokba oszlik széjjel; de mind e’ bánatok közt még is feltűnnek Magdolna egykori nagy szépségének nyomai; a’ bájoló homlok, a’ hajdan csókra termett ajak, a’ főnek és testnek egyéb gyönyörű részei, mellyek valaha magasi erővel annyi szivet lángba tudtak borítani, most már majd nem csont­váz, mellyből azonban itt ott még is a’ régi szépség romai kitűnnek. E’ szobrot bámulván, mellynél Canova megmutatta, mit teremthet az emberi tökély vésővel, eszembe jutottak hazámnnak annyi sok szé­pei, kik fiatal éveikben részint meggondolatlanságból, részint csábitó

Next