Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-02-17 / 14. szám
14. szám. Ötödik esztendei folyamat 1842. Február 17. SZÁZADUNK. Lajtán innen s Lajtán tííi. „Egoismus, privatum odium , partium Studium, reglectus salutis et reipublicae animos omnes agitabant, et regnum hoc olim florentissimum ad incitas redigebant.“ Isthnánffy. Majd négyszáz esztendeje már,hogy ezt Isthuánffy irta! Azóta változott e, javult e hazánk állapotja? Tudja a Magyarok Istene. Azt azonban őszintén kimondhatjuk, hogy ki magyar hazáját vizsgaszemmel körülnézve és józan észszel okoskodva megjárja, olly tüneményekre akad, hogy egy igazlelkű hazafinak lehetetlen nem aggódnia s hazája, nemzete valahai boldogulhatásán nem kételkednie. A magyar párleány szeret selyemkendőt, czifra ruhát ,stb. viselni, de nincs ínyére selyemtenyésztéssel bíbelődni, fonással, szövéssel, varrással, kötéssel vesződni, és a tőszomszédos német, tót, oláh menyecskék példás szükségekkeli bibelődését, vesződését s munkás iparosságát utánozni. Ezt tekintvén igen jól mondá a megyei közgyűlésben, a magyar műipar előmozdításáról lévén szó, egy főispán: „igen, igen, ő mind jól volna, csak lehetne minden magyarba abból a német szuszimuszi vérből nehány cseppet oltani) melly nélkül hazánk népét rauiparossá alig tehetendjük.“ Minap pedig egy—az uj magyarság felől véleményeskedő — úri társaságban a mostani magyar irók részint túlzással vádoltatván, részint pártoltatván, idő közben magam is megszólamlék mondván : „igaz, hogy a magyar nyelv javításában divatozó túlzás nem tagadható, de ezen az átalakulási válponton már bizony keresztül kell esnünk, minekutána apáink a magyar nyelv elkorcsosításában is egész undorodásig túloztak“ például fölhozván, hogy a vármegyében egy küldöttségnek valamelly patak-szabályozás felőli tanácskozásában az elnök — a kész tervet előterjesztvén — illy szavakkal élt: „én nagyon antragolom, hogy a Peczét erre lájtoljuk, mert itt (a tervre mutatván) van ollyan két ban félig ház, mellyet most csak ugyan mészg áron megkaphatnánk, már ez által is sokat profilírozunk stb.“ Illő e (kérdém) hogy a nemzeti életben illy korcsmagyarsággal még tovább is éljünk, s szép anyanyelvünkkel csúfosan harlequinoskodjunk ? Végre fölszólalt egy—eddig csak hallgatódzó, ujjaival játszó, bajuszát pödrő, szemeit az egekbe (mintha a világ boldogitásáról eszmélkednék) emelgető s bölcselkedőleg körülnéző — tekintetes ur mondván: „én megvallom, hogy a Jelenkort nem tartom, mert ha újságot olvasok, akkor okoskodni nem akarok, ezt pedig nem értem, ha nem okoskodom.“ Én most a bölcselkedő úrhoz fordulván azt mondom: „megvallom, a Jelenkornak ezt az — okoskodásra biró — érdemét még eddig nem ismertem; okoskodásra pedig vajmi nagy szükségünk volna, mert nyolcszáz esztendőtől fogva talán már csak eleget oktalankodtunk.“ Ezzel vége jön a magyar nyelvjavítás felőli elménczkedéseknek s vallomásoknak. Én pedig magamba vonulva azt kérdem a magyarok istenétől: mi lesz a magyar nemzetből, ha a pórnép a mindennapi házi szükségek megszerzésével bíbelődni s a magától kitelhetők készítésével vesződni nem akar; a tekintetes ur pedig még az okoskodástól is irtózik? Hogy pedig ez a semmiveli vesződés, semmibeni andalgás, okoskodástóli irtózás, ez az aluszékony gondtalanság s kényelmes gondatlanság, ez a semmihezi ragaszkodás és szerelmetes semmittevőség, ez a hidegvérűleges részvétlenség, viszálkodólagos egyenetlenség, engesztelhetlen meghasonlás, negédes másoktóli követelés, pártszellemű szenvedélyeskedés, türelmetlen pöffeszkedés, — az Isten, király, haza s felebarátunk iránti — kötelességünkről, kényelmüleges megfeledkezés, oktalan kérelmeskedés s kérelmes oktalankodás, ez az iparnélküli kíváncsiság nemzetünknél kellent,s jellemzőleg divatoz, azt látjuk, tapasztaljuk, s ennek akadályozólagi hatását érezzük a nemzeti haladás törekvéseinek minden lépéseiben. De látjuk is, mikép jeles a hazánkfiai által alapított közhasznú intézeteink s létesített egyesületeink a közszellemü s tényezős tettleges hazafiai részvét hiánya miatt — mint az üvegházban ápolt, boldogabb éghajlatú s nálunk meg nem honosítható idegen növények — csak betegesen haladnak, vagy érettségük s gyümölcsözésök ideje előtt hervadván örökre oda vesznek. Tekintsük 14 millió léleknyi népességő magyar hazánk nemzeti múzeumát, s valljuk meg őszintén, hogy nagylelkű Széchenyi Ferencz adományozása nélkül csak ugyan még ma sem volna nemzeti magjéink! — Már most számítsuk össze, mennyivel gyarapodott ez (36 esztendők lefolyása alatt) egyes vagy összes hazánkfiai adakozásai által; látogassuk meg a 800,000 1. népességű Stájerország, a 2 millió 1. népességű Morvaország, a 4 millió 1. népességű Csehország, a 750,000 1. népességű Tyrol tartomány múzeumait; vegyük fontolóra ezeknek mikori, miképeni keletkezését, időközbeni gyarapodását, haladását, a nép értelmessége kifejlődéséve, üdvös befolyását stb. Mindezekkel megismerkedvén térjünk vissza hazánkba, lépjünk az igen gyéren s csak kevesektől látogatott — soktól csak az által, hogy minap hat krajczárkát kellett fizetnie a muzeum számára, tudomásul vett — magyar nemzeti múzeumunkba; tekintsünk az itt fölhalmozott, minden nemzeti részvét s közérdekű nemzeti közfigyelem nélkül holttőkeként heverő nemzeti kincsekre, mellyeket egy 14 millió 1. népességű , részint szunyadozó, részint ábrándozó és maga magát elámitó, részint dicsekedő és szószaporitásra hajlandó, de cselekvésre ritkán (állandóan pedig soha sem) kész, a magyarok istenétől mindent váró, az ország nagyaitól mindent követelő, de ezeknek nemesbeit a jelesb tettekben s hazafias áldozatokban ritkán követő •— nemzet a nemzeti értelmesség nemesb kifejlődésére mind eddig használni nem tudott! Képzeljünk most magunknak egy nemzeti értelmességünk kifejlődési lehetőséget, millyet elérnünk kellett volna, ha nemzeti múzeumunknak hasznát úgy tudtuk volna venni, mint p. o. a 800,000 1. népességű stájer népecske 1819 alapított Joanneumját használni tudta! A jelenkor kivonatait józan ésszel felfogni, helyzetünk körülményeit igaz valódiságukban megismerni; hibáinkat, hiányainkat, tévedéseinket, hátramaradásunkat elismerni, és a nemzet színe előtt minden leplezés, hímezés hámozás nélkül férfiasan megvallani; vagyonunkat a haza és közjó előmozdítására használni; szellemi és anyagi erőnket nemzetünk díszes emelkedése létesítésére egyesítőleg s egyetértőleg tényezősen fordítani, a szenyes pártoskodást és gyalázatos önzőséget, a betyáros önkényeskedést s pajkos nyalványkodást stb. kerülni, szóval, igazán tisztelt s tiszteletre méltó igaz magyarok lehetni csak akkor fogunk — ha hiú